Izrael, a csodák földje

Izrael a csodák földje, legyen szó akár emberekről, akár állatokról. Egy kis mesecsokrot nyújtunk át nektek, melyben három csodálatos állattal ismerkedhettek meg, melyekben az a közös, hogy mind Izraelhez kapcsolódnak.

 

Az egyszarvú

Miután a zsidók kiszabadultak Egyiptomból, a pusztában vándoroltak. A Szináj-hegynél megkapták a tízparancsolatot és az egész Tórát. Az Örökkévaló ezután megparancsolta a zsidóknak, hogy építsenek neki egy sátrat, ahol lakhat. Azt is megmondta, hogy a sátorszentély melyik darabja miből és hogyan készüljön. Egyes darabok bőrből, mások aranyból készültek. A tető egy részét táchásbőrből kellett előállítani.

Tanakodtak a zsidók, mi is lehet az a táchás, hiszen még soha senki nem látott ilyen állatot, honnan vehetnék hát a bőrét, hogy elkészítsék a pusztai Szentély tetejét. Egyszer csak azonban hatalmas lábdobogást hallottak. Már-már azt hitték, hogy a Fáraó lovasai mégsem vesztek oda, amikor összezárult fölöttük a tenger, és épp menekülőre akarták fogni a dolgot, amikor valaki hátranézett, és így kiáltott fel: Álljatok meg, oda nézzetek! Hirtelen mindenki megfordult, és a szemük-szájuk elállt a csodálkozástól! Egy óriási patás állat állt előttük, szőre a szivárvány színeiben pompázott, homlokából pedig, különös módon, egyetlen szarv állt ki. Senki nem tudta, honnan termett előttük az állat.

Ez volt hát a táchás, a csodálatos egyszarvú, melyet az Örökkévaló azért küldött, hogy bőréből elkészülhessen a pusztai sátorszentély takarója. A zsidók annak rendje és módja szerint kikészítették a táchás hatalmas bőrét, mely akkora volt, hogy egymagában elég volt az egész sátorszentély letakarására. Sem azelőtt, sem azóta nem látott soha senki egyszarvút.

 

A búbos banka és a kőrepesztő féreg

A világ teremtése hatodik napjának alkonyati fényénél, amikor a nap már lebukóban volt, de még nem kezdődött el az első szombat, az Örökkévaló csodálatos erővel bíró lényeket teremtett. Ezek egyike volt a sámir, egy apró, csúnya kis állatka, a kőrepesztő féreg…

Amikor Slomó (Salamon) király nekilátott a jeruzsálemi Szentély építésének, kérdést intézett a bölcsekhez: „Ha, amint mondjátok, az Örökkévaló lakhelyéül szánt Szentély felépítéséhez nem szabad vasból készült szerszámokat használni, hogyan vágják majd ketté az építőmesterek a hatalmas köveket az építmény falaihoz?” Így feleltek neki: „Messze-messze, a legmagasabb hegyek legtetején él egy gyönyörű szép madár, a búbos banka. Ő az őrzője egy kis bogárnak, melyet sámirnak, kőrepesztő féregnek neveznek, mert akár a puszta nézésével ketté tud repeszteni egy sziklatömböt. A madár nem engedi meg senkinek, hogy hozzáférjen a kis állathoz. A király munkásainak azonban a sámirra van szüksége a Szentély felépítéséhez, melynek falait nem érheti vasszerszám, mivel a vassal gyilkolnak az emberek.”

A bölcs király követeket küldött hát a búbos bankához hogy megszerezzék számára a kőrepesztő férget. Mentek-mentek a sokat próbált harcosok hegyeken-völgyeken át, keresztül a sivatagon, míg végül megtalálták a búbos banka fészkét. Az anyamadár azonban nem volt otthon, talán élelmet keresett fiókái számára. A követek cselhez folyamodtak: üveglappal takarták le a fészket. Amikor a tojó visszaérkezett, sehogyan sem tudott odaférkőzni a fiókáihoz, és azok sem őhozzá. Így hát a madár újra szárnyra kapott, és elrepült, hogy elhozza nagy kincsét, a jelentéktelen kinézetű, ám annál értékesebb sámirt. A küldöttek sem tétlenkedtek: ahogy a madár letette az üveglapra a kis férget, azon nyomban előugrottak rejtekhelyükről, és zsákmányul ejtették a kis teremtményt. Gyapjúba tekerték, és árpával megtöltött ólomedénybe tették, nehogy megszökjön. Diadalmenetben vitték Jeruzsálembe, ahol haladéktalanul hozzáláttak a Szentély építéséhez szükséges kövek feldarabolásához. Az előkészített hatalmas kövekre vonalakat húztak, és a kis féreg pontosan a megjelölt helyen vágta szét az óriási tömböket.

Azt mondják, hogy amikor a rómaiak lerombolták a második jeruzsálemi Szentélyt, a kőrepesztő féreg eltűnt a világból, mert többé már nem volt rá szükség. A harmadik Szentélyt az Örökkévaló építi majd fel, és neki igazán nincs szüksége a sámirra a munka elvégzéséhez.

 

A kecske

Volt egyszer egy öregember. Egyszer nagyon megbetegedett, a családja már attól félt, hogy talán örökre elveszíthetik. Egy orvos azonban ekkor azt javasolta nekik, hogy adjanak az öregnek kecsketejet, attól felgyógyul a betegségéből. Így is tettek, vettek egy kecskét, nap mint nap megfejték, és a tejtől az ember egyre jobban lett.

Egy napon azonban eltűnt a kecske, és amikor néhány nappal később teli tőggyel előkerült, a napfény és vadvirágok illatát hozta magával, és csodálatos tejet adott. Ez az eset időről időre megismétlődött, a kecske eltűnt, és visszatérve különleges teje volt. Az öregember családja meg akarta tudni a kecske titkát, elküldték hát az egyik fiukat, hogy titokban kövesse az állatot. A fiú így is tett, és a kecske egy szűk barlangbejárathoz vezette. A fiú bebújt utána a keskeny résen, és sokáig, órákon keresztül vándoroltak, míg egyszer csak fényt látott az alagút végén, és csodálatos virágillat töltötte meg a levegőt. A gyermek rögtön tudta, hogy ez nem lehet más, mint az Ígéret Földje, Erec Jiszráel.

A kecske alaposan belakmározott a pompásan zöldellő fűből és az illatos, színes virágokból, majd visszabújt az alagútba. A fiú a nyomában. Amikor hazaértek, lelkendezve szaladt a családjához, hogy megossza velük csodálatos felfedezését. Nem kellett egyéb a családnak sem: összeszedték, amijük volt, és várták, hogy mikor indulhatnak útnak a kecske nyomában őseik földjére. Az állat azonban észrevette, hogy követték, és soha többet nem ment át a titkos alagúton. A fiú pedig hiába kereste a titkos bejáratot, neki sem sikerült megtalálnia.