Nosztalgiára hívjuk olvasóinkat. A háború előtti időkre és egészen 120 évvel ezelőttre repítjük vissza önöket, hogy megismerhessék, hol és hogyan imádkoztak a fővárosi zsidók. A zsidó népesség statisztikai adatait vizsgálva látható, hogy nem volt elég zsinagóga, mely be tudta volna fogadni a zsidó vallású lakosságot, így hát évről évre pótimaházakat nyitottak, melyek lehettek egyszerű lakások, elegánsabb éttermek vagy klubhelyiségek, de közintézmények is, mint például az országgyűlés régi épülete. Cikkünkben két ismert helyszín pótimaház funkciójáról rántjuk le a leplet, illetve idézünk ezzel kapcsolatos rég elfeledett történeteket.
120 évvel ezelőtti statisztika
1898-ban Pesten mintegy 100 imahely nyitotta meg kapuját – ebből 86 (!) volt pótimahely és ezeken kívül az orthodox hitközség is akkreditált 25 pótimahelyet. Pótimahelyek voltak az árvaházak zsinagógáiban, az iskolákéban, ahol ilyenkor a tornatermeket is imaházzá rendezték be vagy például a Fővárosi Gyermekkert dísztermében stb. Ha ezekhez még hozzászámoljuk az óbudai, budai és kőbányai állandó és átmeneti imahelyeket, akkor megállapíthatjuk, hogy Budapesten 120 évvel ezelőtt mintegy 150 – hitközségileg szervezett – helyen gyűltek össze, hogy megünnepeljék az 5659-edik zsidó újévet és azért fohászkodjanak az Örökkévalóhoz, hogy a Jók könyvébe kerüljön végső pecsétjük.
Ez a 150-es zsinagógaszám első olvasatra soknak tűnhet, viszont, ha a fővárosi zsidó lakosság számadatait nézzük, akkor mégsem az. A 19-20. századfordulón a budapesti zsidók száma szinte megtriplázódott, míg 1880-ban 70.879 fő, a lakosság 19,7%-a vallotta magát izraelitának, addig 1910-ben 203.687 fő, a budapestiek 23,1%-a rendelkezett zsidó gyökerekkel – érdekességképpen: New Yorkban 1920-ban 28,5% volt ez az arány.
Durva egyszerűsítéssel azt állíthatnánk, hogy 1898-ban egy ima-hely-re több mint 1000 fő jutott – azaz jutott volna, ha mindenki elmegy, de valószínűleg nem ment, sőt ekkor a pesti hitközségnek körülbelül 14.000 tagja volt és a többi budapesti hitközség összes tagszáma sem rúgott többre pár ezernél, tehát ezzel korrigálva az állítást: átlagosan 100-200 ember juthatott egy imahelyre, a négy nagyzsinagógát, az Óbudait (épült: 1820), az Orczy-házét (kialakították: 1796, bő-vítették: 1820; 1830), a Dohányt (épült: 1859) és a Rumbachot (ekkoriban még Rombach; épült: 1872) leszámítva.
A „pesti Zsigadó”
A pesti rakparton 1833-ban nyitotta meg kapuit a Redoute – a klasszicista építészeti remekbe álmodott koncertterem. A szabadságharc le-ve-rése után, 1849-ben a pesti kultúra egyik színterét – megtorlásból – Hentzi osztrák generális szétlövette. Így a romok helyére 1859–1865 között Feszl Frigyes (1821–1884) tervei alapján épült fel a ma ismert Vigadó.
A Vigadó egy intermediális, kulturális tér, különböző elegáns estélyek, bálok, kiállítások és természetesen koncertek helyszíne, így zsidó kötődésű eseményeket is vendégül lát(ott). 1927-ben például az Egyenlőség hetilap kultúrmatinéjára oly nagy volt az érdeklődés, hogy az előre meghirdetett Zeneakadémia helyett a Vigadó összes termében tartották a felolvasásokat, koncerteket és egyéb programokat. A 19-20. század fordulóján pedig rendszeresen zsinagógai funkciót is betöltött a Vigadó.
A zsidó szemeknek nem teljesen idegen a tér, hiszen a mór elemekkel operáló tervező, Feszl a Vigadó előtt már pályázott a Dohány utcai templom felépítésére, melyben végül Ludwig Försterrel (1797–1863) szemben alul maradt, ám az 1859-ben felavatott zsinagóga Frigyszekrényét így is ő tervezte. Néhány évvel később pedig, rögtön a zsidó emancipáció után, 1868–1869 között Gerster Károly (1819–1867) és Kauser Lipót (1818–1877) építészekkel egyetemben megalkotta Pécs egyik ékszerdobozát, az ottani zsinagógát.
A Vigadó zsidó hangulatát ugyan nem fokozta, de zsidó kötődését növelte, amikor 1884-ben elkészült a homlokzat hat szoboralakja, melyből – ha a bejárattal szemközt állunk, akkor – a bal szélsőt, Syrinx alakját a „turulkészítő” Donáth Gyula (1850–1909) formázta meg.
Zsinagóga helyett Vigadó
A Vigadóban elsősorban az egyetemi ifjúság, másodsorban pedig a lipótvárosiak dicsérték az Örökkévalót, hiszen, ne feledjük el, hogy az 1898 februárjában pályázatra kiírt lipótvárosi zsinagóga tervei csak igényesen megszerkesztett rajzok maradtak és közülük egyik sem valósult meg soha.
A mai V. kerület lakóinak annak ellenére nem épült önálló imahely, hogy még a századfordulón is a zsidó lakosság szempontjából az egyik legnépesebb kerület volt: 1906-ban a belvárosiak több mint negyede, 28,5%-a izraelita vallású volt. Összehasonlításképpen, ugyanekkor az V. kerületet csak VI. és a VII. kerület előzte meg, előbbiben 34,9, utóbbiban pedig 39,2% volt az izraeliták aránya.
Reprezentatív imahely híján tehát a belvárosi zsidók a patinás Vigadót bérelték ki az őszi ünnepek idejére. Az utolsó Ros hásánái Istentisztelet 1941. szeptember 21-én vasárnap este kezdődött, ezt követően a Vigadó kapui a fojtogató antiszemitizmus és jogfosztás árnyékában bezárultak a zsidók előtt.
Újév svábhegyi bársonydíványokon
Nemcsak Pesten, hanem Budán is állítottak fel pótimaházakat, így a Svábhegyen is, mely kedvelt üdülőhely és lakóhely volt a vagyonosabb zsidók körében. A svábhegyi zsidókat Kerpel Vilmos (1872–1939) gyógyszerész fogta össze, kinek művészi kivitelű patikája egyébként a Szent István körút 28. alatt volt, ahol ma is gyógyszertár üzemel, csak éppen az egykori empire és art nouveau elegancia nélkül – melyet eredetileg Spiegel Frigyes (1866–1933) a szecesszió egyik géniusza tervezett.
Kerpel kitartásának köszönhetően a svábhegyi kötődésű zsidók 1933-ban imaegyletbe tömörültek a budai hitközség égisze alatt. Önálló zsinagógát nem építettek, hanem a helyi cukrászda (Szépkilátás út 1.; ma is azonos funkciót tölt be) dísztermét rendezték be imaháznak idényről idényre, az Istentiszteletekre pedig mindig egy fiatal rabbit hívtak beszélni és egy jóhangú kántort előimádkozni. Az 1933-as őszi ünnepeket az alábbiakban festette le a kor újságírója:
„Úgy az újévi, mint az engesztelő napi Istentiszteletet igen sok hittestvérünk látogatta. A svábhegyi régi hagyományok szerint az Istentiszteletre nincsen helyeladás, mindenkit szívesen látnak, a helyeket – és pedig kényelmes bársony díványokat és karosszékeket – minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül bocsátja néhány svábhegyi testvérünk a zsidóság rendelkezésére. A bankvezér vagy nagyiparos éppen úgy részesült az engesztelő nap beköszöntésekor a papi áldásban, mint a szegénysorsú. A templomot pálmák, virágok díszítették és a budai hitközség által kölcsönzött kegyszerek közül büszkén világlik ki a Kerpel Vilmos által adományozott gyönyörű selyem Tóratakaró.”
Az „elkésett” svábhegyi zsinagóga
Említettük, hogy az 1933-ban alapított svábhegyi imaegylet nem épített zsinagógát, ám terv volt rá, ha igény sok nem is… A svábhegyi zsinagóga terve viszont nem ekkor, hanem majd’ fél évszázaddal korábban, még 1890-ben került szóba. A kezdeményező Wahrmann Mór (1832–1892), lipótvárosi képviselő, az országgyűlés első zsidó vallású tagja volt, aki a leányáról elnevezett, Renée-birtokként is ismert svábhegyi telkén (a Mátyás király úton északnyugati irányban a Laura úti kereszteződéstől terült el) akart zsinagógát építeni. A hír Wahrmann tervéről futótűzként terjedt a hegyen, melyet Szabolcsi Miksa (1857–1915), a magyar-zsidó újságírás atyja szarkasztikus cikkben adott hírül:
„Szájról-szájra jár a hír. Borzad elmondója és rémület és iszony fogja el a hallgatót. És akik a hírről tudomást vettek, megegyeznek abban, hogy hallatlan merénylettel állnak szemben a szegény svábhegyi zsidók, kik, mitsem sejtve a fenyegető veszedelemről, szépen meghúzódtak szerény nyári palotácskáikban, hol most csak félelem és rettegés közt költik el költséges lakomáikat és rémes gondolatok zavarják őket a legáhítatosabb kártyajáték közepette. Szegény svábhegyi gazdag zsidók! […]
Nagyot, rettenetest képzelsz, megijesztett olvasóm, ilyen bevezetés után, s kivált, ha láttad a feldúlt svábhegyi arcokat, csak egy iszonyatos csapásra gondolhatsz, melyet a Lipótváros hálátlan képviselője választói tekintélyes részére mérni akar; képzelhetsz, gondolhatsz bármi szörnyűeket, oly merésznek még sem tartom fantáziádat, hogy egész a valóig felszárnyalhasson.
Hallgassuk meg azért a pesti zsidó elnök [Wahrmann Mór – szerk.] és egy nála, úgy látszik, megbízás folytán megijedt ép oly kedves, mint szép, fiatal hölgy közt folyt következő párbeszédet […]
– Nemde képviselő úr, szólt tár-sal-gás közben csak úgy per tangen-tem odavetve a bájos látogató, nemde csak rossz vicc, mit a Svábhegyen szerte beszélnek, hogy t. i. felajánlotta volna képviselő úr a Renée-telket egy zsidó templom épí-tésére.
– Nem a, egész komolyan tettem erre nézve ajánlatot.
– Igazán, nem mondhatom, mennyire meg vagyok lepetve. Elhi-he-ti különben, képviselő úr, hogy az egész Svábhegy megbotránykozik tervén.
– Az egész Svábhegy! Hogyan, a katholikusok is?
– A katholikusokról nem szóltam, hiszen a Svábhegyen minoritás-ban vannak.
– És mégis van templomuk, még pe-dig igen csinos, Arra, igaz, nem em-lékszem, hogy a katholikusok meg-botránykoztak volna, midőn 3 év előtt a templom építését tervbe vet-ték […] Igaz, szándékomban van, a leányom nevét viselő telken kis templomot építtetni a Svábhegyen, de az észleltek után legnagyobb fájdalmamra attól kezdek tartani, hogy tervemmel elkéstem. A gazdag zsidó ifjúság nagy részének nincsenek ideáljai, nincs hite, nincs vallása és nincs elve; majmai a divatnak és rabjai az élvek hajhászásának. […]
– De mondja meg, képviselő úr, miért jutott ez éppen most az észébe, hisz annyi éve, hogy a nyarat a Svábhegyen tölti és voltak idők, mikor az emberek sokkal fogékonyabban voltak a vallásos dolgok iránt?
– Megmondom. Emlékszik Nagysád az utolsó nagyobb svábhegyi táncmulatságra? Hogyne, hiszen kitűnően mulatott. Ott volt, nemde, a Svábhegyen lakó zsidóság túlnyomó része és járta a tánc, keringett a pezsgőspohár kivilágos kivirradatig. Azon az estén, nagyságos asszonyom, az összes zsidó templomokban a hívek a földön ülve Jeremiás siralmait zokogták. A zsidó állam kétszeres elpusztulásának évfordulója volt. Az apák, az Ön atyja is, Nagysám, böjttel, imá-val, megábaszállással töltötték a »tiseóh beóv« napját »estétől estig«; […]
És nem ütötték-e arcul tulajdon édes szüleik emlékét, midőn az ő általuk gyászünnepként szentül megtartott napot önök imigyen szentségtelenítették meg? […] De mi baja, kérem? Nagysád sír! – Igazán jól esnek ezek, a szülők iránti kegyeletnek szentelt könnyek. – Hát ha mégsem késtem el tervemmel!” – A keserédes történet vége nem eredményezett svábhegyi zsinagógát, talán Wahrmann hamarosan bekövetkezett halála miatt, talán nem, mindenesetre annyira baljós sem maradt az ottani helyzet, mint a történet idején, hiszen végül is a következő generáció imaegyletet alapított.
Pótimaházi szabályozás, imák magyarul
1901-ben dr. Grauer Vilmos (1866–1932), ügyvéd, hitközségi elöljáró, valamint konyak- és pálinkagyár tulajdonos kezdeményezte, hogy a pesti hitközség pótimaházaiban is tegyék kötelezővé, hogy az uralkodóért és a hazáért magyarul imádkozzanak.
Összehasonlítva…
Ma, 2018-ban, mikor már 5779-et írunk, sokban hasonló, más aspektusból pedig különböző az őszi ünnepi körkép. Szinte mit sem változott, hogy a magyar zsidók közül a legtöbben most is „nagyünnepi zsidók” maradtak – de míg ez 1898-ban elszomorító tény volt, addig ez ma, az elmúlt 120 év történelmi eseményeinek fényében, helyesebben talán: árnyékában, egé-szen reményteli, hogy a hazai zsidók legtöbbje így is meg tudott maradni legalább az ősei hitében, még ha nem is teljesít minden ezzel járó kötelezettséget.
Reményteli, hogy a zsidó vallásnak most, a 21. század elején is van létjogosultsága, sőt jövője, így például a Ros hásánákor megnyitott Budavári Zsinagóga nemcsak az őszi ünnepekre tárta ki kapuit, hanem az egész évben van és lesz ki látogassa, míg a Messiást el nem küldi az Örökkévaló.
Cseh Viktor írása
Bibliográfia: Baranyavári Ullmann Béla, „Jom-kipur a Svábhegyen”, in: Egyenlőség (1933), 54. évf. 2. szám, 14-15. old.; Feleki Sándor (szerk.), „Zsidó magyar művészek X. – Donáth Gyula”, in: Egyenlőség (1889) 8. évf. 6. szám, 9-11. old.; Thirring Gusztáv dr., Budapest környéke, Gyakorlati kalauz kirándulók, turisták és a természet kedvelői részére (Budapest: Magyar Turista-Egyesület Budapesti Osztálya, 1900); „Az Egyenlőség kulturmatinéja április 3-án a Vigadó összes termeiben”, in: Egyenlőség (1927), 46. évf. 12. szám, 2. old.; „Grauer Vilmos halála”, in: Egyenlőség (1932), 52. évf. 17. szám, pp. 7-8.; „Halálozás – Kerpel Vilmos”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1939), 1. évf. 3. szám, 19. old.; „Hirek – A templomok”, in: Egyenlőség (1901), 20. évf. 37-38. szám, 8. old.; „Hirek – Judapest”, in: Egyenlőség (1911), 30. évf. 6. szám, 9-10. old.; „Hirek – Templomok a nagy ünnepekre”, in: Egyenlőség (1898), 17. évf. 35. szám, 8. old.; „Hirek – Zsidó hitközség alakul a Svábhegyen”, in: Egyenlőség (1933), 53. évf. 42. szám, 14. old.; „Templomi ülések kiadása”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1941), 3. évf. 35. szám, 6. old.; „Zsidó vallási és gondozómunka a Belvárosban”, in: A Magyar Zsidók Lapja (1942), 4. évf. 33. szám, 3. old.
Megjelent az Emancipáció 150. évfordulója alkalmából a MAZSÖK támogatásával.
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 110. szám – 2018. szeptember 3.