Fárasztó vetkőzés-öltözés

 

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez… parancsold meg Áronnak és fiainak… Ez a törvény az égőáldozatokról… és a pap (kohaníta) öltse fel lenruháját és len nadrágot húzzon testére és vigye el a hamut, amivé a tűz megemésztette az égőáldozatot, tiszta helyre. És az oltáron a tűz égjen folyamatosan, ki ne aludjon…” (3Mózes 6:1–5.).

 

Más helyütt már foglalkoztunk az áldozati rend különféle értelmezésével, Maimonidestől Nachmánidesig, az ókor és a modern kor bölcselőinek és mestereinek magyarázataival, hogy miért írja elő a Tóra, miként vélekedtek Izrael prófétái azokról a szokványos áldozat-bemutatásokról, melyekkel súlyos vétkek alól igyekeztek ily módon feloldozást nyerni. A szakaszhoz kapcsolódó Háftárában erről szólnak Jeremiás próféta intelmei is.

A Bölcsek és a Tóra-magyarázók által elfogadott elv szerint, „Ha valaki foglalkozik a Tórával – pontosabban: tanulmányozza az áldozati rendről írott Tóra-magyarázatokat [a Talmudban több traktátus foglalkozik ezzel, pl. Zváchim és Mönáchot] – akkor azt olybá veszik neki, mintha égőáldozatot mutatott volna be” (Mönáchot 110a.).

Ezen túlmenően, a chászid felfogás azt tartja, hogy az égőáldozat nem más, mint „orvosság” az emberi természetben rejlő nagyravágyás, nagyképűség és dölyfösség ellen, melyeket az égőáldozat során teljesen elégetnek, nem marad belőlük semmi.

„Amikor az ember látja azt – mondja Nachmanides – mi történik az általa hozott áldozati báránnyal, miként vágják le és ég el az oltáron, elgondolja, hogy tulajdonképpen vele kellene ezt megtenni, vétkei miatt – és ekkor nyomban megbánja bűneit megtér és többé nem vétkezik.

 

* * *

 

Az égőáldozat egész éjjel égett az oltáron, míg csak hamuvá nem vált.

Az „egész éjjel” (kol hálájlá) a gálut hosszú „éjszakáját” jelképezi, amikor nincs Szentély, amikor az áldozat parancsát csak tanulással lehet helyettesíteni. Ezért egészen „reggelig” kell az égőáldozatnak égnie, ahol is a „reggel” azt jelenti, hogy egyszer felvirrad Izrael népének, s akkor majd a szórványok összegyűlnek, újjáépül a Szentély és akkor ismét lehet áldozatokat bemutatni.

 

* * *

 

A chászid felfogás az „oltár tüze” (és hámizbéách) alatt azt a szent lelkesedést érti, aminek minden zsidó emberre jellemzőnek kell lenni. Néhányan ezt úgy értelmezték, hogy ez az a „belső tűz”, ami kívülről nem látszik. A híres kocki rebbe is ezt a felfogást vallja. A guri rebbe, a híres Szfát Emet, egy talmudi történetet mond el, mellyel a gondolatot érthetőbbé teszi.

– Hilélnek 80 tanítványa volt, köztük harminc olyan, akik alkalmasak voltak az isteni sugallat befogadására – akárcsak Mózes annakidején. Másik harminc tanítványa meg arra volt alkalmas, hogy mint Jósua, megállítsa a napot. A maradék húsz pedig „közepes” volt. A „közepesek” legkisebbje volt Jochánán ben Zákáj, aki – a Talmud tanúbizonysága szerint – rendkívül sokoldalú képességekkel rendelkezett. „Mindent megtanult, a Bibliát, a Misnát, a Gemárát, halachát és ágádát, geometriát és az évszakok kiszámítását. példabeszédeket és a világteremtés misztériumait… mindent, mindent.” És miután a „legkisebb” is ilyen volt, el lehet képzelni – mondja a Talmud – milyen volt a „közepesek” legnagyobbja, Jonátán ben Uziél. Róla azt írja a Talmud, hogy „amikor ült és tanulta a Tórát, a felette repülő madár megperzselődött és azonnal elégett”. (Szukká 28a.). Na már most – mondja a Szfát Emet – ha ilyenek voltak a „közepes” tanítványok, képzeljék el Mesterük, Hilél nagyságát! Érdekes módon, azonban, Hilél felett nem „perzselődött meg” a felette repülő madár, mert az ő esetében a belső tűz olyannyira a lelke mélyén húzódott meg, hogy kifelé egyáltalán nem jutott kifejezésre…

 

* * *

 

„…és (aztán) vesse le ruháját és öltsön más ruhát… (uo.).

Egy neves fehérorosz-országi rabbi, reb Dávid Zvi Chén, rendszeresen látogatta rabbi Smuélt, a negyedik lubavicsi rebbét. Egyik ilyen alkalommal lekéste a hivatalos fogadás (jöchidut) idejét, így egy félreeső szobában várakozott abban a reményben, hogy később mégiscsak találkozhat a rebbével.

Eközben belépett a szobába a rebbe inasa (samesza), hogy tiszta fehérneműt vigyen, mivel a rebbe a fogadás alatt, míg hallgatta a chászidok panaszait, teljesen átizzadta az ingét.

Az inas, látván, hogy valaki van a szobában, tőle kérdezte meg, mi lehet az oka annak, hogy a rebbe egy óra leforgása alatt így megizzadt?

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és belépett a szobába a rebbe, aki vélhetően meghallotta samesza szavait, mert így szólt:

– Miért nem érted, miért izzadok így meg? Hiszen az elmúlt két órában 25 zsidó fordult meg nálam. Ezek elmondják problémáikat, és azt kérdik, mit tegyenek. Ahhoz, hogy használható válaszokat tudjak nekik adni, bele kell élnem magam a helyzetükbe, és úgy kell éreznem bajukat, ahogyan ők érzik. Vagyis, le kell, hogy vetkőzzem önmagamat és felöltenem az ő „öltözetüket”. Ezután, amikor már megértettem a helyzetet, ismét ki kell vetkőznöm az ő énjükből és felölteni a magamét, mert különben nem tudnék helyes tanácsot adni nekik, mint ahogy ők sem tudják megoldani problémájukat. És ez így megy minden egyes esetben, ma 25 alkalommal, ami 50 „levetkőzést” és „ felöltözést” jelent. Hát csoda, hogy beleizzadok?

 

* * *

 

Az Írás tanúsága szerint a kohén – miután más ruhát öltött – kiviszi a hamut a táboron kívülre, „tiszta helyre” (uo.). Erre mondja az izbicai rebbe:

– Még a zsidó salakja, a kiégett hamu, amiben már semmi szikra sincs, és így a „táboron kívül” van, még ennek is van reménye arra, hogy egyszer visszatér, hiszen az Örökkévaló úgy irányítja a világot, hogy „még az eltaszított se maradjon eltaszítva előle” (2Sámuel 1:14.). Ezért nem szabad lemondani senkiről és még ezt a „hamut” is tiszta helyre kell tenni…

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 24. szám – 2014. október 15.