Hanukai csoda a vonaton

Chaim Stein rabbi és csapata felszálltak a vonatkocsira. Hideg volt a litván késő őszben, fázósan húzták össze magukat a padokon. Zsebükben a japán megmentőjüktől kapott papírok lapultak, melyek az életet jelentették a számukra. A vonat lassan-lassan megindult, és kiaraszolt a telzi állomásról. Chaim Stein rabbi és barátai megmenekültek a biztos haláltól.

Az utazás napokon át tartott, messze voltak még úti céljuktól, a fagyos Szibériától. Minden megállóhelyen megálltak, a jármű néha órákat vesztegelt egy-egy állomáson, de haladtak, és a kemény padokon ülve a menekülők hálát adtak az Örökkévalónak, amiért megmentette az életüket. A táj lassan változott körülöttük, tóratanulással és az imádkozással töltötték ki a napjaikat.

Egyszer csak valakinek eszébe jutott, hogy aznap este kezdődik hanuka ünnepe. Hirtelen izgatottság lett úrrá rajtuk: hogyan gyújthatnának gyertyát a vonaton? Törték a fejüket mindannyian, hátha eszükbe jut valami. Valaki egy kis darabkát hasított le az ingéből, és kanócot sodort a szálakból, a kis csapat egy másik tagja pedig talált egy kis fémedénykét, abból lett a tartó. Már csak az olaj hiányzott…

Mély csendbe merülve gondolkoztak, csak a szerelvény kattogása és a mozdony fújtatása hallatszott. A mozdony! Amit olaj hajt! Talán valahogyan olajhoz juthatnának belőle? Nem volt messze a következő megálló. Ahogy a vonat megállt, a csapat tagjai leugráltak, és alaposan megvizsgálták a mozdonyt. Egyikük talált egy kis szellőzőnyílást, ahol icipicit eresztett a tartály, és ahogyan alátartották az edénykéjüket, néhány csepp olajat sikerült összegyűjteniük. Egész nap ezzel foglalkoztak: akárhányszor megállt a szerelvény, leszálltak, és gyűjtötték a cseppecskéket, hogy mire az est leszáll, és beköszönt a fény ünnepe, elegendő olajuk legyen az apró mécses meggyújtásához. Amikor a kalauz megfújta a sípját, sietve visszaszálltak a kocsiba, hogy a következő megállónál folytassák a gyűjtést.

Isten iránti hálával eltelve gyújtották meg az első este a mécsest, és mondták el hanuka első napjának három áldását. Így tettek – a szombat kivételével – az elkövetkező napokon. A vonat zakatolt a kietlen tájon, az idő rohamosan hűlt, és egyre kevesebb megállóhely volt a szinte lakatlan pusztaságban. Telz fagyponthoz közeli hidegét felváltotta a kegyetlen, csontig hatoló szibériai fagy. Az ünnep utolsó napján már nem is tudtak mindannyian leszállni a jeges vonatról, csak az az egy, akinek mindenki más átadta vékony felöltőjét, kopott sálját, szakadt nadrágját, hogy az ember számára kibírhatatlan fagyban gyűjtögethesse az olajcseppecskéket. Amikor a vonat megállt, az egyetlen vállalkozó leszállt, és az olajforráshoz sietett, ám nagy csalódására a szelep száraz volt. Olyan hideg volt, hogy még az olaj sem csöpögött a tartályból. Gyorsan visszatért hát társaihoz a rossz hírrel.

Csöndesen üldögéltek a vagonban, és a sötétség beálltával határtalan szomorúság telepedett a csapat tagjaira. Elérkezett, majd elmúlt a gyertyagyújtás ideje, de semmit nem tehettek. Egy zsidó azonban soha, semmilyen körülmények között nem adja fel. Elhatározták, hogy ha már nem tudnak valódi mécsest gyújtani, a szívüket lobbantják lángra. Énekelni és táncolni kezdtek, és beszélgettek az ünnepi szokásokról, a hanukai csodáról és a kis zsidó csapat győzelméről a gonosz erők felett. Késő éjszakáig tartott a mulatság; már hajnali négy óra felé járt az idő, amikor kopogtattak a kabin ajtaján, és ahogy kinyitották, egy hatalmas orosz férfi töltötte ki az egész bejáratot. „Nincs szükségetek egy gyertyára?” – kérdezte, feléjük nyújtva a kezében tartott viaszdarabot, melynek végéből egy kis kanóc kandikált ki. Szinte válasz nélkül ragadták ki a kezéből a mécsest, áldást mondtak, és gyertyát gyújtottak. Pillanatokkal később felkelt az Esthajnalcsillag, ami a hanukai gyertyagyújtás idejének végét jelenti. Teljesítették a micvát! Hátrafordultak, hogy köszönetet mondjanak a nagytermetű orosznak, ő azonban nem volt sehol. Másnap elejétől a végéig bejárták az egész vonatot, ám megmentőjüknek hűlt helye volt, pedig a vonat egyetlenegyszer sem állt meg hajnal óta. Akkor megértették: kitartásuk jutalmául Élijáhu próféta járt náluk.