Izrael 2025 júniusában hajnalban csapást mért Iránra, válaszul a perzsa állam nukleáris ambícióira és a régóta tartó feszültségre. A támadásban, amelyet a Moszad precízen koordinált, több iráni katonai vezető és atomtudós vesztette életét. A válasz sem maradt el: azóta Irán több alkalommal rakétákat lőtt ki izraeli városokra.
„Október 7-e óta készülünk erre” – mondja Balázs, aki évek óta Izraelben él. A támadást megelőző este már gyanakodott: „Csend volt a hírekben és tudtuk, hogy valami jön.” Aznap még biztonsági bevásárlást tartottak, víz, konzerv, elemek, amit csak el lehet képzelni. És valóban: hajnalban jöttek az első rakéták, a szirénák, az óvóhelyek. Azóta szinte minden éjjel megszólalnak a riasztók. „Zombi vagyok a fáradtságtól” – mondja Ethi, jeruzsálemi művésztanár. Ennek ellenére úgy véli, Izraelnek nem volt más választása: „Nem engedhetjük, hogy az ellenségeink atomfegyverhez jussanak.”
Így alakulnak az izraeli hétköznapok
Az izraeli hétköznapok drámaian átalakultak. Az iskolák zárva, a munkahelyek többsége szünetel. Az emberek futva intézik a bevásárlást, hogy gyorsan visszatérhessenek a biztonságos helyekre. Glitzenstein Meni, aki egy mélyen föld alatti kórházban önkénteskedik testvérével, azt meséli: „Már nem járhatok jesivába, de a barátaimmal megszerveztük, hogy védett helyen tanulhassunk.”
Az óvóhelyeken is próbálnak élni. „Mondunk zsoltárt, beszélgetünk, néha viccelődünk, hogy oldjuk a feszültséget” – meséli Meni. A közösség nem esik pánikba. A légiriadókat megelőzően érkezik a figyelmeztetés, az emberek rutinszerűen vonulnak biztonságos helyre. A telefonos applikációk és a közösségi szerveződés életet mentenek. A rakéták lehullott darabjai azonban még az elfogás után is veszélyesek, minden lakott terület célpont lehet.

Az élet megy tovább
Az életnek Bea, egy fiatal édesanya Tel-Aviv környékéről, őszintén beszél a félelmeiről. „Babát várok. Pénteken pánikoltam. Mégsem lehet csak rettegni. Mosni kell, tejért menni, levinni a gyereket játszani. Kell, hogy a hétköznapok egy része megmaradjon.”

Az óvóhelyük pincéje most már „luxus”: légkondi, wifi, víz, WC. De húsz négyzetméteren tizenkét család, éjjelente harminc fokban nem emberi körülmények élig így életüket. Mégis hálásak, legalább nekik van hova menniük. És ennél sokkal rosszabb időkben is megmaradt a zsidó nép.
Sokan még a háború idején is visszatérnének Izraelbe. Jamnik Judit épp látogatóban volt családjánál, amikor kitört a háború. Magyarország segített neki és unokájának hazatérni, de a gépek szinte üresek, a légitársaságok sorra törlik a járatokat. Ennek ellenére az EMIH Balatonőszödön menedéket kínál az itt rekedt izraeli családoknak: kóser étkezéssel, zsinagógával és mikvével.
Izrael ma háborúban él, de nem félelemben. A zsidó nép ereje nemcsak abban áll, amit tesz, hanem abban, ahogyan él közben. És abban a reményben, hogy a háború eléri célját és elhozza a békét.
A teljes cikket az Indexen olvashatja.
Címlapkép: Toshiyuki Fukushima / The Yomiuri Shimbun via AFP
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.