Köves Slomó a zsidóság és a hatalom viszonyát elemezte a Zsidók és a Politika című előadás sorozata második rendezvényén. A 168 óra tudósítása. 

 

Igencsak provokatív címmel hirdette meg Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija a Zsidók és a politika című előadássorozatának második előadását, „Imádkozzunk Horthy születésnapján! (?) – Zsidók és a hatalom” címmel, amely alapvetően a zsidóság és a külső (azaz nem zsidó) hatalom közötti viszony kérdését járta körül. Az Óbudai Zsinagógában tartott keddi rendezvény elején Köves Slomó elmondta, amikor a közösségi oldalán kiposztolta az előadás beharangozóját, rengeteg komment érkezett, ám a hozzászólók jelentős része nem igazán vette figyelembe, hogy itt egy előadásról van szó, nem pedig állásfoglalásról.

Ez nem is csoda, hiszen, bár az EMIH vezetőjének előadássorozata (amelynek első előadása a hatalmi ágak szétválasztásának kérdéskörével foglalkozott) a judaizmus politikai filozófiájának alapjait járja körül, történelmi példák szemüvegén keresztül, a hallgatóság önkéntelenül is a párhuzamot keresi az aktuálpolitikával. Milyen legyen a magyarországi zsidóság viszonya a regnáló magyar kormányhoz? Hogyan viszonyuljanak olyan történelmi alakokhoz és korokhoz – így például Horthy Miklóshoz –, akiket, illetve amelyeket a regnáló hatalom bizonyos értelemben követendő példának tekint?

Köves Slomó azonban – előző előadásához hasonlóan – most is mellőzte az aktuálpolitikai kitekintést, és szigorúan az előadás tárgyánál maradt. A rabbi ugyan nem adott a hallgatóság hóna alá hétköznapi politikai mankót, de a zsidóság történetéből kiragadott példákkal igyekezett közelebb hozni a témát a jelenhez.

Köves Slomó elmondta, hogy az előadás címének apropóját az adta, hogy néhány hónappal ezelőtt belebotlott egy 1937-es újságcikkbe, ami az orthodox Zsidó Újságban jelent meg. A cikk arról szólt, hogy Horthy Miklós kormányzó születésnapja alkalmából a budapesti Kazinczy utcai zsinagógában ájtatos imát tartottak. Az EMIH vezető rabbija hozzátette, hogy Horthy és a magyarországi zsidó közösség viszonya már 1937-ben is terhelt volt, ám ezt még nem lehetett összehasonlítani a következő 8 év terheltségével.

– Ne bántsatok bennünket, rendben vagyunk! Alapvetően ez volt az újságcikk üzenete. De a lojalitást demonstráló imádság hagyománya nem a Horthy-korszakban kezdődött – tette hozzá Köves Slomó.

Az újkorban, a 17-18 században vált kérdéssé Európában, hogy a zsidók lojálisak-e az uralkodóhoz, így ezután kényszerből, illetve kisebb-nagyobb lelkesedéssel elkezdtek figyelni a lojalitás kifejezésére. Ekkoriban alakult ki több olyan liturgiai megfogalmazás, amelyet az uralkodói imához lehetett alkalmazni. Az EMIH vezető rabbija példaként egy, az Osztrák-Magyar Monarchia idején készült, Ferenc József császár arcképével nyomtatott üdvözlőlapot mutatott be. Ez egy olyan zsoltárrészletet tartalmazott, amelyet a korszakban Európa számos országában alkalmaztak. Az uralkodói áldást szombatonként a Tóra-olvasás után, az áldások végén mondták el, de ez már többről szólt, mint valamiféle kényszerből mondott imáról.

– Ezt már senki nem várta el. Nem szabad feledni ugyanis, hogy a Monarchia zsidósága ekkor élte a fénykorát – tette hozzá Köves Slomó.

A rabbi ennek a gyakorlatnak a negatív példái között említette, hogy Németországban egyes helyeken egészen az 1938-as Kristályéjszakáig komoly kérdés volt, hogy kell-e imát mondani Adolf Hitlerért.

Ugyan a német zsidók tisztában voltak azzal, hogy a náci vezető gyűlöli őket, de jelentős részük – a német többségi társadalomhoz hasonlóan – nem gondolta, hogy Hitler meg is valósítja azt, amiről beszél. A zsidó közösségek ezért sok helyen inkább kompromisszumos megoldást találtak: név nélkül mondtak imát a német államért és vezetőjéért.

Köves Slomó kifejtette, a külső hatalomhoz való viszony kérdése először már Mózes idején is szóba került: a Tóra vonatkozó mondata szerint – egy zsidó bölcselő kommentárjának értelmezésében – az Isten meghagyta Mózesnek, hogy tisztelettel beszéljen Egyiptom fáraójával, amikor elé járul. Ez így is történik mindvégig, még akkor is, amikor a tíz csapás sújtja Egyiptomot.

– Mózes egyetlen egyszer sem borítja fel a tárgyalások során az asztalt, azaz a kommunikáció kereteit, pedig mögötte van az Örökkévaló hatalma. Holott Mózesnál nagyobb forradalmárt nehéz elképzelni, egy agg férfi, bottal a kezében, szembeszáll a kor legnagyobb diktátorával. Mégis tisztelettel beszél a fáraóval – mondta az EMIH vezető rabbija.

Köves Slomó ezután több ószövetségi, illetve a Talmudból vett példával igyekezett alátámasztani, hogy a zsidók és a külső hatalom viszonyában mindig a béke, a stabilitás és az élet elsődleges tisztelete, pontosabban a zsidó közösség fizikai és spirituális jóléte a legfontosabb szempont. Vagyis amíg a külső hatalom, illetve az állam törvénye nem megy szembe a vallás törvényével, addig úgy kell követni az állami törvényt, mintha vallási törvény lenne. De mi van, ha a kettő ütközik?

A rabbi szerint a vallási törvények megtartása érdekében sem áldozhatják fel életüket a zsidók, amit egy érzékletes példával illusztrált.

– Ha valaki azt mondja nekünk, hogy fejbe lő, ha nem szegjük meg a szombatot, akkor meg kell szegni a szombatot. Az életmentés érvényteleníti az egész Tórát. Ez alól csak három kivétel van: az emberölés, a nemi erőszak és a bálványimádás. Akkor, ha ezeknek a törvényeknek a megszegésére akarnak kényszeríteni minket, az életünket kell adni – tette hozzá Köves Slomó.

Ám a rabbi szerint van még egy fontos kitétel. Mégpedig az, hogy ha a vallása miatt akarnak egy zsidót törvényszegésre kényszeríteni, akkor már a legapróbb törvényszegésért is az életét kell áldoznia. – Mert ha feladjuk a vallásunkat – szögezte le –, akkor a zsidóságnak vége, ugyanis onnantól nincs megállás.

– Az élet a legfontosabb a zsidóságban, az önfeláldozás az utolsó utáni dolog – tette hozzá a vezető rabbi, aki példaként Jeruzsálem ostromát hozta fel, időszámításunk után 70-ből. A felkelésben résztvevő, harcias, forradalmár kisebbség, a zélóták minden megegyezést elutasítottak a római ostromlókkal, mindenképpen harcolni akartal, még a város készleteit is felégették. Ám Jeruzsálemet végül elfoglalták a rómaiak, a Szentélyt pedig elpusztították.

– Ő, vagyis a zélóta elmondhatta, hogy az életét áldozta a nemes ügyért. De sikerre vitte a nemes ügyet? Elmondhatja, hogy harcolt a rómaiak ellen, azt, hogy nem volt megalkuvó. És? A Szentély elpusztult – tette hozzá Köves Slomó, mintegy összefoglalva, hogy a mindenkori hatalom és a zsidóság viszonyának kérdésére miért nem lehet soha fekete vagy fehér választ adni, amiből az is következik, hogy olykor a történemileg súlyosan terhelt témákat sem árt provokatív módon megközelítenünk.

 

Forrás: 168ora.hu