Emor

A „tiszteletbeli” kohén

“És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Szólj a kohanitákhoz, Áron fiaihoz és mondd nekik: Holttesttel ne tisztátalanítsa meg magát népe között… Szentek legyenek Istenüknek és meg ne szentségtelenítsék Istenük nevét, mert az Örökkévaló tűzáldozatait, Istenük kenyerét áldozzák ők, azért szentek legyenek…” (3Mózes 21:1., 6.)

A szakasz foglalkozik a kohaniták életrendjének leírásával, részletesen leírja a rájuk kötelező érvényű szentséges életvitelt. A szigorú megkötöttségek között szerepel, többek között, hogy ők halottat nem érinthetnek, nem látogathatnak temetőt és kizárólag csak a legközelebbi hozzátartozójuk temetésén vehetnek részt. A kohén elvált asszonyt nem vehet feleségül, a főpapra vonatkozóan ez a tilalom az özvegyasszonyra is kiterjed.
Az alábbi történet egy amerikai fiatalemberről szól, aki abban a hiszemben élt, miszerint ő kohén.
Két fiatal amerikai zsidó, egy fiú és egy lány, együtt jártak egyetemre. Szerelemre lobbantak egymás iránt, végül össze is házasodtak. Kapcsolatuk azonban elromlott, útjaik szétváltak.
Évek teltek el, mígnem egyszer, véletlenül egy vallási témájú előadásán – összetalálkoztak. Örömmel újították fel ismeretségüket, elmesélték a külön töltött évek történetét, s eközben kiderült, mindketten közelebb kerültek a vallásos életszemlélethez. Ez új tartalmat is adott életüknek. Elhatározták, ha a sors így összehozta őket, újból összeházasodnak, s megvetik egy hagyományőrző zsidó család alapját.
A fiatalember elmesélte szándékát a rabbijának, hogy elvált feleségét ismét el kívánja venni. A rabbi ekkor azt kérdezte tőle. Ön kohén, ugye? Az igenlő válaszra a rabbi kénytelen volt az ifjú embert felvilágosítani, hogy a zsidó vallás tiltja, hogy egy kohén elvált asszonyt vegyen feleségül, még akkor is, ha az már korábban a felesége volt.
Végsőkig el voltak keseredve, amikor is egyik barátjuk azt tanácsolta a férfinek, keresse fel a lubavicsi rebbét, Menáchem Schneerson rabbit (áldott legyen az ő emléke), kérje ki az ő tanácsát.
Így is tett. Amikor hosszú várakozás után elébe került, és elmondta jövetele okát, a rebbe mindössze ennyit mondott: „Kérdezze meg édesanyját…”.
A fiú azonnal telefonált anyjának és csak annyit kérdezett. Mama, én kohén vagyok?
– Természetesen, micsoda kérdés.
De a fiú nem elégedett meg ennyivel, tovább kérlelte anyját, mondja meg az igazat, életbevágóan fontos tudnia, s a lubavicsi rebbe is fontosnak tartotta, hogy megkérdezze anyját.
Az anya végül rászánta magát, hogy elmondja fiának a teljes igazságot.
– Amikor apád meghalt – mesélte el az igaz történetet az anya – még gyerek voltál és attól tartottam, hátrányos helyzetbe kerülsz majd a többi gyerekkel szemben. Ezért aztán azt találtam ki, hogy kohanita vagy, abból a meggondolásból, hogy a hitközség tagjai nagyobb megbecsülésben részesítenek a későbbiekben, elsőként járulsz majd a Tóra elé, a vallási ceremóniákon az első sorban kapsz helyet és mindez nagyobb pozíciót biztosít majd neked. Valójában nem vagy kohanita, mivel apád sem volt az.
Így hát elhárult minden akadály a házasság elől. Ma ez a házaspár öt gyereket nevel vallásos szellemben.

* * *

„Szólj a kohanitákhoz… és mondd nekik…” (uo.).
A „szólj” és „mondd nekik” kettős kifejezési forma, amit Rási úgy értelmez, hogy ez az Írás felnőtteknek szóló figyelmeztetése, miszerint a törvényeket – lehetőség szerint – a kiskorúakkal is tartassák be.
A vallásos zsidók még arra is ügyelnek, hogy a csecsemő is kósert egyen és még a szombatot se szegje meg. A három éves fiúgyerekre kipát adnak és cicesz hordására szoktatják.
A chászidok – mint az alábbi történetből is kiviláglik – különös figyelmet fordítanak a vallási előírások betartására.
A ruzsini reb Jiszráél házában szokássá vált a 30 napos kort megért fiúgyerek pólyájába egy négyszögletű anyagot – rajta az előírásos ciceszt – betenni.
A rebbe egyik fia, Dávid-Mose – később belőle lett a csortkovi cádik – sokat síró csecsemő volt. Szopni se nagyon akart, alvás helyett is csak sírt – anyja teljesen kétségbe volt esve. Attól való félelmében, hogy talán beteg, a rebecen a gyereket orvoshoz akarta vinni. Ezt viszont a férje megkérdezése nélkül nem akarta megtenni. A cádik – hallván, mi van a gyerekkel – nevetni kezdett és azt mondta:
– Biztos elfelejtettétek betenni a cicitet a pólyájába.
Kiderült, hogy valóban így állt a dolog. Amint betették, a gyerek abbahagyta a sírást és kiderült, nincs semmi baja.
Testvérei attól kezdve „cicit zsidó”-nak hívták őt…

* * *

„És sanyargassátok magatokat a hónap kilencedikén.” (uo. 23:32.).
Ez a Jom Kipur előtti nap. A Talmud Bölcsei ezt úgy értelmezték, hogy „aki eszik és iszik 9-én, azt olybá veszik, mintha két napig böjtölt volna”, nemcsak 10-én (Jomá 81b.).
Mi abban a nagy érdem – kérdi Elimelech, a lizsenszki cádik – hogy valaki jókat eszik és iszik erev Jom Kipurkor?
– Ha az ember belegondol – adja meg a választ a rebbe – hogy a tizedik nap, Jom Kipur, minő fenséges nap, amikor a zsidó ember az egész évben elkövetett bűneiért bocsánatot nyerhet – akkor nincs nagyobb önkínzás, mint előző nap jókat enni.
Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 29. szám – 2014. november 12.