Jom kipur arra kényszerít bennünket, hogy szembenézzünk azzal, amiről a mindennapokban legszívesebben megfeledkezünk.
A modern világ számtalan módon próbálja elhitetni velünk, hogy a halál távoli valóság. Egészségesen étkezünk, sportolunk, vitaminokat szedünk, és igyekszünk minél tovább fiatalok maradni. Mindez fontos lehet, de egyetlen dolgot egyikünk sem kerülhet el, mégpedig azt, hogy egyszer véget ér az életünk. A halálra általában nem szeretünk gondolni. Addig különösen nem, amíg valamilyen személyes veszteség rá nem kényszerít bennünket. Jom kipur azonban éppen ezt teszi. Egyetlen napra megállít bennünket, és arra ösztönöz, hogy feltegyük magunknak a kérdést, hogyan használjuk fel azt az időt, ami adatott nekünk?
„Térj meg egy nappal a halálod előtt!”
A Talmud egyik híres tanítása így szól:
„Térj meg egy nappal a halálod előtt!” (Sábát 153a).
Első hallásra furcsa tanács. Miért nem egyszerűen azt mondja a Talmud: „Térj meg minden nap”?
A rabbinikus magyarázat szerint éppen a halálra való utalás teszi erőteljessé az üzenetet. Mivel senki nem tudhatja, mikor érkezik el számára az utolsó nap, úgy kell élnünk, mintha minden nap lehetőséget kapnánk a megtérésre, a változtatásra és a jó döntésekre. A halálra való gondolás így paradox módon nem az élet ellenében hat, hanem az élet felé fordít bennünket.
Amikor tudatosítjuk, hogy az időnk véges, más szemmel kezdünk nézni arra, mire fordítjuk. Egy újabb órát töltünk a telefonunk előtt, vagy inkább felhívjuk azt, akit régóta nem kerestünk? Elhalasztjuk a családi vacsorát, vagy leülünk együtt az asztalhoz? Megint azt mondjuk, hogy „majd egyszer”, vagy végre megtesszük azt, amiről régóta tudjuk, hogy fontos?
Jom kipur: az éves időellenőrzés
Jom kipur tulajdonképpen egyfajta lelki „időellenőrzés”. Megállunk, kiszakadunk a hétköznapokból, böjtölünk, lemondunk a fizikai kényelmekről, fehér ruhát öltünk, és elmondjuk a viduj, a bűnvallomás szövegét. A nap imái újra és újra emlékeztetnek bennünket az emberi élet törékenységére és arra, hogy egyszer számot kell adnunk a tetteinkről.
A megrendítő Unetane tokef ima, amelynek egyik legismertebb része azt kérdezi – „Ki él és ki hal meg?” – különösen erősen szembesít bennünket az élet végességével. De ki írja alá ezt a könyvet? Bizonyos értelemben mi magunk. Nem tollal és tintával, hanem a mindennapi döntéseinkkel. Azzal, ahogyan bánunk a másik emberrel, ahogyan a családunkra fordítjuk az időnket, ahogyan a munkánkat végezzük, és azzal is, hogy mire mondunk igent vagy nemet.
Az időből nem lesz több
Egy amerikai elnöki hivatal munkatársai egykor visszaszámláló órákat kaptak. Az órák azt mutatták, pontosan hány nap, óra és perc van még hátra az adott elnöki ciklusból. A cél nem az volt, hogy szorongást keltsenek. Éppen ellenkezőleg, arra emlékeztették a munkatársakat, hogy még van időjük elvégezniük, amit szeretnének, de nem pazarolhatják el. Valami hasonlót tesz velünk jom kipur is.
Nem tudjuk, hány évünk, hónapunk vagy napunk van még hátra. De azt tudjuk, hogy a ma rendelkezésünkre álló időből nem lesz több.
Ezért érdemes időnként feltenni a kérdést, hogy
vajon arra fordítom az életemet, ami valóban fontos számomra?
Minél idősebbek vagyunk, annál fontosabbá válik, ami igazán számít
Érdekes módon az öregedéssel kapcsolatban végzett kutatások is hasonló jelenségre világítanak rá. Bár azt gondolnánk, hogy az életkor előrehaladtával az ember egyre szorongóbbá és szomorúbbá válik, sok idős ember éppen ellenkezőleg, elégedettebb és boldogabb.
Ennek egyik oka lehet, hogy az idő múlásával átrendeződnek a prioritások. Ami korábban sürgősnek vagy fontosnak tűnt, háttérbe szorul, és előtérbe kerülnek a valóban értékes dolgok. A család, a baráti kapcsolatok, a közösség és az, hogy valami jót adjunk tovább másoknak.
Jom kipur ezt a felismerést nem várja meg az öregkorig. Minden évben lehetőséget ad arra, hogy már most megálljunk és újragondoljuk a fontossági sorrendet.
Gondoljunk arra, mennyi van még hátra!
Van egy egyszerű, ám meglepően hatásos módszer arra, hogy felismerjük az idő értékét. Ne csak azt számoljuk, mennyi mindent csináltunk már, hanem azt is, hogy vajon hány ilyen alkalom vár még ránk. Hány közös sábáti vacsora marad még, amikor az egész család együtt ül az asztalnál? Hányszor látjuk még a szüleinket? Hány alkalom marad arra, hogy kettesben legyünk a gyerekeinkkel?
Ha így tekintünk az időre, egy-egy hétköznapi pillanat hirtelen egészen más jelentőséget kap. Egy közös vacsora már nem egyszerűen egy újabb este. Egy nagyszülő meglátogatása nem csupán egy program. Egy beszélgetés a gyermekünkkel olyan pillanat, amelyből nem biztos, hogy végtelen számú áll rendelkezésünkre. Éppen a végességük teszi ezeket értékessé.
Mit bánnék meg a halálos ágyamon?
Van egy másik kérdés is, amely segíthet tisztábban látni. Ha az életem végén visszatekintenék, mit bánnék meg, hogy nem tettem meg? Mit szeretnénk, hogy a gyerekeink, a családunk és a barátaink emlékezzenek rólunk? Mire szeretnénk büszkék lenni? És ami talán a legfontosabb, ha tudjuk, mi az, ami igazán fontos, mi akadályoz meg bennünket abban, hogy már ma ennek megfelelően éljünk?
A néhai Noach Weinberg rabbi, az Aish HaTorah alapítója szerint érdemes tudni, mi az, amiért készek lennénk meghalni, mert akkor azt is tudni fogjuk, miért érdemes élni. Ez jom kipur egyik legmélyebb paradoxona. Amikor szembenézünk a halállal, világosabbá válhat, hogy miért kaptuk az életet.
Ne csak végrendeletet hagyjunk hátra
Az anyagi javakról sokan gondoskodnak, végrendeletet írunk, meghatározzuk, mi történjen a vagyonunkkal, és igyekszünk rendet hagyni magunk után. De mi van azzal, ami ennél sokkal fontosabb? Mit szeretnénk továbbadni a gyerekeinknek a hitünkből, az értékeinkből, az életünkről és abból, amit megtanultunk? A zsidó hagyományban ennek különleges jelentősége van. Nem csupán tárgyakat és anyagi javakat örökítünk tovább, hanem értékeket, történeteket, hitet és életbölcsességet is.
Éppen ezért érdemes lehet egyfajta „erkölcsi végrendeletet” is megfogalmazni. Leírni, mit tartunk fontosnak, miben hiszünk, milyen útravalót szeretnénk adni a következő nemzedéknek. Lehet, hogy ez lesz az egyik legnagyobb ajándék, amit gyermekeinknek hagyhatunk.
A halál nem az élet ellentéte
Jom kipur nem azért emlékeztet bennünket a halálra, hogy elrontsa az ünnepet vagy félelmet keltsen bennünk. Éppen ellenkezőleg. Az élet végességének tudata segíthet abban, hogy ne automata üzemmódban éljünk. Hogy ne halasszuk mindig holnapra a fontos beszélgetéseket, a bocsánatkérést, a családdal töltött időt, a jócselekedetet vagy éppen a megtérést.
Jom kipur arra emlékeztet, hogy bár az időnk véges, de az, amit kezdünk vele, rajtunk is múlik.
Talán éppen ezért nevezik a hagyományban jom kipurt az év egyik legszentebb, sőt örömteli napjának. Mert lehetőséget ad a változásra. Lehetőséget arra, hogy lezárjunk valamit, bocsánatot kérjünk, megbocsássunk, és új irányt adjunk az életünknek. A kérdés tehát nem pusztán az, hogy meddig élünk.
Hanem az is, hogy mit kezdünk azzal az idővel, amit kaptunk.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.