HÉTRŐL HÉTRE
A kóbor kutya füle

“És Jákob követeket küldött előtte fivéréhez, Ézsauhoz, Széir országába, Edom földjére. És meghagyta nekik: Így szóljatok uramhoz, Ézsauhoz: Ezt mondja szolgád, Jákob: Lábánnal tartózkodtam, ott voltam ez idáig. Lett nekem ott ökröm, szamaram, juhom, szolgám, és szolgálóm és most üzenetet küldök uramnak, hogy kegyet találjak szemedben” (1Mózes 32:4-6.).

Jákob fél — és ez érthető. Ézsau elől menekült el és most visszatér hazájába, ahol ki tudja, mi vár rá. Idős és vak apja még húsz évvel idősebb lett azóta és egyáltalán nem bízhat abban, hogy az apai tekintély meg tudja védeni testvére — jogos? — dühe ellen. Az Írás tanúsítja, hogy Jákob “félt és aggódott” egyszerre. Bölcseink szerint attól félt, hogy Ézsau megöli családjával együtt és aggódott, hátha ő kényszerül, önvédelméből, embert ölni (Tánchumá, Vájislách).

A kérdés azonban, ami ab ovo felmerül: miért kellett Jákobnak követeket küldeni Ézsauhoz és felkelteni figyelmét jöttére. Ézsau Széir hegyeiben, a majdani Edom országában tanyázott, Jákob pedig Beér-Sevára készült, ahol szülei laktak. Nem volt ez az üzenet fölösleges provokáció? A Málbim így fogalmazza meg ezt a kérdést:

“Mi volt az ami Jákobot arra késztette, hogy követeket küldjön Ézsauhoz? Hát nem jobb ha Ézsau magának marad Széir hegyén és elfelejti gyűlöletét, mintsem felkelteni érdeklődését és tápot adni gyűlöletének”?

* * *

A Midrás bölcsei szintén észrevették a követküldés fölösleges voltát és el is ítélték Jákobot érte. Mondá ráv Huná: “Kóbor kutyát ragad fülön, aki olyasmibe avatkozik, amihez semmi köze” (Példabeszédek 26:17.). A hasonlat egyértelmű: Jákobnak nem kellett volna mutatni, hogy fél Ézsautól, úgy kellett volna tennie, mintha tudomásul sem venné létezését, ahogy az ember tekintete elsiklik egy kóbor kutya felett. Egy másik Midrás bölcs, Smuél bár Náchmán egy másik frappáns hasonlattal világítja meg Jákob lépésének célszerűtlenségét:

“Mihez hasonlítható ez? Egy rablóhoz, aki az útkereszteződésnél aludt. Egy arajáró utas felébresztette, mondván: vigyázat, úgy hírlik, hogy ez egy veszélyes hely, ahol rablók tanyáznak! A felébresztett rabló erre megverte és kirabolta a gyanútlan utast, mondván: ha nem ébresztette volna fel, ez nem történt volna meg vele…

A Midrás így összegzi mondanivalóját: “Mondá az Örökkévaló Jákobnak: Ézsau úton volt Széir felé és te megalázkodó küldöttséget küldtél hozzá, mondván, így szólt szolgád, Jákob!…”.

* * *

Kései kommentátorok megpróbáltak magyarázatot találni arra, miért kellett Jákobnak a követküldéssel felhívni magára testvére figyelmét. Már említettük a Málbim kérdését, íme meglepő válasza:

“Miután Jákov veszélyeztetve érezte magát… mindent megtett, hogy természetes úton leszerelje Ézsau haragját. Ezen utak egyike az volt, hogy mivel Ézsau akkor a Széir hegység ura volt, így Jákob védnöksége alá akarta helyezni magát. Kvázi ott akar letelepedni és Ézsau uralma alatt élni…”.

Nachmanides (Rámbán) szerint “mivel Erec Jiszráél délvidéke, a Negev, közel van Edom országához és mivel Jákob apjához igyekezett, Izsákhoz, aki a Negevben (Beér-Sevában) élt, ezért hát Jákobnak Edom közelében kellett elhaladnia, így attól tartott, hogy Ézsau tudomást szerez jöttéről. Ezért küldött követeket, hogy kifogja a szelet testvére vitorlájából.

Náftáli Cvi Berlini rabbi, a Háámék Dávár szerzője szerint Jákob belátta, hogy rosszul tette, hogy Lábántól, engedély nélkül, szökve távozott. Ennek logikus konklúziója volt, hogy most nem akarta ugyanezt a hibát elkövetni Ézsauval.

* * *

Még jobban megróják a Midrás bölcsei Jákobot azért, mert — nyolc ízben! — urazta, “uram”-nak nevezte Ézsaut. A Midrás szerint ezt mondta neki az Örökkévaló: “Te nyolc ízben uraztad Ézsaut és ezzel megalázkodtál előtte! Életedre mondom, hogy Ézsau ivadékából nyolc királyt állítok, mielőtt akár egy király is lesz Izraelben, ahogy írva van (1Mózes 36:31.): “Ezek a királyok uralkodtak Edomban, mielőtt Izrael fiainak királyuk lett volna” (Brésit rábá 75:11.).

Azonban nem minden forrás viszonyul negatív formában Jákob defetistának látszó magatartáshoz. A zsidó felfogás pluralista voltára jellemző, hogy voltak bölcsek akik példaadó mintának tekintették Jákob diplomáciai készségét, ami — akárcsak napjainkban — a gyengék fegyvere a nyers erővel szemben.

Így találjuk a Midrásban rabbi Jonatán “receptjét” , hogy kell egy idegen potentáttal, királlyal vagy uralkodóval, “okosan beszélni”, Jákob példáján okulván:

“Ha valaki egy királyt, illetve uralkodót akar kiengesztelni, de nem ismeri az illető uralkodó szokásait, mániáját és rigolyáit — tegye maga elé ezt a bibliai fejezetet és tanulja meg belőle hogyan kell valakit kibékíteni” (Midrás Lekách Tov).

Történelmi példával szolgál a Midrás Jehuda, a Fejedelem korából. Jehuda, aki az erec izraeli zsidóságot képviselte az elnyomó római hatalommal szemben és a Fejedelem címet viselte, bizonyos önkormányzati hatáskörrel — Antonius római császár “barátjának” számított. Ennek ellenére, amikor levelet kellett írni a császárnak, abban Jehuda megalázta saját magát Antoniussal szemben.

A Midrást idézzük:

“Mesterünk (Jehuda, a Fejedelem) egyszer azt mondta R. Áposznak, az írnoknak. Írj egy levelet a nevemben urunknak, Antonius császárnak. Megkezdte a levelet: Jehudától, a Fejedelemtől, urunknak, Antonius császárnak!

Jehuda elolvasta és eltépte a megkezdett levelet, mondván: Írd: “Szolgádtól, Jehudától, urunknak, Antoniusz császárnak!”

Kérdezte az írnok: Mesterem, miért alázod meg ennyire magadat?

Jehuda válasza: Különb vagyok mint a nagyapám (Jákob)?. Nem úgy mondta (üzente) Ézsaunak “mondá szolgád, Jákob”… (Brésit rábá 75:5.).

A már említett Szfornó még messzebbre megy Jákob pragmatikus viselkedésének dicséretében: “… ha így viselkedtek volna a második Szentély utolsó szakaszában a szélsőséges zelóták, akkor nem dőlt volna romba a Szentély…”

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 8. szám – 2014. július 21.