Pap a barátja, kocsonya az étele, halaf a munkaeszköze. Íme a miskolci rabbi, akinek hiányzik a tenger.
A jegyzettömb lapját, a lap sarkát szeli lehelet finoman a kés, a halaf. Csak a csukló mozdul, rémisztő rutin, erő benne semmi, mégsincs esély, hull a fecni.
Úgy volt, megnézhetünk egy kóser vágást, pár tucat csirke rituális konyhakésszé nemesülésének véres fázisát, de aztán mégsem, higiéniai ok, vallási ürügy, meg hát, „tudjátok”, ha közös fotón szerepel zsidó és vér, pár száz idióta azonnal solymosieszterezni kezd.
Szóval önökkel együtt lemaradtunk egy emelkedetten brutális élményről, de azért néhányszor tíz liter csirkevér nélkül is megér egy cikket Fuchs Joshua meg a kóserság története.
Fuchs Joshua rabbi és sahter. Nincs még negyven, de kóser mészárosként már túl úgy húszezer baromfin, s számos patáson.
Joshua ősei Kassa környékéről, az antiszemitizmus elől vándoroltak Amerikába, ő maga Floridában született vallását nem tartó családban.
Pontosabban annyira azért voltak vallásosak Fuchsék, mint az átlagos jenki zsidók: a tejeset nem keverték a húsossal, még eszcájgból, vercájgból is külön szett dukált, olykor benéztek a zsinagógába, szombat esténként összejártak gitározni, énekelni ismerősökkel, és megtartották a Bar-micvót, a tizenharmadik születésnapon magán- és vallásjogilag is nagykorúvá váló fiúgyermeknek dukáló örömnapi lakomát.
Joshua világi középiskolába járt, s tizenhét volt, amikor tanévnyi időre Izraelbe utazott, világot látni, nyelvet és Talmudot tanulni, abból baj nem lehet.
Ha csoda nem esett is vele Jeruzsálemben, életét átszabó impulzust azért kapott.
Akart.
Hogy kik is a haszidok? Azok a sötét kaftános, fehér harisnyás, lakkcipős, prémkalapos, szakállas, pajeszos emberek, kiket néha Pesten, gyakrabban Brooklynban játszódó filmeken látni.
Egy bekezdésnyi kultúrtörténet: a haszidizmus friss idea, nem kell Mózesig visszaúszni, a tizennyolcadik században találta ki egy ukrajnai csodarabbi, hogy a lélek tisztasága, a szívjóság kedvesebb istennek, mint a törvények merev betartása, az önmegtartóztatásnál jobb az öröm, az Úr tánccal, dallal, mosolyogva, sőt külsőségekkel, öltözködéssel, étkezési szokásokkal, kóserséggel is szolgálható.
Igen, kóserséggel.
A héber kóser szó jelentése: megfelelő.
Joshua azt mondja, a zsidóságot nemcsak a Tóra, a zsinagóga meg az ima szíjazza istenéhez, hanem az olyan hétköznapi események is, mint az evés.
Kóserül enni: kapcsolat az Úrral.
Kóserul enni: megtartó erő. Hiszen a zsidóság világszerte asszimilálódik. A magyarországi zsidó épp úgy magyar, ahogy magyar a magyarországi nem zsidó magyar, az amerikai zsidó éppúgy amerikai, ahogy amerikai a nem zsidó amerikai, az ukrajnai, a holland, a lengyel zsidó dettó; magyarként, amerikaiként, ukránként, hollandként, lengyelként élnek, álmodnak, s nyernek néha Nobelt, olykor Oscart; így aztán kell valami, ami életben tartja a másikat, a zsidó identitást. Ez a kóserség föladata.
Tudják, mi a kóser ellentéte? Joshuától mi már tudjuk: a tréfli.
Morzsányi nem kóser is tréflivé tehet egylábosnyi jót, ezért aztán, aki komolyan veszi a kóserológiát, kizárólag szakember minősítette élelmet vesz magához.
A vágás módjáról, a hibátlan metszés törvényéről alább még ejtünk szót. Csakhogy az se mindegy ám, mit vág a sahter. Míg a kérődző oké, a ló, a kutya, a macska, nem kóser, ahogy a malac, a medve és a teve sem, s a mókushúsra vágyóknak is választaniuk kell a hitük és a gusztusok között.
Szárnyasból tilos a ragadozó madár, annyi a vércsepörinek, a tenger gyümölcsei közül pedig kizárólag a pikkelyes-uszonyos lények ehetőek, kagylókoktél, ráksali, cápaerőleves szóba sem jöhet.
A békacomb kizárva, szöcskefalás tilos, sáskából viszont négy fajta is ropogtatható, már ha bírja a gyomor.
Teje, tojása a kóser állatnak kóser, de a méznél döccen az elmélet, ugyanis az annak ellenére kóser, hogy maga a méh tiltott eledel.
Joshua az izraeli év után visszatért Amerikába, tanulta tovább a Talmudot, míg rabbi nem lett belőle, tanító, ráadásul sahter is, ami elég piacképes mix.
Hat éve Magyarországra hívták oktatni, vágni, költözött, feleséget talált, gyereke született.
Szeret itt.
Azt mondja, Amerikában mindenki verijópofa, de titkolja, mit érez, mit gondol, a Kárpát-medencében viszont tarol az őszinteség.
„Ha Budapesten kérdem a másiktól: hogy vagy? A válasz: ’Aoú, nagyon rosszul.’ Ez igen! Ez tetszik! Ha Amerikában kérdem, az a reakció, hogy minden szuper, pedig ők is pocsékul vannak, de palástolják… Csak a tengerpart, a bícs, az hiányzik nagyon.”
Ki nem találnák, mit tart bennünk a legmókásabbnak. „Azt, hogy cigarettát csak lematricázott boltban kapni, de a benzinkutak polcai roskadnak az alkoholtól. Ez nagyon, nagyon vicces.”
Joshua Budapesten tanított, Szombathelytől Szabolcsig sahterkedett, idővel Miskolcon vendégrabbi lett. Megkedvelte a várost, tavaly családostul lecuccolt Borsodba, pedig ott jó ideje semmi zsidó közösségi élet, sőt lakat került a zsinagógára, miután egy mélygarázsépítésnél megrogyott az épület. „Azért tetszik, mert más nem csinálná.”
Közösséget szervez a semmiből, a számszerűsített terv az, hogy három év alatt abszolváljon ötezer beszélgetést borsodi zsidókkal.
Hogy nincs is annyi zsidó a megyében? „Van megoldás! Ha egy emberrel hússzor találkozom, az húsznak számít!”
Ügyes.
Délelőttönként Tórát oktat, hol két embernek, hol tíznek, aki épp beesik, zsidónak lenni nem feltétel, jár hozzá a szomszédból a katolikus pap, a Joshua szervezte miskolci Kocsonyafesztiválon találkoztak: reverenda nélkül, farmerosan járt arra az atya, leült a pajeszos Joshua mellé, addig kérdezgették egymást, míg barátság nőtt ki a közeledésből.
Joshua lubavicsi. Még egy csöpp kultúrtörténet. A Lubavics mozgalom a már említett haszid egyik ága, követői szerint meg kell mutassa magát, vallását a zsidóság.
Ha ez sikerül, tán még ebben a nyomorult történelmű Kelet-Európában is kevésbé tekintik majd vérivó patás ördögnek a zsidókat a nem zsidók.
És tán a vészkorszak vágta sebek miatt zsidó gyökereikkel leszámolók is futnak egy késői kört nagyanyáik, dédapáik identitása körül, ha válthatnak pár szót egy pajeszos rabbival hanuka előtt a Nyugati téren felállított menóránál, vagy a Sziget zsidósátránál, netán a miskolci kocsonyafesztiválon.
Joshua szeret beszélgetni. Ha rendezvényein látja, hogy méregetik, kérdez. „Keresztény vagy? És ismersz zsidót? Nem? Gyere, itt megismerhetsz párat. Zsidó vagy? Ismersz más zsidót? Nem? Gyere, itt vagyunk páran, ismerj meg minket.”
Amire tud, válaszol.
„A kocsonyafesztiválon azzal lép hozzám valaki, hogy ’én nem vagyok zsidó, csak valami távoli öt százalékban, de árulja el, mitől van a magyar művészek között olyan sok zsidó’, mondom, tán mert a zsidóknak a tanulás mindig is fontos volt, de azt meg ő mondja már el nekem, milyen öt százalékot említett, ’hát az édesanyám édesanyjának az édesanyja volt zsidó”, mire mondom neki, hogy ezek szerint te zsidó vagy, hiszen a zsidóság anyai ágon öröklődik. Jól meglepődött.”
Demózik Joshua.
Csattan a bőrtok, ívet rajzol a kéz, ahogy a fenőkövek mellől előhúzza a halafot, mintha hangszer lenne, csillog a penge, csorba, rozsda, mocsok nem lakik rajta; mutatja, a kóser ölés egyetlen, folyamatos mozdulat, szúrni bűn, nyomni a kést tilos, a metszés nyílegyenes vonal, kiterjedése nincs.
Ez nem böllérség, itt nincs bökés, nincsenek vidám felesek a gyilok előtt: vágni szertartás.
Az ölést ima előzi meg, tiszta lélek, az állat tisztelete kell a rituáléhoz; ha kegyetlenkedik a sahter, a gonoszság átszáll a húsra, s rögtön nem kóser a kóser.
Nyissz. Még egy fecni szédül a padlóra. A metszés után a szív pumpálja ki az életet az állatból, vér nem maradhat a testben, s ha kimúlt az állat, a zsigereken túl az inaktól is megszabadítja a korpuszt a sahter. Aztán segítőivel vizsgálja a tüdőt, a beleket, ellenőrzi, maradt-e vér a húson, ha netán igen, kuka, ha nem, sós vízben mossa a matériát, majd besózza, hagyja állni egy teljes órán át, s kész is.
Joshua nem szeret ölni, de nem is bánkódik fölötte, istent szolgálja, márpedig isten engedi a húsfogyasztást, sőt nagylelkűen a tányérig vezető kóser utat is megmutatta; ebben eszköze neki Josh.
FORRÁS: 24.HU
