Folytatjuk sorozatunkat, melyben Köves Slomó rabbi Zsidók és a politika című nagy sikerű előadás-

sorozatának egyes részeit ismertetjük az olvasókkal. A „Kell-e imádkozni Horthy születésnapján” című írás után a most következő részben a rabbi a modern antiszemitizmus témáját járja körül és azt, mi a teendője ezzel a zsidóknak. Köves Slomó rabbi előadásának leirata

Az antiszemitizmus elleni fellépés

Kevés olyan témát tudok elképzelni, ami a zsidókat immár több mint másfél-két évszázada intenzívebben foglalkoztatná, mint az antiszemitizmus elleni fellépés, a zsidóellenességgel szembeni küzdelem. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az 18-19. század előtt ne létezett volna a zsidók gyűlöletének mételye. Épp ellenkezőleg: a zsidósággal szembeni ellenérzések hol alacsonyabb lángon égő, hol intenzívebben jelentkező megnyilvánulásai, különböző formákban a zsidó nép születésétől fogva végigkísérik létezésünk fordulatokban gazdag történetét. Mégis nehéz nem észrevenni, hogy a modern antiszemitizmus megjelenésével párhuzamosan a zsidókkal szembeni türelmetlenséggel való határozott szembefordulás sokak – és egyáltalán nem csak a zsidók – számára elsődleges identifikációs hajtóerőt kezdett jelenteni.

Zsidóság, mint választott identitás-forma

Ám még mielőtt e kérdést részletesebben is tárgyalni kezdenénk, javaslom, vessünk egy pillantást a zsidó identitás konstrukciójának néhány lehetséges alternatívájára. Mindjárt az elején fontos leszögezni, hogy e lehetőségek teljes tárházának bemutatására ehelyütt még csak tétova kísérletet sem kívánok tenni. Azt azonban hangsúlyozni szeretném, hogy pusztán az a kérdésfelvetés, hogy tudniillik a zsidó identitásról mint választott identitásmodellről egyáltalán beszélni tudunk, egyáltalán nem magától értetődő, és a zsidóság gazdag történelmében mindössze a legutóbbi, hozzávetőlegesen két évszázadban merülhetett fel egyáltalán lehetőségként. A 19. századig ugyanis a zsidóság többé-kevésbé monolit tömbként önmagára a saját vallása „szemüvegén” keresztül tekintett. Az identitásválasztás egy újkori pa­ra­digma, korábban, azaz a 19-20. szá­zadot megelőzően vajmi keveset jelentett – kivált a zsidók esetében – az önkép szabad meghatározásának kecsegtető esélye.

Az mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy az identitásunkat részben determinált tényezők, részben a szabad választásaink befolyásolják. Ez utóbbira pedig óhatatlanul nehezen túlbecsülhető hatást gyakorol a környezetünkkel folytatott interakcióink összessége, másképpen, a történelmi, földrajzi és társadalmi kontextus, valamint a környezetünk bennünket érő hatásaira, illetve a velünk szemben támasztott elvárásaira való válaszkészségünk.

Röviden, a zsidó identitást részben az befolyásolja, hogy mi mit gondolunk, mit választunk, részben pedig az, hogy miként reflektálunk a bennünket körülvevő külvilágra. Akárhogy is, a 19-20. században új lehetőség kínálkozott a zsidó identitás megválasztására. Korábban – amint arra már céloztam – nem nagyon merült fel kérdésként, hogy mit jelent zsidónak lenni, az ugyanis nem volt más, mint egy kinyilatkoztatáson alapuló vallás népeként tekinteni önmagunkra, amelyhez ma­gától értetődően népi és kisebb részt nemzeti identifikációs elemek is társultak. Ám amikor a zsidók a polgárosodás és az emancipatórikus törekvések hatására elkezdtek távolodni önazonosságuk bázisától, a vallástól, értelemszerűen azonnal fölmerült a kérdés, hogy akkor mégis milyen, a korábbitól részben vagy teljesen eltérő identitást válasszanak.

Vallási reformációktól a cionizmusig

Ez az új identitás lehetett olyan, amely valamilyen módon azért reflektál a korábbira. Erre jó példa a magyarországi neológia létrejötte, amely törekedett megtartani valamit a korábbi zsidó vallási identitásból, de közben szeretett volna reflektálni a többségi társadalom elvárásaira, azaz a környezet által meg­határozott helyzetre is. Rosenthal

Móricz rabbi, a pesti Pannonia című német szépirodalmi hetilap mun­katársa az 1840-es években a következőképp fogalmazott: „A je­len­kor európai hatalmai és bölcs kor­mányaik nagyobbrészt Messiásainkká lesznek, de hogy egé­szen Mes­siásainkká legyenek, szükséges a józan és szabályaival homlokegyenest ellenkező mindennemű felszínességet szétrombolni”. A neológia jól ismert alapvetését írja le ekként, azt ugyanis, hogy amennyiben a ma­gyarországi zsidóság változtat „ós­di” szokásain, „kozmetikázza” ősi hagyományait és a ke­resztény tár­sadalom elvárásaihoz iga­zítja hit­gyakorlatát, azt a hatalom újabb és újabb engedményekkel fogja hono­rálni.

A vázolt cselekvési tervet azért kell végrehajtani, mert a többségi társadalom ezt kívánja a zsidóságtól. Ekképpen a zsidó identitást immár nem belső impulzus, dinamika alakítja, hanem az, hogy a környező világ mit vár el a közösségtől.

Másik opcióként kínálkozott, ha az új konstrukció jóval kevésbé vagy egyáltalán nem a vallási jellegre helyezi a hangsúlyt, sokkal inkább a népi, nemzeti elemekre fókuszál, mindeközben a „csomag” életre hívásának legmeghatározóbb hajtóereje a környezet kihívásaira adott válasz kényszerében rejlik. Ilyen a cionista mozgalom, amelynek nagyon sok válfaja létezik. A cionizmus a zsidó nemzeti államot a kezdetektől fogva döntő részt azért ambicionálta, mert a megala­pí­tásától az antiszemitizmus megoldását remélte. Bízott abban, hogy a zsidó haza életre hívása véget vet a zsidóság pária mivoltának, és megszüntetheti a zsidók örök célpont, illetve bűnbak szerepét. Ha a zsidóság olyan lesz, mint a többi nép, saját hazával, akkor a kiszolgáltatott, megalázott léthelyzet is véget érhet majd. „Nép vagyunk – az ellenség akaratunk ellenére azzá tesz bennünket” – írta Herzl. Az el­képzelés, az új identitás-lehetőség itt is reflektál tehát a zsidóság egyik hagyományos konstruáló elemére, jelen esetben az önálló népi identitásra, de a mögötte megbújó hajtó­erő mégiscsak az antiszemitizmus ma­rad. Az tehát, hogy a zsidókhoz mit szól a környezet, az őket körülvevő emberek sokasága.

A kommunizmus „vallása”

Lehetséges harmadik példaként ér­demes a munkásmozgalmat ideidézni, jóllehet, a kommunizmus alapvetően nem egy zsidó politikai irányzat, nem a hagyományos zsidó­ság­ból eredeztethető. Hittételei a leg­több esetben egyenesen ellentétesek a zsidó vallás értékrendjével. Konstruáló elemei szintén nem a zsidó népi identitásból nyerik éltető erejüket, ilyenformán nem túlzás azt állítani, hogy egy teljesen önálló filozófiai és politikai agendáról, keretrendszer van szó. Mégis, a zsidó származású emberek sokaságát látva, akik a történelem során ezt a politikai identitást választották maguknak, fölmerül a kérdés, hogy a baloldali mozgalmakban való részvételre irányuló nagy fokú hajlandóság teljességgel leválasztható-e a zsidó származásról, arról a keserű történelmi tapasztalatról, amelyet a zsidóság az üldöztetés évszázadai alatt mindinkább a sajátjaként volt kénytelen felismerni.

A kommunista programban a zsidók emancipációja nem válik külön az osztályharctól, vagyis a teljes, mindenkire egyaránt érvényes politikai és társadalmi emancipációtól. Amennyiben a munkásmozgalom célkitűzései teljesülnek, azaz felsza­ba­dulnak végre az elnyomott osztályok, akkor ez automatikusan a zsidók szabadságát is eredményezni fogja. Amikor a zsidók a kommunizmus által meghirdetett teljes egyenlőségért harcolnak, valójában a saját problémájuk megoldását is kö­zelebb hozzák. Annak érdekében, hogy a zsidók megszabadulhas­sanak az elnyomatásuk súlyos igájától, először tehát kommunistákká kell váljanak, majd tevékeny részt vállalva az egész társadalom felszabadításából, végül saját megváltásukat is el fogják hozni.

Az antiszemitizmus, mint

a „választott identitás” origója

A fenti identitásválasztások mindegyikében közös, hogy a zsidóságon kí­vülről érkező politikai-kulturális impulzusokra reflektálnak. Kettő kö­­zülük torzított formában és új kon­textusba helyezve felhasználja a zsidóság hagyományos identifikációs elemeinek egyikét-másikát, míg a harmadikról elmondható, hogy semmiféle folytonosságot nem mutat a zsidó szellemtörténettel. Ám ez utóbbinak a zsidó származású zsi­dó emberek szélesebb rétegeire gya­korolt vonzerejét közelebbről meg­vizsgálva meg lehet kockáztatni, hogy ebben gyakran mégiscsak sze­repet játszhat(ott) a „konverti­ták” zsidó mivolta, származása, illetve az, hogy a környezet hogyan ref­lektált a zsidóságukra.

További azonos elem, hogy az identitásváltás folyamatában mindhárom esetben az antiszemitizmus jelentette a kiindulópontot.

Az áldozati identitás veszélyei

Az út­ke­resések mind azzal a kérdéssel kez­dődnek, hogy miként lehetne az an­tiszemitizmus problé­má­ját megoldani. A válaszkísérle­tek­kel csak az a baj, hogy a kör könnyen bezárulhat, és ekkor az antiszemitizmus elleni küzdelem nagy valószínűséggel éppen a zsidók ellen fordul. A zsidók, mint az elnyomottak univerzális szimbólumai, hirtelen az összeesküvők szerepében találhatják magukat, mint az ún. orvosperek idején Sztálin kezdeményezésére vagy éppen az imperialista elnyomók szerepében, mint Izrael polgárai, legalábbis a nemzetközi baloldal szerint.

Ennek megfelelően, ha egy zsidó identitását alapvetően az antiszemitizmusra adott válasz determinálja, az egy nagyon ingoványos terület, mert nagyon könnyen kognitív disszonanciába kerülhet a saját szerepével kapcsolatosan. Könnyen az­zal szembesülhet, hogy az általa vá­lasztott ideológia, és az abból következő identitás, amitől az antiszemitizmus feloldását remélte, éppen e legfontosabb cél elérését fogják akadályozni, sőt egyenesen ellene fordulnak, amint az elnyomók és elnyomottak archetipikus szimbólumai megváltoznak, felcserélődnek.

Mit mond az antiszemitizmusról a zsidóság?

Mindezek után, rabbiként nem meglepő módon, elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy mit mond az antiszemitizmus kérdéséről a zsidó vallásfilozófia. A Tórában természetesen sehol nem találunk olyasmit, hogy bárki is azért lenne zsidó, mert nem szereti őt a környező világ. A zsidóság önmeghatározásában a kinyilatkoztatásra hivatkozik, illetve az ősatyák örökségére vagy, ha úgy tetszik, egy autonóm, belső késztetésből indul ki, nem pedig egy külső reflexiót vesz alapul. Amint azt Szádja Gáon, a 9-10. században élt rabbi, zsidó filozófus írja: „A mi népünk, Izrael fiai, kizárólag a Tóra által létező nép”. Ebből következően, ha valaki megpróbálja kivonni a zsidó népből a vallást, a Tórát, akkor valós hivatkozási pont híján, nem marad más, csak a külső világgal való viszonyra irányuló reflexió. A klasszikus zsidó források egyébként filozófiai értelemben nem foglalkoznak különösebben az antiszemitizmus kérdésével. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a jelenség ne befolyásolta volna a zsidó vallást, illetve vallásgyakorlatot. Egyszerűen csak nem egy teológiai fundamentum, mint amilyenek az egyistenhit, és az ember ehhez kapcsolódó felelőssége, esetleg a tudatos teremtés kérdése, vagy a zsidók, mint kiválasztott nép missziója.

A héber szó a gyűlöletre sziná, amely hasonlóképpen hangzik, mint a szináj, azaz a Szináj-hegy, ahol a tóraadás, a kinyilatkoztatás történt, és ahol a zsidó nép megkapta a Tízparancsolatot. A Talmud erre azt mondja, hogy a hegyet azért hívjuk Szináj-hegynek, mert ez az a hely, ahol a népek gyűlölete alászállt a zsidókra. A hely, pontosan a világtörténelmi esemény, ahol a zsidók forradalmi vallásukat kapták, amely gyökeresen más világnézetet, erkölcsi-etikai rendet közvetített, mint a környező népek vallási rendszerei, elvetette a gyanakvás és a gyűlölet magját a zsidókkal szemben.

„És volt, mikor elindult a láda, így szólt Mózes: Fel, ó Örökkévaló, hogy elszéledjenek ellened és elmeneküljenek gyűlölőid előled” (4Mózes 10:35.). Amikor Mózes ide­jén háborúba mentek a zsidók, a Frigyláda, benne a Tízparancsolattal, a két kőtáblával mindig a hadsereggel együtt vonult. Mégis jogosan merül fel a kérdés, miért a gyűlölőid, azaz a Teremtő, és nem a gyűlölőink, tehát a zsidó nép ellenségeinek vereségéért imádkozik Mózes. A válasz erre a következő: mindazok, akik a zsidókat gyűlölik, valójában a Teremtő ellen lázadnak, az Ő akaratával fordulnak szembe, elvégre az Örökkévaló volt az, aki az egyistenhit terjesztésének szent küldetését a választott népére bízta.

Zsidóság, mint önálló belső identitás

A hagyomány talaján álló zsidók identitása tehát egy önálló, belső késztetésre, valamint a vallási kinyilatkoztatásra és annak üzenetére vezethető vissza. Ez ad célt az életben az egyénnek, a közösségnek, a történelemnek, egyszóval az egész világnak. Ennek csupán egyik összetevője, ha úgy tetszik, mellékága az, hogy létezik antiszemitizmus.

Az antiszemitizmus elleni küzdelem nem identitás-kérdés

Legalább ilyen fontos, hogy a zsidók felé irányuló gyűlölet csupán egy lehetséges reakció az általuk megélt identitással szemben, amely hol erősebb, hol gyengébb, de a tradicionális zsidóság identitása semmiképp sem ebből bomlik ki. Ez egy probléma, amivel foglalkozni kell, pragmatikus, taktikai megközelítéssel, de semmi esetre sem identitáskérdés. Ilyen módon a vallásos zsidóság számára az antiszemitizmus elleni küzdelem elsősorban nem az erkölcsi megfelelés egyfajta mércéje, amely épp annak alapján bizonyítja az erkölcsi integritás szilárdságát, hogy valaki milyen következetesen szál szembe elvi alapon a zsidógyűlölet démonával. Amely küzdelemben aztán akár a mégoly hősies bukás, a mártíromság tudatos vállalása az antifasizmus elleni harc ürügyén is az egyén erkölcsi nagyságának bizonyítéka lehet, ezáltal egyike a kívánatos végkifejleteknek. A hagyományos zsidóság ezzel szemben a következményetika talaján áll. Az érdekli, hogy ténylegesen sikerül-e garantálni a zsidóság biztonságos létezéséhez elengedhetetlen körülményeket.

Nem az a kérdés, hogy kivel működünk együtt

Amikor a néhai lubavicsi rebbét egy követője 1961-ben levélben megkérdezte, hogy mi a teendő akkor, ha az az amerikai szenátor, akit a Szovjetunióban élő zsidók elnyomása elleni tiltakozás támogatása ügyében érdemes lenne felkeresni, esetleg maga is kokettál antiszemita nézetekkel. A kérdés tehát, amit az illető felvetett, általánosabban így fogalmazható meg: lehet-e antiszemita politikusokkal együttműködni? A rebbe vá­lasz­levelében hangsúlyozta, hogy nem az a kérdés, hogy kivel működünk együtt, hanem az, hogy mi a célunk az együttműködéssel és mit fogunk ezzel elérni vagy mi az, amit nem ér­nénk el ennek hiányában.

Márpedig ennek a felismerése elsőrangú fontosságú a zsidóság szempontjából.

Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 118. szám – 2019. május 2.