Október 7-e óta sokan gondolkoznak azon, hogyan tudnának segíteni Izraelben, mivel lehetnének hasznára az ott élőknek. Egyre több szervezet igyekszik, hogy olyan programot állítson össze az érdeklődőknek, amivel meg tudják mutatni az elszenvedett veszteségeket és lehetőséget adnak a valódi segítő munkára. Ezeknek az utaknak nem titkolt célja, hogy a résztvevők valós és hiteles információt nyújthassanak hazatérve, amivel ellensúlyozni lehet a médiát és a közbeszédet sok helyen uraló Izrael-ellenességet.

Ehhez csatlakozott az Olah szervezet is, melynek célja az európai zsidó nők összehozása, aktivizálása és támogatása. Fontos magyar kapcsolatuk is van: az október 15-i budapesti konferenciájukat a háború kitörése miatt kellett lemondaniuk és bizonytalan időre elhalasztaniuk. Azonban még így távolról sem engedik el egymás kezét a pár év alatt szoros barátságokat kialakító szervezet tagjai. Zoom eseményeken és privát találkozókon tartják egymással a kapcsolatot. Tavasszal pedig a szervezők meghirdették az első Olah missziót, aminek keretében zsidó nők: újságírók, közösségi vezetők vagy más módon meghatározó személyiségek látogattak Izraelbe.

A programhoz az EMIH két munkatársa is csatlakozott, Erdős Judit rendezvényszervezés- és marketing vezető, valamint Hidas Judit újságíró, a Sólet az élethez podcast szerzője. Az út során ellátogattak Nir Oz kibucba, beszéltek áldozatok és katonák családtagjaival. A mezőgazdaság többszörös veszteséget szenvedett október 7-e óta: egyrészt a külföldi vendégmunkások hazatérése, másrészt a fiatal férfiak besorozása miatt, így az Olah misszíó tagjai mezőgazdasági önkéntesként is dolgoztak.

Erdős Juditot és Hidas Juditot ennek a pár napnak az élményeiről és a saját reakcióikról kérdeztük.

Milyen céllal érkeztetek Izraelbe?

Hidas Judit: Az Olah nevű zsidó női szervezet útjának a célja az volt, hogy megismertesse az Európából érkező zsidó nőket az október 7-i terrortámadás következményeivel, hogy hogyan élték meg az emberek, és a mai napig milyen hatással van az ott élőkre. Úgy mondanám, hogy nagyon gazdag út volt: bár csak pár napot töltöttünk Izraelben, de rengeteg emberrel találkoztunk, sok mindent átéltünk és megértettünk.

Mennyiben volt ez más, mint a korábbi látogatások?

Erdős Judit: Nyáron voltam utoljára Izraelben, és első ránézésre mintha semmi nem változott volna. Purimkor érkeztünk, az utcán vidám tömeg táncolt, szórakozott. Nem érzékeltem szigorúbb biztonsági előírásokat, mint egyébként. Aztán az emberekkel beszélgetve megismertük a történeteiket. Szinte minden családot érintett október hetedike, közvetve vagy közvetlenül. Kapcsolódnak egy túlélőhöz vagy egy áldozathoz, ismernek valakit, akit elraboltak, vagy valakijük Gázában harcol. Tehát ez az esemény mindenkire hatással van. Egyrészről eléggé megtörtek az emberek, másrészt elképesztően egységesek abban, hogy Izraelért, a biztonságukért mindannyiunknak harcolni kell.

Jártunk egy laktanyában, ahol a fiatal katonalányok tulajdonképp úgy élnek, mint a legtöbb európai huszonéves, csinosak, közösségi médián posztolnak, táncolnak. Rettentően félnek, mégsem kérdés számukra, hogyha harcba kell menni, akkor mennek és megvédik a hazájukat, ez beléjük van nevelve.

Hogy zajlott a program?

H. J.: Első nap délen voltunk, a Gázai övezet határánál, ahol a Nir Oz kibucban az egyik túlélő mutatta nekünk végig a kibucot. Október 7-én ez a település szenvedte el az egyik legdurvább támadás. Az ő házukba a csodával határos módon nem törtek be a terroristák, de az anyósát elhurcolták. Az itteniek közül sokan abszolút nem voltak felkészülve egy ilyen támadásra, fegyvert sem tudtak használni. Utána átmentünk egy mosávba, ami megúszta a támadást. Itt elmondták, ahhoz hozzá voltak szokva, hogy itt-ott lehullik egy rakéta, de fel sem merült bennük, hogy a védelmi rendszert áttörve rájuk támadjanak az otthonukban. A Nir Ozból át lehet látni a gázai oldalra, a kísérőnktől tudjuk, hogy az itt található mezőn játszottak is a gyerekeik.

Sok más emberrel találkoztunk, ahogy Judit említette, beszéltünk fiatal katonalányokkal. Jártunk egy Jehuda-Somron menti farmon, ahol a gazdának segítettünk a paradicsom-kacsolásban. Ellátogattunk a Tel Avivtól nem messze fekvő Bnei Brakba, ahol egy háredi nővel és férjével találkoztunk. A férfi a közösségükben elsőként szerzett orvosi diplomát, és most Gázában szolgált katonaorvosként. Beszéltünk olyanokkal is, akiknek gyerekét túszként tartják Gázában, vagy elesett a háborúban.

Hogy tudtátok ti feldolgozni mindazt, amit láttatok?

E.J.: Az út úgy volt összeállítva, hogy a végén énekkel, beszélgetésekkel feldolgoztuk, feloldottuk az aznap látottakat. Erőt adott az emberek bátorsága, és hogy minden okkal történik, és mindenből próbálnak tanulni.

H.J.: Azt láttuk, hogy az emberek nagy energiát tesznek abba, hogy jó színben lássák a dolgokat. Ebben példamutatóak. Magyarországon az emberek sokkal kisebb dolgoktól összeomlanak… Izraelben nem engedhetik meg maguknak a félelmet, ha csak erre koncentrálnának, nem tudnának élni.

Az emberek félnek?

H.J: Mi ezt nem érzékeltük. Azok az emberek, akikkel találkoztunk, inkább felfokozott érzelmi állapotban voltak. Mindenben a jót, az előremutatót igyekeznek látni. Egyesek úgy vélekednek, október 7 figyelmeztetés volt, hogy a zsidóknak jobban össze kellene tartani. Szerintük a nemzeten belüli ellentétet kellene felszámolni, enyhíteni a belső vitákat, a közös értékekre alapozni. Az utazócsoportban is vegyesen voltak vallásos és nem vallásos tagok.

Hogyan jellemeznétek akkor az általános hangulatot?

H. J.: Ahány ember, annyi válasz. Purimkor érkeztünk, ami egy vidám ünnep. Móka, kacagás, jelmezek, akkor is, ha ki tudja, mit hoz a holnap. Akikkel mi találkoztunk nagyon elkötelezettek, és amellett állnak, hogy az életet folytatni kell, nem szabad megrettenni a nehéz helyzetektől. Beszéltünk egy férfivel, aki sok fiatalt megmentett a Nova Fesztiválon, és azóta is poszttraumás stressz-szindrómával küzd.

E.J.: Ő egymaga háromszázötven fiatalt mentett meg, mégis heti kétszer jár terápiára, mert nem az van a fejében, mennyi életet mentett meg, hanem hogy mennyit nem tudott.

Milyen volt szembesülni a helyzettel?

E.J: Más a televízióban nézni, és más, egészen megrázó személyesen találkozni az érintettekkel, hallani a történeteket. Ahogy említettem, sokakkal beszéltünk, akik közvetlenül érintettek. Találkoztunk olyan édesanyával, akinek meghalt a gyereke, olyannal is, akinek még mindig túsz, olyannal is, akinek a gyereke megmenekült, de az apósa még mindig túsz, a barátait megölték.

A közösségi élet ugyanúgy zajlik, mint eddig? Gondolok itt közösségi terekre, ahol a barátok találkoznak?

H.J.: Mindent megtesznek azért, hogy az élet ugyanúgy menjen tovább, mint korábban. A Purim Jeruzsálemben fantasztikus volt, a történtek nem akadályozták az embereket az ünneplésben.

Biztonságos most ott lenni?

E.J.: Szerintem abszolút biztonságos. Mi másfél kilométerre voltunk a gázai határtól, nehéz volt megszokni, hogy lőnek, ez távol volt tőlünk, de a hangja félelmetes. Először összerezzen az ember, de az izraeliek ezt megszokták, és azt is tudják, hogy ha kell, milyen óvóhelyre

kell menni.

A családod sem féltett?

E.J: Egyik gyerekünk Izraelben lakik, úgyhogy lényegében minden nap értesülünk az ottani életről. Az elején nagyon izgultunk, de mikor én kimentem, egyáltalán nem féltem, tudtam, hogy mi vár rám.

Milyen hatással volt rátok az út?

H.J.: Számomra egy nagyon meghatározó út volt. Sokat lehet tanulni tőlük: mikor rossz dolgok történnek, az ember ne kezdje el sajnálni magát. Minden dolog eltörpül, mikor azt látod, hogy valaki a gyerekének elvesztése után is talpon marad és erőt ad másoknak. Nagyon tartalmas utazás volt, és szeretnénk, ha minél többen megtudnák, mit láttunk és milyen tanulságokat lehet leszűrni mindebből.

E.J.: Számomra legmegrázóbbak azok az esetek, ahol a gyerekek még mindig túszok, mert ott hatalmas a bizonytalanság, élnek-e még egyáltalán. Egy hölgy pedig azt mondta, számára az az ijesztő, amit Európáról hall, például az antiszemitizmus. Ők Izraelben meg tudják védeni magukat, de vajon a diaszpórában élő zsidókat ki fogja megmenteni.