Virtuális közösségnek indult, valóságos közösséggé vált. A Facebookon létrehozott csoport tagjai megosztották egymással személyes emlékeiket, családi történeteiket a hetven évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban. Az emlékezésnek ebből a közösségi élményéből összeállt egy különleges könyv, amelynek bemutatóján tudósítónk is jelen volt.
– Hát könyv lett belőle – suttogja alig hallhatóan egy könnyes szemű, idős asszony az Átrium Film-Szinház előterében felállított könyves standok egyikénél megállva. A holokauszt és a családom című könyv bemutatóján vagyunk, az egykori Május 1 mozi terme zsúfolásig megtelt. Még a karzaton sem lehetett helyet találni, ami könyvbemutatók alkalmával nem megszokott látvány.
A könyv maga nem mindennapi előtörténettel rendelkezik: Eörsi Mátyás volt parlamenti képviselő, aki a bemutató estéjén, hivatalos elfoglaltsága miatt nem volt jelen, hívta életre a hasonló nevű Facebook-csoportot 2014-ben, a holokauszt 70. évfordulójának évében, amikor a túlélők és leszármazottaik körében elementáris felháborodást váltott ki a Szabadság téri emlékműben megjelenő történelemhamisító szándék. A közösségi oldalra érkező személyes történetekből válogat az a könyv, amelyet így mutat be a kiadó:
„A magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján spontán módon összeverődött emlékezők visszatérése a szülők, nagyszülők, rokonok és ismerősök régi történeteihez, az élő párbeszédekből és vallomásokból kihallható figyelem és empátia, a fájdalom és együttérzés zaklatott jelei mindarra vallanak, hogy a megszólalók is érzik: szinte az utolsó pillanatban vagyunk. Elmesélni, kimondani, bevallani, megérteni azt, amit csak a még élők tudhatnak – amit most nem osztanak meg mindenkivel, az örökre elvész. A digitális technológia és az új közösségi médiumok páratlan esélyt teremtettek arra, hogy hetvenévi hallgatás, elfojtás, félrenézés és mellébeszélés után végre felszínre törjön, közös fájdalommá és közös kinccsé váljon az, aminek az elfelejtődése akut veszély. Könyvünk, a tudás őrzésének e hagyományos médiuma arra szolgál, hogy rögzítse ezt a kivételes pillanatot – amikor magyarok, zsidó és nem zsidó magyarok odafordultak egymás történeteihez és traumáihoz.”
– Azon kívül, hogy felszínre hozta mély érzelmeinket, rengetegen találtuk meg régi ismerőseinket és nagyon sok új barátság is köttetett, ami szorosan hozzátartozott a csoport létrejöttéhez. Felismerték egymást fotóról, akik együtt voltak árvaházban, esetleg Auschwitzban vagy hasonló lágerekben – írta az egyik kommentelő a Facebookon a bemutató után. Nehéz lenne ennél jobban összefoglalni ennek a kezdeményezésnek a lényegét, azaz a XX. század borzalmainak emlékezetben tartását a XXI. század digitális eszközein és a közösségi médián keresztül. Elfojtott, elhallgatott, fájdalmas történetek jelentek meg a virtuális térben, amely aztán nagyon is valóságos közösségi csoportként kezdett működni. Az már a rendezvény elkezdése előtt jól látszódott, hogy az előtérben gyülekező közönség tagjai, köztük sokan a könyv szerzői, ismerősként köszöntötték egymást.
| „1944. november 4-e, a Margit híd egyik fele felrobbanásának napja, késő este. Apai nagypapám, Szegő András (Andor) megy haza a Lipót – akkor már Szent István – körúton. A „haza” a Rudolf tér 1., a mostani Fehér Ház helyén. Az egyik lámpa alatt észrevesz egy posztoló nyilast. Nagypapám tudja, hogyha ki akarja kerülni, akkor abból tuti igazoltatás lesz, és azt nehezen hozza döntetlenre. Odamegy a nyilashoz: – Kitartás, testvér, éljen Szálasi! Hallom, hogy a kommunisták felrobbantották a Margit hidat és itt a környéken végzik az aknamunkát. Megtenné, hogy hazakísér? Itt lakom a Rudolf téren. – Persze, testvér, hogyne. Mennek haza, közben nagypapám eszébe jut: a házmester nyilas. Ha ő nyitja ki a kaput, akkor kampec. Ha a felesége, akkor rendben van. A felesége nyitotta ki, ami többek közt azért is jó, mert ha a házmester nyitotta volna ki, akkor ezt a sztorit nem tudnám most megosztani a Facebookon.” (Szegő Péter) |
– Nem jöttek vissza. Sokszor hallottam ezt gyerekként már csak emlékekben élő családtagokról. Nem jöttek vissza – kezdte e megrendítő mondatokkal Büchler András, az est házigazdája a beszélgetést. Hihetetlen, ahogy a magyar nyelv ebbe a rövid mondatba belesűrít egy népirtást.
A kötet alkotószerkesztője a könyv összeállításának munkálatait idézte fel. Fenyves Katalin hangsúlyozta, hogy a történeteket olvasva a megélési hitelesség alapján válogattak, azaz fontosnak tartották, hogy a történet mesélője hogyan közvetíti az általa megélt eseményeket. Ez a személyesség bizonyos esetekben homályban hagyott részleteket a felsejlő történetről, vagyis a bejegyzésekből nem mindig lehetett pontosan rekonstruálni, ki pontosan hány órakor, melyik utcában hol mit csinált. A megélés, átélés hitelessége mégis fontosabb volt a szerkesztőknek, a hiányzó részleteket lábjegyzetekben tüntették fel.
– Ez a kötet a kollektív emlékezet lenyomata – foglalta össze Fenyves. Azaz egy közösség közös története. Csak remélni lehet, hogy mint rendkívül fontos forrásmunka, a könyv a közoktatásba is bekerül, különösen azért, mert egyre kevesebb túlélő tud mesélni az átélt szörnyűségekről, és ahogy Forrás-Bíró Aletta pszichológus tanítási tapasztalatai alapján rávilágított: a diákoknak a tegnapelőtt ugyanolyan messze van, mint II. Ramszesz. Érzékenyítő szakemberként kifejtette: az a jó, ha a pedagógusok a helyi sajátossághoz igazítják a tananyagot, például aszerint, hogy kikből állt és mekkora volt a zsidó közösség abban az adott városban, amelynek iskolájában tanít. – Nem azonosulást várunk az áldozatokkal vagy az embermentőkkel – fogalmazott, hozzátéve, hogy a pedagógus az emlékezési folyamatot kontrollálja, és csak annyit terhelhet rá a diákokra, amennyit elbírnak, illetve amennyi tudással már a társadalmi párbeszédben felkészültebben tudnak részt venni.
| „Véletlenek. Véletlen volt, hogy az apám 42-ben, valahol Kárpátalján, beállt a leszerelő-papírokra váró sor végére és – jó barát volt a századírnok – neki is jutott egy. Aki maradt, nem jött haza. Véletlen, hogy két munkaszolgálat között elment sízni, és találkozott az anyámmal. Véletlen, hogy tudott németül és két évvel később, Sopron mellett kihallgatott a táborirodán egy telefon-beszélgetést. Miszerint másnap más keretlegénység veszi át a századot. Aznap éjjel megszöktek, a nagybátyámmal együtt. Aki maradt, nem jött haza. Véletlen, hogy az anyám 44-ben épp abba a rendházba ment élelmiszer-jegyekért a Hollán utcai védett házból, ahol zsidó lánygimnáziumi osztályfőnöke osztotta – fekete talárban, fehér fityulában – a segélyeket. „Ne menj haza ma, Márta – mondta az álapáca – ma kiürítik a házat.” Amire hazaért elvittek mindenkit, a bátyámat is. Véletlen, hogy amikor a Nyugati felé tartó menet után rohant és kétes papírjait lobogtatva a kisfiát követelte, nem fogták ott őt is, hanem („no, menjen maga magyar anya” mondta egy tán jobb szándékú csendőrtiszt) visszakapta a fiát. Véletlen, hogy élünk. Véletlen, hogy a nagyapám (ő cs.kir. felsége szépen dekorált lovastisztje) a „nagy” háború után tartalékos állományban maradt, s csak a mentesítő papírok ellenében szerelt le. Megélhette a következő háború végét, a nagyanyámmal együtt. Nagyanyám nyolc testvérének nem járt mentesítés. Nem is jött haza, egyikük se. A családi emlékezet szerint egyik ükapám a Baltikum, másik a Balkán helyett választotta a Monarchia liberális világát. Azért, hogy utódaik biztonságban legyenek.” (Iványi György) |
– Elvétve történtek próbálkozások 1945 után a holokauszt feldolgozására, ami leginkább azt jelentette, hogy a túlélők egy része próbált beszélni az átélt horrorról, mások hallgatásba burkolóztak, próbáltak felejteni – ezt már Regina Fritz történész mondta. A háborút követően, elszórtan ugyan, de elhangzottak visszaemlékezések országos eseményeken is. Az ötvenes évektől egyre nagyobb lett a hallgatás, még családon belül is. – Sokak szülei annyira nem beszéltek a történtekről, hogy az első generációs leszármazottak később jöttek csak rá, miért olyan kicsi a család, miért nincsenek nagyszülők. A hetvenes években kezdett megtörni ez a hallgatás. Egyre többen fedezék fel a múltat, többet és többen kezdtek beszélni erről a témáról – fogalmazott.
Regina Fritz úgy látja, hogy a rendszerváltás kulcsmomentumnak tekinthető, hiszen onnantól kezdve már nyilvánosan is lehetett beszélni a holokausztról. Ekkor kezdődtek el a forrásmunkák feldolgozása. A hetvenedik évforduló kapcsán több emlékező projekt is elindult, ilyen volt például az OSA Archívum által elindított „Csillagos házak” projekt. (Ezekről a házakról szinte semmit nem tudnak az emberek. 1944-ben Horthy Miklós kormányzóságának idején a magyar kormány, miután deportálták a vidéki zsidóságot, úgy döntött, hogy a budapesti zsidóságnak is el kell hagynia a lakhelyét és úgynevezett csillagos házakba kellett költözniük. Ezekre a házakra jól látható helyen sárga csillagot kellett kitenni. Nagyságrendileg kétezer épületről van szó, amelyek még most is állnak, de mára elfelejtődött egykori szerepük.)
Regina Fritz A holokauszt és a családom Facebook-csoport megalakulását a politikai helyzettel magyarázza, akárcsak azt a dacreakciót, amely az „Eleven emlékmű – az én történelmem” közösség megalakulásához vezetett azzal a céllal, amely azt tűzte ki célul, hogy az „emlékmű-monstrum helyét az egymást meghallgatni kész magyarok önvizsgálata” váltsa fel.
– Fontos, hogy a Facebook lehetőséget ad arra, hogy bárki elmesélhesse a saját történetét. A digitális technika arra is alkalmas, hogy nagyobb közösséggé fejlődjön a csoport. Hasonló emlékezettel rendelkező emberek meg tudják osztani egymással a gondolataikat – magyarázta. Hozzászólását azzal zárta, hogy reméli, a társadalomra is hatása lesz ennek a csoportnak.
És természetesen annak a könyvnek, amelyet az elköszönő házigazda szerint több százan dedikálhatnának.
Az estén Bálint András és Pető Kata színművészek olvastak fel a könyvből részleteket, eközben Kovács Márton játszott hegedűn.
Fotók: Németh Dániel
A holokauszt és a családom
Szerkesztő: Fenyves Katalin
Park Könyvkiadó, 2015