Hanukai mese

Az ötödik lubavicsi rebbe, a Sálom Dov Ber Schneerson rabbi idejében történt az, amit most elmesélek nektek. A főszereplője egy bizonyos Ptáchjá az ukrajnai Herszonból, aki a rebbe lelkes híve és követője volt. Gyakran töltötte nála az ünnepeket Lubavicsban, és rendszeresen fordult szent életű és bölcs vezetőjéhez tanácsért.

Egy nyári napon Sálom Dov Ber rabbi magához hívatta kedves követőjét, és így szólt hozzá: „Ptáchjá, te az erdőben dolgozol. Sokszor egy-két éjszakát is a sűrűben kell töltened, emberi településektől távol a vadonban. Megkérlek valamire: ha majd eljön hanuka ünnepe, semmiképpen ne felejts el gyertyákat magaddal vinni az erdőbe. Egy dologra azonban feltétlenül ügyelj: jó nagy gyertyák legyenek nálad!”

Reb Ptáchjá igencsak elcsodálkozott, hogy a nyár derekán már hanukáról beszél a rebbe. Addig még igen hosszú idő állt előttük. A rebbe, látván, hogy Ptáchjá értetlenkedik, hozzátette: „Tudom, hogy még csak nyár van, és még több hónap van hanukáig, de szeretném, ha addig is jól az eszedbe vésnéd azt, amit mondtam”. Azzal útjára engedte a jámbor hászidot.

Teltek-múltak a hónapok, vége lett a nyárnak, elérkeztek az őszi ünnepek, ros hásáná és vele az új év, majd jom kipur, a engesztelés napja, és néhány nappal utána megkezdődött szukot, a sátoros ünnep. Amikor szimchát Torákor, a Tóra örömünnepén az utolsó kört is eltáncolták a Tórával, reb Ptáchjának eszébe se jutott hanuka, ám az ünnepeket követő hónapban valahányszor az erdőbe szólította a dolga, soha nem felejtette el emlékeztetni magát arra, hogy ha eljön hanuka ünnepe, nagy gyertyákat is vigyen magával, ha az erdőben kell töltenie az éjszakát.

Az őszből lassan tél lett, elérkeztek a jeges nappalok és a fagyos éjszakák. És nem sokkal később beköszöntött hanuka. Az ünnep ötödik napján reb Ptáchjának az erdőbe kellett mennie. Természetesen nem feledkezett meg a nyáron kapott figyelmeztetésről, és több nagy gyertyát is csomagolt a többnaposnak ígérkező útra. Mélyen bent járt már a fák között, amikor hirtelen hangok ütötték meg a fülét, és honnan, honnan nem, néhány tagba szakadt útonálló bukkant fel. Pillanatok alatt körbevették halálra rémült emberünket, elvették minden pénzét, és megfenyegették, hogy megölik. Ptáchjá könyörögni kezdett az életéért, fűt-fát megígért a gonosztevőknek, csak engedjék szabadon. Ők azonban nem hajlottak erre, mert, mint mondták, ha reb Ptáchjá kiszabadul a kezük közül, első útja a rendőrségre vezet majd, és akkor jaj nekik, szorul a nyakuk körül a hurok.

Amikor Ptáchjá belátta, hogy nincs menekvés, azt mondta a rablóknak: „Engedjétek meg nekem, hogy még egy utolsó kívánságom legyen”. A banditák beleegyeztek. Ptáchjá pedig mesélt nekik hanuka ünnepéről, a csodáról és a hanukai gyertyagyújtás szokásáról. „Éppen ezért” – magyarázta – „az az utolsó kívánságom, hogy hadd gyújtsam meg még egyszer, utoljára az ünnep lángjait.” A rablókat nem érdekelte ugyan különösebben se az ünnep története, se a gyertyagyújtás, de ha már megígérték neki, legyen, gyújtsa meg a gyertyáit.

Ptáchjá így is tett, egymás után felállította a nagy gyertyákat, melyeket a rebbe figyelmeztetésére magával vitt, elmondta az áldásokat, és meggyújtotta a fényeket. És ekkor valódi ha­nukai csoda tör­tént! Egy helyi gazda éppen ar­rafelé járt, meglátta a különös fé­nyeket, és köze­lebb ment, hogy megnézze, mi történik. Rög­tön megértette, hogy egy em­ber bajban van, előrántotta a fegyverét, és szétkergette a rab­­lókat. Ptáchjá, kö­szönhetően a reb­be tanácsának és a ha­nukai lángok különleges fényének, megmenekült.