Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 16.

Három férfiú (nem angyal)

– Az úgy volt, Jitele, hogy Észav halálra kereste Jákobot, aki elcsalta tőle az elsőszülöttséget. Hogy csalás volt, Észav állította, de előbb megette a lencsét. Te mit nem adnál most egy tál lencséért vagy egy tányér jó meleg babsóletért… Jó, most ne beszéljünk ide nem való dolgokról… Amikor aztán Jákob a szőrkesztyűvel a kezén a vak Izsák áldását is kiravaszkodta és ellógott, irtó haragra gerjedt az Észav. Elifáznak meghagyta, hogy vágtasson utána és kaszabolja le a csalót. Jákobnak akkor nagy vagyona volt, sok juha, barma, aranya, ezüstje. De amikor Elifáz megtámadta, mindent leadott. „Ne vedd el az életemet, jó öcsém” mondta Elifáznak, „vedd el a vagyonomat. Aki szegény, olyan mint a halott és a halottnak nincs többé elsőszülöttsége.”
Jitele érdeklődéssel figyel és Sulem tata meséli tovább.
– Minderről sem ez a szidra, sem az előző, sem a következő szidrák egyetlen betűt sem írnak. Hogy mondtam? Egyetlen betűt sem? Ohó! Olvasd csak ezt a verset. „És elbeszélé neki mindama dolgokat.” Jákob beszélte el Lábánnak. Miféle dolgokat? Amiket én most elmondtam neked. De honnan vettem, ha nincs megírva, sehol? Sehol? Ezt a szót mi nem ismerjük. Meg van írva mindama dolgokban. Héberül olvasd. És betűzd. „ET KoL Há D’VuRIM HáÉleH.” A Tórában, mint mondtam, minden betű jelent valamit. ET két betű: alef táv. KoL két betű: kaf, lamed. Az o nem betű, csak összekötő hang. Há egy betű: – héh. Van öt betűd: alef, táv, kaf, lamed, héh. Vedd hozzá egyelőre a dalet betűt a következő szó elejéről. Kapsz hat kezdőbetűvel hat szót. „Ál Titámé Ki Lo Hévészi Duvor.” Ne Csodálkozz Hogy Nem Hoztam Ajándékot. Ezzel magyarázkodott Jákob Lábán előtt. De várj csak, Jákob apánk még nem fejezte be.
Jitele nagy álmélkodással követi a fejtegetést. Maga Sulem is benne van az álmélkodásban. Mintha életében először jutott volna el a bibliai betűrejtvény titkaihoz.

* * *

Malke asszony hozzálép és megérinti a vállát.
– Sulem, jöttek hozzád.
Sulem kelletlenül emeli rá a fejét. Mit zavarják, amikor a heti szidrát magyarázza? Neki most tudnia kell, hogy a gyermeke jól felfogta-e „mindama dolgokat”.
Körülnéz, felemelkedik. Három férfi áll előtte. Egy tagbaszakadt ősz bajuszú, egy sovány, szigorú képű, fekete oldalszakállal és egy pufókarcú potrohos. Az öregen úri mente erősen megkopott zsinórzattal, a feketén ujjatlan dolmány, a potrohoson parasztruha. Sulem mélyen meghajtja magát és a szidraolvasás énekes hangsúlyával motyogja maga elé.
– Íme három férfiu-ú…
Hogy miért motyogja, holott ez a vers nem is az eheti, hanem a három hét előtti, „És megjelent” kezdetű szidrából való. Ezen a héten, nemde, az „És elindult” versei időszerűek. Most Jákob van soron, aki elindult és nem Ábrahám, aki előtt megjelent… nos igen, a három férfiú. A csodálkozás csak úgy átvillan Sulem agyán és azzal igyekszik kimagyarázni, hogy ez a három férfiú valóban három férfiú. Amiként az a három férfiú is három istenangyala volt, aki a déli nap hevében Ábrahám sátora előtt Mamré ligetében megjelent. Már idegenkedik a gondolattól, bele is pirul: ez a három goj, a mentés öreg, a dolmányos fekete és a csizmás-gatyás paraszt a nagybottal a kezében Isten angyalai lennének? Orcátlanság, hogy egy Sulem ben Jajrizs, ha még olyan okleveles írástudó, a nagy ősapához merészelje hasonlítani magát!
A három idegen vizsgálódó tekintettel méregeti végig és ahogy a szemébe néznek, mintha fürkésznék, hogy mit forgat a fejében. Ez Sulem elfogultságát csak növeli. Zavara és izgatottsága még fokozódik, amikor az öregebbik, aki minden bizonnyal nagy előkelőség, sodor egyet lompos fehér bajuszán, végigsimogatja lelógó borostás tokáját és csontnyelű pálcájára támaszkodva beszélni kezd hozzá.
– Judaeus! Nos nobiles, domini et Lápfalvae et Denegelegis et Békatavae et Sarosbergiensis, nostram arendam horum pagorum tibi traderemus.
Már az öreg úr nehéz öblös hangja is rémületet kelt Sulemben. De még inkább kimért, méltóságteljes beszéde. Egy kukk nem sok, egy pszt még kevesebb, annyit sem ért az egészből. A háta mögött Malke asszony megbökdösi és súgva figyelmezteti.
– Pass auf, Sulem, der Purec red’t lateinisch.
Figyelj, Sulem, jól nyisd ki a füledet, az uraság latinul beszél. Figyeljen? Hogy figyeljen, ha latinul beszél? És ha akkorára tudná kinyitni fülét, mint torkát a cethal, amikor elnyelte Jónást, érne ezzel valamit? Malke tanult latinul. De Malke, ha meg is értené, mit mond a purec, itt most nem beszélhet. A vendégek nem Malkelére néznek, hanem rá és az öregúr is egyenesen hozzá intézi szavait. Sulem egyre inkább érzi a nagy megtiszteltetést, hogy a három előkelőség őt itt ezen a keshedt cigányréten a déli nap hevében felkereste. Szívből fájlalja, hogy nem viselkedhet úgy, mint Ábrahám, nem szólhat oda jó öreg szolgájának, Eliezernek, hogy vágjon le egy borjút és a feleségének, hogy köpüljön vajat és süssön pogácsát. Még ha nem volna szombat, akkor sem adhatna a vendégeinek semmit. De már tudja, mit fog válaszolni. Elbeszéli mindama dolgokat. És amikor az öregúr befejezte végre ünnepien csengő szavait, Sulem mélyen meghajol, csaknem arccal a földnek és röviden, de még ünnepibb szavakkal és egy még ősibb nyelven így felel:
– Adóni Purec! Ál titamé, ki lo hévészi duvor. B’rchis ráv jucuszi misom. Hulách Elifáz, lukách hákol.
Az öreg purec felkapja a fejét. Néz Sulemre és a családjára, néz két magával hozott társára és a szemében babonás ütődöttség. Az ő háta mögött nem áll senki, aki megmagyarázná neki, hogy amit a rőt szakállú jövevény mondott, az Ábrahám, Jákob, Mózes és Rási nyelvén van. Talán sejti, hogy héberül beszélt hozzá. Csak azt nem tudja, vajon megáldotta vagy megátkozta különös, rituálisan zengő szavaival. Riadtan kérdi, miközben az – aszottarcú fekete férfi ugyancsak megrökönyödött vonásait nézi.
– Quid judaeus dixit?
A fekete purec Malke asszonyhoz továbbítja a kérdést.
(Folytatás következik)

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 42. szám – 2014. november 17.