A „zsidó spagetti” az amerikai zsidók generációi számára a gyerekkor és az otthon ízeit idézi fel.
Ha a klasszikus zsidó lélekmelengető ételekre gondolunk, a maceszgombócleves, a sólet vagy a kugli biztosan az elsők között jutnak eszünkbe. A borscsnak, a gefilte fishnek és a vágott májnak is megvan a maga rajongótábora. Van azonban egy fogás, amelyről még sok zsidó sem hallott, ez a „zsidó spagetti”.
Én is így voltam ezzel egészen addig, amíg egy nap egy vírusként terjedő Facebook-bejegyzés fel nem tette a kérdést: „Hallottál már a zsidó spagettiről? És nálatok is hal mellé tálalták?”
A bejegyzés alatt több mint hétszáz hozzászólás gyűlt össze. Az emberek egymás után idézték fel gyerekkori emlékeiket erről az ételről, én pedig úgy éreztem, mintha kimaradtam volna valamiből, ami amerikai zsidók ezrei számára meghatározó nosztalgikus élmény. Olyan sok hozzászólás érkezett, hogy a csoport adminisztrátorai végül le is zárták a kommentelést.
Elsőre azt hittem, én vagyok az egyetlen zsidó, aki soha életében nem hallott a zsidó spagettiről. Mintha egész eddig félrevezettek volna. Aztán utánanéztem, és kiderült, miről is van szó.
Mi az a „zsidó spagetti”?
A legtöbben úgy írták le, hogy spagetti ketchuppal, amelyet lazackrokettel tálaltak. Volt, ahol halrudacskákat adtak mellé, mások vajat is tettek rá, megint más családok apró változtatásokkal készítették. A legtöbben azonban ugyanarról számoltak be, hogy döbbenten jöttek rá, hogy az az étel, amelyről azt hitték, kizárólag az ő édesanyjuk találmánya, valójában rengeteg más zsidó családban is ugyanígy készült.
De mitől lett ez az egyszerű fogás „zsidó”?
A ketchup eredete az indiai–maláj ketjap szószig vezethető vissza, amely eredetileg halszósz volt. Mire azonban Amerikába került, olcsó, édes paradicsomos szósszá alakult, amely gyorsan rendkívül népszerű lett. A szegény zsidó bevándorlók – ahogyan oly sok más alapanyagból is – ebből is megtalálták a módját, hogy olcsón és laktatóan etessék családjukat.
A lazackrokett szintén régóta része az amerikai zsidó konyhának. Sokan a gefilte fish egyik rokonának tartják, mások egyszerűen „lazacos latkeszként” emlegették. Az Egyesült Államokban a gazdasági világválság idején a konzervlazac olcsó, könnyen elkészíthető és párve alapanyagnak számított, vagyis sem húsnak, sem tejterméknek nem minősült. Ez ideális párosítássá tette a ketchupos spagetti mellé, amelyet egyes családok túróval vagy cottage cheese-zel is gazdagítottak.
Mások számára a „zsidó spagetti” nem is spagettit jelentett, hanem apró makarónit, amelyet serpenyőben megpirítottak, majd ketchupba mártogattak. Akadtak olyanok is, akik krémsajttal ették, ennek gyökerei pedig a loksen kugliban keresendők.
És természetesen voltak olyanok is – hozzám hasonlóan –, akik életükben nem hallottak erről az egészről, és csak csodálkoztak, hogy egy újabb „zsidó hagyományból” kimaradtak.
Sokan legyintettek rá, mondván, ez nem több annál, mint amikor egy válogatós nyolcéves mindenre ketchupot nyom, legyen szó virsliről vagy akár egy jó steakről. Mások számára azonban a zsidó spagetti ugyanazt jelentette, mint a kugli vagy a maceszgombócleves, az otthon ízeit, a gyerekkor biztonságát és a családi emlékeket felidéző ételt.
Több mint egy internetes nosztalgia
A zsidó spagetti nem csupán egyetlen Facebook-bejegyzésben bukkant fel. Még a 2000-es évek My Name Is Earl című televíziós sorozatában is elhangzott, mint tipikus zsidó étel. Igaz, inkább humorforrásként, semmint a nagymama legendás főztjének példájaként.
A legérdekesebb az egészben talán az, hogy ez az étel szinte kizárólag zsidó körökben ismert, miközben a legtöbb zsidó szakácskönyvben egyáltalán nem szerepel.
Mintha a zsidó édesanyák valamilyen titkos csatornán osztották volna meg egymással ezt a receptet. Ahogy az egyik kommentelő tréfásan megjegyezte:
„A mai napig nem értem, honnan tanulták meg anyáink a lazackrokett és a zsidó spagetti készítését. Létezett valami zsidó anyák kézikönyve?”
A közös emlékezet ereje
A francia szociológus és filozófus Maurice Halbwachs a Les cadres sociaux de la mémoire című művében ír a kollektív emlékezet fogalmáról. Elmélete szerint egy közösség emlékezete mindig szelektív. Az emberek közös élményeiből idővel kialakul egyfajta közös tudás és emlékkészlet, amely összeköti a csoport tagjait.
Persze sokan kinevették a ketchupos spagettit, mondván, egyetlen olasz séf sem tenne ketchupot a tésztára. Csakhogy ezzel figyelmen kívül hagynák a japán Naporitan nevű klasszikust, amely szintén ketchupos spagetti. A fogást a jokohamai Hotel New Grand séfje alkotta meg a második világháború után, Douglas MacArthur tábornok kérésére. Az étel azóta a szálloda egyik legismertebb specialitásává vált, akárcsak a zsidó családokban a ketchupos spagetti.
Az én édesanyám soha nem készített „zsidó spagettit”, sőt nem is hallott róla. Mégis, amikor olvastam, milyen szeretettel emlékeznek rá azok, akik ezen nőttek fel, kicsit sajnáltam, hogy én kimaradtam ebből.
Kipróbálja?
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További receptjeinket és cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.