Kárpátalja elfeledett zsidói között 2.
 
ÉLET A TEMETŐBEN

“…letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. …és láttam, hogy nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak. Megkérdezte tőlem: Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok?… Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek… Akkor ezt mondta nekem: Emberfia! Ez a sok csont Izrael egész háza, amely most ezt mondja: Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van. Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az Örökkévaló Isten: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izrael földjére.”

(Ezékiel 37:1–12.)

Rendhagyó tudósítás ez, ide-oda csapongó, mint kárpátaljai látogatásom maga. Ahányszor ottani élményeimre gondolok, A száraz csontok látomása jut eszembe. Már szó volt róla, hogy Kárpátalján nem sok zsidó van: mindössze pár ezer. De mióta mérnek bennünket mennyiségben? És vajon kinek van joga lemondani akár egy zsidóról is?

Óvakodom attól, hogy összehasonlításokat tegyek: nem biztos, hogy ezek a másutt élő zsidók javára ütnének ki. Kárpátalján például szintén sok a vegyes házasság, de az itteni zsidók szégyellik ezt: tudatában vannak a jelenség öngyilkosság voltának. Ez olyan, mint amikor a betegnek fáj a sebe, tudja, hogy beteg, és keresi a gyógyulást. Ugyanakkor “a halott nem érzi a kórboncnok kését”, ahogy bölcseink oly találóan kifejezték.

EGY NÉV AZ IMAKÖNYVBŐL

Egy este Ungvárott Smuel Fridmannéknál találkoztam a Szlatinán élő Lea lányukkal. Lea és férje, Huber Béla két kisfiukkal együtt héberül tanulnak: álijázni készülnek. A hétéves kisfiú, Chájim, arra kér, írjak le neki héber szavakat. Nem túlzottan tetszik neki a saját neve, de amikor megtudja, hogy ez a név szerepel az imakönyvben, és a zsidók világszerte mindennap említik, boldog.

Kérdezem a hétéves gyereket, hogy miért álijázik. Néz rám, mint aki nem érti a kérdést. “De rabbi úr — mondja tágra nyílt szemmel –, én zsidó vagyok!” Megtanítom a Smá Jiszráélra. Egy pillanatra úgy tűnik, a Sínai-hegy lábánál állunk, és újra elfogadjuk a Tórát, azonosságtudatunk alapját.

Chájim szülei friss kaláccsal kínálnak. Magyar nyelvű, zsidó tárgyú könyvet hoztam nekik,Az ősi forrást. “Ismerjük a szerzőjét” — mondják. Honnan? A Kol Jiszráél magyar adásaiból. Egy másik zsidónak a chábád mozgalom alapítójáról szóló könyvet adom. Reggel meséli, hogy egész éjjel olvasta, nem tudta letenni.

Ungváron interjút adtam a Kárpátalja tudósítójának, hiszen mindenütt igyekeztem a sajtó által eljutni a még rejtőzködő “marannosz” zsidókhoz. Nagy érdeklődést keltett bejelentésem a szarvasi gyerektáborról. A feliratkozás már folyamatban van. Ötven gyerekre számítanak Kárpátaljáról, ha a Joint is beleegyezik.

Munkácson jó állapotban lévő mikvá van Áháron Sifrisz udvarában. Áháron a Tóra-olvasó, de alig van minján szombatonként. A templom a Csajkovszkij utcában van. Van itt egy újságíró, W. K., aki ezelőtt Izrael-ellenes förmedvényeket írt, ma pedig “jó zsidó”. A városban hatszáz zsidóról tudnak. Szerintem háromszor annyi is van, csak meg kell keresni őket.

A SZPINKER REBBE TANÍTVÁNYA

Dr. Weinréb Jenő (Jákov Hirs) a Kárpátalja–Izrael Baráti Társaság elnöke: ilyen is van. Amikor meglátogatom, épp jiddis népdalokat szed csokorba valami tudományos kutatás számára. A háború előtt a szpinker rebbe jesivájában tanult; állítólag fel is avatták rabbinak. A Holocaust után, a “száraz csontok” korszakában, nem foglalkozott a zsidósággal. Fogorvos, meleg érzésű zsidó. Mikor tfilint légoltam vele, sírva fakadt. Elmondta, hogy valahányszor fiatalkorára gondol, sírhatnékja támad. Ezért nem is nagyon jár el a templomba. Köszönte, hogy eljöttem hozzá.

M. N. a városi képviselőtestület tagja. Sztorija hasonló. A munkaszolgálatban naponta tfilinnel imádkozott, még a fronton is. Utána kommunista lett, gojtét vett feleségül stb. Nagy nehezen rábírtam, hogy légoljon tfilint: mintha évtizedes rozsdát kellett volna ledörgölnöm róla. Azzal győztem meg: nem lehet, hogy aki a halál torkában zsidóként élt, 1992-ben nem képes erre! Kiderült, hogy képes.

Az éjjel Hersl Weisznél aludtunk. Egyik lánya már Izraelben van családjával. Próbáltam neki a kóser háztartásról beszélni — hasztalan. Az a válasza, hogy pár száz rubel nyugdíjból éhen lehet halni, és kásrutról nincs mit beszélni. Valószínűleg igaza van: száz rubel egy dollárt ér, s a piacon 60-70 rubel egy kiló gyümölcs.

TEMETŐ SÍROK NÉLKÜL

Vannak helyek — és szerencsére a települések többsége ilyen –, ahol legalább a temetőben hagyják “élni” a zsidókat. Munkácson ez is másképp van. Évekkel ezelőtt úgy volt, hogy a munkácsi zsidó temető helyén gyárat létesítenek. A zsidók hiába könyörögtek: összeszedték és elvitték a sírköveket azzal, hogy a temetőt beszántják. Aki lefizetett egy bizonyos összeget, az exhumáltathatta szeretteit, és eltemethette másutt. A többség maradt a sírkő nélküli, jeltelen sírokban. Végül azután a gyárból nem lett semmi, ott maradt a bekerített, sírkövek nélküli temető, amelyben senkit sem lehet megtalálni.

A nagyszőllősi temetőben alussza örök álmát a chábád chaszidizmus alapítójának édesapja, reb Báruch. Fia, rabbi Snéur Zálmán, a ljadi rabbi volt a lubavicsi dinasztia megalapítója. Reb Báruch élete végén élt itt, önkéntes száműzetésben, amit a chaszidizmus nagyjai gyakran vállaltak magukra, hogy bocsánatot nyerjenek nemzedéküknek. Már két éve építik a temető kerítését. A külföldre szakadt szőllősiek fedezik a kiadásokat. Reb Báruch sírköve eredeti: az idő vasfoga kétszáz év alatt, 5752. tisri 5. óta nem tett kárt benne. Néhány évvel ezelőtt az ide látogató chászidok épületet — ohelt — emeltek a sír fölé. Itt, az alapító rebbe apjánál imádkoztam a mostani rebbe egészségéért meg azért, hogy mielőbb sikerüljön neki — velünk együtt — kiimádkozni a megváltást, s a gólesznak legyen már vége.

Vagy húsz éve a hatóságok itt is elhatározták, hogy felszámolják a város szívében lévő zsidó temetőt. Már-már sor került a sírok megbolygatására, de a terv csendben elhalálozott, és a kommunista birodalom nagy süllyesztőjébe került. Kétségtelen, hogy a szőllősi temető megmenekülése reb Báruchnak köszönhető…

Az élő zsidók azonban fontosabbak a holtaknál. A háború előtt körülbelül tízezer zsidó élt Szőllősön. A Holocaust után életben maradt és itt ragadt vagy hétszáz. Ma húsz-harminc családról tudnak.

Szőllősi összekötőnk Rozentál Hermann (Hersl), egy 1500 munkást foglalkoztató kerámiaüzem igazgatója. Vallásos családból származik, de az elmúlt évtizedekben nem vett részt semmiféle nyilvános zsidó összejövetelen — egész egyszerűen azért, mert félt. Otthon azonban gyerekei zsidó szellemben nevelkedtek. Ma mindkét fiának zsidó felesége van, és már két éve Izraelben vannak. Kérdésemre, hogy lehet ez, a legtermészetesebb hangon válaszolta: otthon, a négy fal között, senki nem szólhatott bele, mit mondanak a gyerekeknek…

A KISLÁNY RABBIT AKAR LÁTNI…

Rozentál ma a legfontosabb zsidó Szőllősön. A városházi vezetőség tagja, minden zsidó ügyben ő intézkedik Rozner Miklós segítségével. Most épp a temetőt reparálják, meg összeírják a város zsidóit, hogy vissza lehessen igényelni a valamikor elrekvirált templomot.

Itt találkoztam a Farkas családdal: Bélával, vagyis Dovid Berrel, Hencsivel, 17 éves orvostanhallgató fiukkal és 13 éves kislányukkal, Szárával. Hencsi csak jiddisül és oroszul beszél, igazi jiddise máme, aki szeretne álijázni “a gyerekek miatt”, de nem hagyhatja el öreg szüleit. A gyerekek is tudnak jiddisül. Hencsi mindig is gyújtott péntek este, pedig bárki megláthatta a szombati gyertyákat az asztalon. Állandóan beszél gyerekeivel a zsidóságról: figyelmezteti őket a vegyes házasság veszélyeire. Két éve a fiú Szőllőstől 1200 kilométerre tanult. Amikor meglátogatták, Hencsi megkérdezte, nincs-e nem zsidó barátnője. A fiú megsértődött: “Hiszen zsidó vagyok!”

A Farkas család nem dolgozik, nem is utazik szombaton. Csodálatos ilyen zsidókra bukkanni. Unokatestvérüket, Glück Miklóst és családját is meglátogattuk. Fiaik 15 és 18 évesek. Beszélgetünk az ifjúsági szervezetekről, a szarvasi táborról. Hencsi lánya még soha nem volt nyári táborozáson, mert nem akarta nem zsidó helyre elengedni. Szarvasra nyugodt szívvel küldené. A Glück gyerekek is mennének.

Dr. Kobrin Tiberi zsidó lányt vett feleségül, Munkácsról. Két lányuk van. Az egyik 13 éves. Aránylag jómódúak, szép házban laknak. Késő este érkezem hozzájuk. A háziasszony, bár vegyes házasságban él, nagyon szeretne “zsidó lenni”. Felébresztette 13 éves lányát, aki “még soha nem látott igazi rabbit”: nézze meg a vendéget, egy “igazi”, fiatal rabbit. A kislány bejött, köszönt, jól megnézett, majd boldogan visszaszaladt, egyre azt hajtogatván: “Láttam egy rabbit!” (A hasonló esetek visszatérő motívumai a chászid történeteknek. Számtalanszor előfordul, hogy egy röpke találkozás megváltoztatja egy ember életét.)

ÉJJEL MACESZÉRT

Farkas Béla mesélt egy hihetetlen, de igaz történetet a Kobrin családról. Tavaly Peszáchkor késő éjjel kopognak náluk: dr. Tiberi könyörög, adjanak neki egy kis maceszt, mert a felesége otthon ül és sír: itt van Peszách, és nincs otthon macesz… Hát miféle zsidó ő? A nem zsidó férj szalad ide-oda, felkeresi az ismerős zsidó családokat, és maceszt kunyerál a felesége számára. Végül hozott maceszt, s csak ekkor nyugodott meg a jiddise nesome… Hihetetlen… Kérdem az asszonyt, igaz-e a sztori. Igaz. Így történt.

A Kobrin család Amerikába készül. Az asszony nem érzi jól magát a szép házban. “Már nem vagyok zsidó… — mondja, s hozzáteszi: — Nincs itt senki. Minden zsidó elment, a szüleim is.” Férje, kissé sértetten: “Itt vagyok én!” “Akkor gyere te is velem! — mondja a felesége. Azután hozzám fordul: — Rebelébn, ígérem, New Yorkban újra zsidó leszek!”

Kárpátaljai tragédia. Egy példa a vegyes házasság okozta képtelenségek sorozatából. Amikor adatokat gyűjtöttem az ottani zsidókról, gyakran még a név előtt mondták: “Ez és ez vegyes házasságban él”, “Ennek és ennek a felesége nem zsidó”. Itt a bonckés még húsba vág.

AZ ÖREG NEUMANN HALEFJAI

Farkas Hencsi öreg szülei is Szőllősön élnek. Három nemzedék, nyakas zsidók, akik jottányit sem engednek zsidóságukból. Az öreg Májer Neumann, Hencsi papája, 81 éves, bis hundert und zwanzig. Szigorúan kóser, másféle húst nem vesz a szájába. Amikor az utolsó sakter, a huszti reb Mendl Jánkevics, elutazott Izraelbe, nem volt más választása, mint kitanulni a csirkevágást, és most magának vág.

Kértem, mutassa meg a késeit: előírás szerint ugyanis a kóser vágó késeinek borotvaéleseknek kell lenniük, nehogy az állatnak fölösleges fájdalmat okozzanak, s ezért időnként be kell mutatni őket egy rabbinak. Reb Májer boldogan szalad a halefokért. Míg oda van, felesége kérlel: vegyem rá a férjét, hogy álijázzanak, és lánya, veje meg a gyerekek így Izraelbe mehessenek, mert “nem bírja elviselni, hogy unokái goj környezetben nőnek fel”.

Az öreg jön, büszkén mutatja a halefjait — egész jók –, de álijáról hallani sem akar. A szíve gyenge, fél, hogy útközben vagy a repülőtéren meghal, “ahogy ez már megtörtént nem egy emberrel” — mondja a nagyobb nyomaték kedvéért.

SZOMBATRA KÓSER CSIRKE

Farkasné minden héten egy tyúkot vágat az apjával. Mivel egy tyúk nem elég, vesz hozzá “egy kevés” nem kóser húst is, mert nem engedheti meg magának, hogy többet vágasson. “De Izraelben vagy bárhol külföldön csak kósert fogunk enni” — ígéri szentül. Mondom neki, például Amerikában is többe kerül a kóser hús. “Nem baj — mondja –, majd kevesebb húst eszünk. Elég, ha a szagát érezzük a lakásban…”

Mindenki csereberél, mert a pénz nem ér semmit. Farkas úr baromfit nevel, és két sertést felesbe. Most el akarja cserélni a hízót egy színes tévére. Farkasék a világért nem ennének disznóhúst.

* * *

Nagyszőllős-Vidéki Híreknek adott interjú keretében a riporter főleg az iránt érdeklődött, van-e kapcsolat az általa is ismert Lubavics nevű világmozgalom és az ő városkájuk között. Elmondtam az elmondhatót, de hozzátettem: az élők fontosabbak, mint a holtak, és én az élő zsidókat keresem-kutatom. A helyi lapokban megjelent interjúk, tudósítások ebben nagy segítségemre voltak.

Vagy két hónappal Peszách előtt jártam Kárpátalján, s mindenki csak egyet kért: maceszt Peszáchra. Szívmelengető a ragaszkodás a hagyományhoz: a nehezen élő zsidók maceszt kérnek, akármennyit, csak egy egy olajbogyónyit, amennyi kell a széderre. Tavaly a munkácsiak kaptak Pestről. Munkácson azt mondták, küldtek Husztra, Szőllősre, de itt senki nem látta… Az utolsó pillanatban néhányan kaptak. Az idén magam is küldtem több helyre. Jövőre jobban kell szervezni.

* * *

Az egész országrész zsidó szemmel nagy, elhanyagolt temető képét mutatja. Itt-ott azért pislákol a zsidó élet, az isteni láng nem aludt ki teljesen. Tipikus zsidó dolog, hogy a temetőt “élet házának” hívjuk. A kettő, úgy látszik, összefügg: nálunk élet van még a temetőben is. Nem véletlen, hogy a zsidó hitnek szerves része a Messiás eljövetele után a holtak feltámadása. Kárpátalján, úgy tűnik, már elkezdődött…

Baruch Oberlander
SZŐLLŐSÖN NINCS FOLYÓVÍZ…

Nagyszőllősön még nincs folyóvíz, így persze angolvécé sincs. A tudósító, az amerikai civilizáció körülményei között fölnőtt fiatalember, Szőllősön kénytelen volt megismerkedni az udvaron található budival, amelynek használata télvíz idején nem tartozik a legnagyobb élvezetek közé. Vendéglátói, a helyi fogalmak szerint jól szituált emberek, nem értették, mi abban a pláne, hogy valaki még nem látott budit, amikor kint havazik…

Megjelent: Egység Magazin 2. évfolyam 10. szám – 2014. július 28.