HÉTRŐL – HÉTRE
 
Szellemi kiütések

“Szólott az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz, mondván: Ha majd bementek Kánaán földjére, amelyet adok nektek birtokul, és poklos kiütést bocsátok valamelyik házra … akkor menjen el a ház tulajdonosa és jelentse a papnak: » Valami kiütésféle látszik a házon« ” (3Mózes 14:33-35.).

Az előző szakaszban – amit szökőévek, mint például az idei kivételével együtt olvasnak a most vizsgált szakasszal – a poklosság személyekre, ruhákra és tárgyakra vonatkozó törvényeit tárgyalja az Írás.

Itt a házak “kiütéseiről” van szó. Ez a törvény csak Erec Jiszráélban lépett életbe, miután elfoglalták az Országot, felosztották azt és letelepedtek benne. Ez a folyamat bölcseink szerint 14 évig tartott.

A két szakaszban ismertetett poklosság esetében nincs szó orvosi beavatkozásról, és nem tudunk arról sem, hogy a kohanitáknak lett volna valamiféle orvosi képzettsége. A legtöbb hagyományos kommentátor (még a mindig racionális Maimonides is, a Tévelygők Útmutatójában) vallási, illetve “szellemi” kiütésnek nevezi, amiről itt szó van. Az Írás máshelyütt szigorúan figyelmeztet “Légy elővigyázatos, hogy a poklos kiütésnél gondosan megtartsd és megtedd mindazt, amire a levita papok tanítanak … emlékezz vissza, mit tett az Örökkévaló Istened Mirjammal útközben, amikor kijöttetek Egyiptomból” (5Mózes 24:8-9.). Ez a figyelmeztetés, mondják a Tóra-magyarázók, egyértelműen arra mutat, hogy a poklos kiütés nem egyszerűen valamilyen járványos, ragályos, ilyen vagy olyan, gyógyítható, vagy akár gyógyíthatatlan betegség, hiszen Mirjam (Mózes nővére) akkor lett poklos, amikor kibeszélte öccsét. Vele sem tettek kivételt, és annak ellenére, hogy prófétanő volt, hét napos karanténba tették, amikor az eset megtörtént vele (4Mózes 12:14.).

A legnyilvánvalóbb bizonyíték arra, hogy nem valami ragályos, fertőző betegségről van szó, az a gyakorlat, amivel a Tóra előírja, hogy a kohanita megjelenése előtt ürítsék ki a házat a bennlévő tárgyaktól, hogy azok ne váljanak tisztátalanná, ha a kohanita vizsgálata alapján megállapítaná a poklos kiütés jelenlétét. Az Írás szavai szerint: “…és parancsolja meg a pap, hogy ürítsék ki a házat, mielőtt a pap odamegy a kiütés megszemlélésére – hogy ne váljon tisztátalanná minden, ami a házban van…” (uo. 36.).

* * *

Miután a racionalista kommentátorok is azon a véleményen vannak, hogy itt egyfajta “szellemi kiütésről” van szó, ami különböző vétkek büntetése, és nem egyszerű betegség, amit orvosilag, medicinális eszközökkel kell gyógyítani – nem kell csodálkoznunk, ha a Midrás-irodalom ezt a maga módján kezeli. Gersonides, a nagy racionalista, úgy gondolja, hogy miután a honfoglaló izraeliták a megüresedett kanaánita házakban laktak, melyek közül sok volt olyan állapotban, hogy pillanatokon belül összedőlhetett, így állandó veszélyt jelentett lakóira – jöttek a “kiütések” és figyelmeztettek: jó lesz vigyázni; megvizsgálni, talán renoválni a házat, nehogy baj legyen.

A Midrás azonban ennél sokkal messzebb megy. Rási idézi, szakaszunkhoz a Torát Kohánim (Szifrá) magyarázatát, mely szerint “ez jó hír Izraelnek, hogy a házakon poklos kiütések lesznek”.

Hol van ebben a “jó hír” – kérdezhetjük joggal. A Midrás megmagyarázza: “Mivel az amoriták, az alatt a 40 év alatt, míg Izrael fiai a pusztaságban vándoroltak, elrejtették arany és ezüst kincseiket a házak falába, hogy azok a hódító izraeliták kezébe ne kerüljenek, amikor [az izraeliták] lebontották a kiütéses házakat, megtalálták az elrejtett kincseket (Vájikrá rábá 17:6.).

* * *

A Talmudban azt mondják Bölcseink, hogy “hét vétek büntetéseként jön a poklosság az emberre: a rossz nyelvek (pletyka, kibeszélés), a vérontás, a hamis eskü, a vérfertőzés, a durvaság, a rablás és a fukarság miatt (Áráchin 16a.). A Midrás hozzátesz még hármat: Isten nevének megszentségtelenítése, istenkáromlás és bálványimádás” (Vájikra rábá 17.).

Ha valaki úgy találná, hogy logikai ellentét mutatkozik a házakon jelentkező kiütések büntetés jellege és a Midrás által említett “jó hír” között, az megtalálja a magyarázatot Jehudá Náchsoni ismert művében, a Hegut Böpársijot Hátóra-ban. Itt Náchsoni a Chinuch című könyvet idézi (amely a Tóra 613 parancsolatát taglalja és magyarázza), melyben azt találjuk, hogy “eleinte”, amikor az izraeliták elfoglalták Kánaánt, kapták a “kiütéses házat”, mint jó jelet, hogy ott megtalálják az elrejtett kincseket. Ez csak “eleinte” volt – mondja Náchsoni – amikor még nem szentségtelenítették meg az országot. Később, amikor a rossz viselkedés miatt büntetést érdemeltek – ezek a kiütések már büntetés jelleget öltöttek.

* * *

A poklosság törvényei – ellentétben sok más parancsolattal – kizárólag Izrael országában voltak érvényben, külföldön nem. Ezt a kommentárok az Ország szentségével hozzák összefüggésbe. Az embereket sújtó poklosság előfordulásáról feljegyeztek eseteket a második Szentély pusztulása után is. Ezzel szemben a házak poklossága eltűnt még a Szentély pusztulása előtt, és a Talmudban olyan vélemény is található hogy a házak kiütéses poklossága csak elméleti dolog, “soha nem is létezett, és nem is fog létezni” (Toszefta, Negáim 6:1.). Rabbi Elázár ben Simon vitába száll ezzel a véleménnyel, és tanúsítja, hogy “Gáza térségében volt egy hely, amit a »poklosok romjának« hívtak, oda ürítették ki a poklos ház köveit és omladékát”. Egy másik tanaita szerint a Galilban volt ez a hely (uo.).

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 28. szám – 2014. július 28.