Nem a böjt miatt félünk jom kipurtól. Hanem attól, amit a böjt alatt már nem tudunk elhallgattatni.
Jom kipur az év legszentebb napja. Több mint huszonöt órán át nem eszünk és nem iszunk, imádkozunk, elcsendesedünk. De a nap igazi nehézsége nem a testet, hanem a lelket érinti. Ezen a napon ugyanis nincs hová menekülnünk önmagunk elől. Szembenézünk azzal, amit az elmúlt évben tettünk. A hibáinkkal, a mulasztásainkkal, a kimondott és kimondatlan szavakkal. Azokkal is, akiket megbántottunk és azokkal a pillanatokkal is, amikor jobbak lehettünk volna, mégsem voltunk azok.
A zsidó hagyomány szerint ezen a napon az Égi Bíróság előtt állunk. Sorsunkról ítélet születik. Ez félelmetes gondolat. Vajon mit lát belőlünk az, aki előtt semmit sem lehet elrejteni?
Nem csak ítélet, hanem irgalom is
A jom kipuri félelem azonban nem a reménytelenség félelme. Éppen ellenkezőleg. A nap egyik legfontosabb üzenete, hogy az ítélet mellett ott van az irgalom is. Dávid király szavai különösen találóak:
„Nagy bajban vagyok, de inkább essünk az Örökkévaló kezébe, mert nagy az irgalma, s ne essek ember kezébe.”
Ez a bizalom jom kipur egyik legnagyobb paradoxona. Félünk az ítélettől, mégis ahhoz fordulunk, akinek az irgalmában bízunk. Mert jom kipur nem azt üzeni, hogy nincs mit tenni. Hanem azt, hogy még van mit tenni. Lehet bocsánatot kérni. Lehet jóvátenni, amit lehet. Lehet kimondani azt, amit egész évben halogattunk. És lehet elhatározni, hogy a következő évben másképp lesz.
„Ne csukd be még a szent kaput!”
A nap ötödik és egyben utolsó imája a Neila. A szó jelentése: „lezárás”, és az ima éppen azt a pillanatot ragadja meg, amikor a szent kapuk bezárulásához közeledünk.
Az ember ekkor már fáradt. Hosszú órák óta böjtöl és imádkozik. Mégis ekkor hangzik fel az egyik legkétségbeesettebb és egyben legreménytelibb könyörgés, még ne zárd be a kaput. Nagy Imre 1915-ben megjelent Neila című versében így ír:
„Uram, ne csukd be még a szent kaput,
bocsáss be még egy elcsukló imát.”
A versben nincs büszkeség és nincs mentegetőzés. Az ember „rongyos koldusként” áll az Örökkévaló előtt. Nem maradt mása, csak az imája és a reménye. Talán ezért félünk annyira jom kipurtól. Mert arra kényszerít, hogy egy pillanatra levegyük magunkról mindazt, amivel egész évben elfedjük valódi énünket. De talán éppen ezért szerethetjük is. Mert a legnagyobb félelem közepén ott van a legnagyobb lehetőség, hogy még nincs késő. A kapu még nyitva van. Az ima még elhangozhat. A bocsánatkérés még kimondható. És talán ez az, amit jom kipur végül ad nekünk. Nem annak bizonyosságát, hogy hibátlanok vagyunk, hanem annak reményét, hogy képesek vagyunk változni.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.