Széles körben elterjedt szokássá vált Ros HáSánákor százszor megfújni a sófárt – megszólaltatni a tekiá, a sevárim és a teruá hangzatokat. E száz hang a hagyomány szerint azt a százegy betűt szimbolizálja, amelyet Sisera anyjának fia csatából való hazatértét várva eljajgatott siráma tartalmazott, ahogyan arról a Debóra éneke ad számot.
A Ros HáSáná-i sófárfúvás és a Sisera anyjának siráma közötti kapcsolat részletesebb magyarázatra szorul. Ráadásul, ha innen ered az a szokás, hogy a kelleténél többször fújjuk meg a sófárt, akkor miért nem pont százegyszer fújjuk meg?
A sófár megfúvásának célja az, hogy részvétet ébresszünk vele Istenben az apja által az oltáron majdnem feláldozott Izsák leszármazottai iránt, míg Sisera anyjának siráma az ellenségeskedéssel és gyűlölettel teli fájdalom kifejeződése volt. Miközben arra várt, hogy a fia visszatérjen a csatából, elképzelte, amint az serényen mészárolja az ellenséget és zsákmányt gyűjt, és efféle gondolatokkal igyekezett vigasztalni magát. Létezhet-e ennél nagyobb kegyetlenség?
Ezért így könyörgünk: Adja Isten, hogy a részvét és a könyörület száz sófárhangja érvénytelenítse azokat a feljajdulásokat – kivéve egyet: a fiát sirató anya szomorúságát. Mert még a legembertelenebb anya is részvétet érdemel, amikor fiát siratja. Ezért fújunk tehát száz hangot, és nem százegyet.
A szefárd közösségekben egy további tekiá-t is megfújnak a Muszáf végi Álénuelmondása előtt, százegyre növelve imigyen a sófárhangok számát. Ez megfelel aMicháél név numerikus összegének. Micháél Izrael védangyala, aki közbenjár Istennél, hogy irgalmazzon a népnek.
Szokás az utolsó sófárhangot elnyújtottan megszólaltatni, hogy ezzel összezavarjuk a Sátánt és megakadályozzuk abban, hogy vádat emeljen Izrael ellen, azt állítván, hogy az nem fél az isteni ítélettől, mert ünnepi lakomát csap az istentiszteleti szertartások után. Amikor a Sátán hallja, hogy a Tóra által előírtnál többször szólal meg a sófár, összezavarodik, és aggódni kezd, hogy a további hangok esetleg már a Messiás sófárjának hangjai.
De vajon lehetséges-e, hogy a Sátán, Izrael félelmet nem ismerő vádlója, aki olyan fortélyos kelepcéket tud állítani az embernek, annyira ostoba, hogy megijed egy hangtól, amelyről még egy gyermek is tudja, hogy nem a Messiás sófárjának hangja?
Azt tanuljuk, hogy amikor Izrael népe hallja a Ros HáSáná-i sófár hangját, a spirituális emelkedettség olyan állapotába kerül, amelyben valóban képes előidézni a végső megváltást. Amikor megfújják a sófárt teljesítve az erre a napra vonatkozó előírásokat, bezárt szívük kitárul, megbánják bűneiket, és lelküket a vezeklés igénye tölti el. A Sátán ismeri a sófár hangjának hatalmát, és tudja, hogy bár a hangokat emberi ajkak szólaltatják meg, azok végül könnyen tetőzhetnekMásiách ben Dávid eljövetelében.
(szerkesztője Jenő ortodox rabbi)
Érdekes felhívást kaptunk. A feladó Joszéf Jichák Schnéursohn, lubavicsi rebbe (címe: Otwock, Prusa 6, Polen), akit tudvalevőleg kiutasított a szovjet zsarnokság, mert a kormánytilalom ellenére jesivát tartott fenn és Tórát tanított. Most Lengyelországban lakik és igyekszik ősének, Reb Snéur Zálmán Ladier-nek, az ún. „Ráv”-nak, chászidikus rendszerét terjeszteni.
A rebbének, Bécsben lévén, alkalma volt magyarországi rendszerű jesivát járt ifjakkal összejönnie. Viselkedésük és gondolatviláguk annyira megtetszett neki, hogy a közelgő ünnepek alkalmára felhívást bocsátott ki a magyar és szlovák jesivák fiatalságához. A szózat szívhezszóló szavakkal beszél arról, hogy:
„Elul hónap az előkészítés hónapja, hogy méltóan fogadhassuk az új esztendőt, amely váljon számunkra testi és lelki szempontból áldássá.” A rebbe közli családi tradícióként a Báál Sém egyik Tóra-magyarázatát, amelyet elul újholdjának megáldásánál mondott. „Lülé hiszmaamónü, ki ató sávnü ze páámójim”, „Ha nem késlekedünk már kétszer is visszatértünk volna” (1Mózes 43:10.). Ezt a verset úgy magyarázta, hogy az első szót mely „elul” betűit tartalmazza, célzásnak vette elul hónapjára és így fordította: „Ha elulban időt szánunk rá, hogy megcsináljuk a lélek számvetését, akkor kétszeresen tértünk meg”. Mert a Ros Hásáná jelenti az egyetemleges megtérést, amikor Isten világuralmát magunkra vállaljuk, a Jom Kipur pedig jelenti az egyéni megtérést, s ezen kétszeres megtérés függ a lelki számvetéstől, amit az ember csinál elul havában.
Majd azokhoz a növendékekhez fordul, akik chászid-családból származnak, vagy akik ennek a rendszernek a tanát el akarják sajátítani. Ezeknek a következőket ajánlja:
„Elul és tisri hónapokban ketten-hárman álljanak össze, tanuljanak a chászidizmusra vonatkozó fejtegetést és állapítsanak meg pontos időszakot az átismétlésre. Erev Ros Hásáná minchája előtti egy órával, egész az ünnep kimeneteléig, a szabad időben állandóan mondjanak T’hillimet (Zsoltárokat), hogy egyáltalában ne juthassanak profán beszélgetéshez. Ne dohányozzanak az ünnep napjain. Erre a két napra szervezzék meg az állandó, éjjel-nappali T’hillim-mondást, lehetőleg tíz-tíz tagból álló csoport recitálja azt két vagy három órát fölváltva, úgy hogy ez a láncolat az egész ünnepen meg ne szakadjon.”
„A jesivák növendékei, az erkölcsi világrend oszlopai, egyesüljenek, együttes erővel tanuljanak, és mindegyik igyekezzék a gyakorlati életben működő hozzátartozóit és ismerőseit arra indítani, hogy a mindennapi Tóratanulásra valamennyi időt szakítsanak.”
A buzdító felhívás így végeződik:
„Kívánok szeretett és drága növendékek, nektek, szüleiteknek, testvéreiteknek és családotoknak jó és kellemes évet testiekben és szellemiekben. Barátotok, aki megáld benneteket, határtalan szeretettel:”
(Zsidó Újság, 1937. szeptember 5.,
erev Ros Hásáná)
Félelmetes Napok a New York-i Lubavicsban
Pár nappal Ros HáSáná előtt közel hatvanfőnyi chábád chászid csoport utazott az ünnepekre Amerikába, hogy a Félelmetes Napokat a lubavicsi rebbe közvetlen környezetében töltse. E sorok írója az első csoporttal utazott a rebbéhez.
Minden chászid vágyainak netovábbja a rebbe közelében lenni. Mint méhek a virágra, mint a szomjas ember az oázisban lelt kútra, úgy veti rá magát a chászid minden lehetőségre, amely a rebbejéhez vezet. Azelőtt, Oroszországban sokszor gyalogosan vándoroltak a hívők a moholivai kormányzóságban lévő Lubavicsba, jobb esetben szekérsaroglyán. Most, a modern világban, repülőgépen „lovagol” a chászid. Lehetőleg charteren, mert úgy olcsóbb.
New Yorkban, a rebbe „udvarában”, a Szlichot napok komoly, majdnem zord hangulata fogadja a vendégeket. A chászidok eleve víg kedélyű emberek, szívesebben örülnek, mint szomorkodnak – de elul hava mégis előkészület a Félelmetes Napokra, s ennek fele sem tréfa. Hiszen Ros HáSáná, a zsidó újév, az ítélet napja. Ekkor dől el, ki él, ki hal, ki tűzben, ki vízben, éhség vagy vadállat által, kinek lesz nyugta, s ki lesz földönfutóvá. Miután azonban a bűnbánat, a tsuvá még mindent jóvátehet, mi sem természetesebb, mint hogy ilyenkor, a Szlichot idején, mindenki igyekszik „javítani a mérlegén”. Van, aki többet tanul, van, aki hosszabban imádkozik, van, aki több cedákát ad – persze titokban –, s van, aki mindhárom dolgot egyszerre csinálja. Ilyenkor mindenki megköveti felebarátját, aki ellen valamit vétkezett, tudván, hogy Jom Kipurkor csak az égiek ellen elkövetett bűnök nyernek bocsánatot, az emberektől személyesen kell bocsánatot kérni…
Erev Ros HáSáná. A kora hajnali Szlichot ima után sorban állunk a rebbe ajtaja előtt. Első látásra több százan vagyunk, de a sor kint is kígyózik, lehetünk több ezren is. A rebbe az ajtóban áll, és a kívánságcédulákat, a „pidjon nefeseket” veszi át. Ezekre a cédulákra, amelyek hasonlítanak más chászidok „kvitlijére” – csak éppen pénzt nem mellékelnek hozzá –, az a kérés van írva, hogy a rebbe legyen oly szíves „irgalmat ébreszteni” az alulírott és családja iránt.
A több ezer cédula összegyűjtése órákig tart. A nagyszámú titkársereg persze tíz perc alatt elvégezné a munkát, de ki bolond a pidjonját a titkárnak adni, mikor személyesen a rebbe kezébe is adhatja. S akit a rebbe felismer és nevén szólít, az jobban örül, mint ha megnyerte volna a főnyereményt.
Ezután az egész társaság kiutazik a temetőbe. Itt van eltemetve az előző lubavicsi rebbe, a mostaninak apósa, s az ő sírjánál olvassa fel a rebbe a kívánságcédulákat. Három óriási csomag van tele a világ minden részéről érkezett cédulákkal. A rebbe órákon keresztül áll a sír előtt, és olvassa a cédulákat. Ő csak „ügyvivőnek” tartja magát, aki a hívők kérő üzeneteit tolmácsolja apósa számára. A hívők, a chászidok szentül hiszik, hogy a rebbének módjában van kéréseiket kedvezően elintézni, miként az meg van írva, mondván: „Amit a cádik elhatároz (gozér), azt a Jóisten magára nézve kötelezőnek tartja (mökájém).”
Mire a temetőből visszajövünk, már olyan késő van, hogy itt az ideje az ünnepet köszöntő esti imának. Ide a nagy ünnepek alkalmával ezrek érkeznek a világ minden tájáról, és olyan szűk a hely, hogy mozdulni sem lehet. Mindenki a rebbét akarja látni, minden szem abban az irányba tekint, ahol a helyét sejtik.
Ki ne jönne ide a Félelmetes Napokra? Eljön mindenki, akinek a chábád mozgalomhoz valami köze van. Jönnek a rebbe „követei”, akik a messzi Ausztráliában, Marokkóban, Dániában, Párizsban, Londonban terjesztik az igét. Ezek azok a zsidók, akik nem sértődnek meg, ha „misszionáriusnak” nevezik őket. Zsidók között szabad, mondják, sőt nemcsak szabad, hanem kötelesség is.
És jönnek. Ezért van zsúfolva a templom, ezért gyöngyöznek izzadságcseppek a homlokokon a kitűnő léghűtés ellenére, és ezért vész bele a kántor hangja az általános mormolásba.
Másnap reggel tízkor kezdődik az ima. Eléggé későn, de a chábád imakönyv rövidített kiadású: sok imarész, főként vers – pijutim – nem szerepel benne. Ima előtt mindenki alámerül a mikvában, ima közben pedig minden szem a rebbén csüng. A fő pont – majd azt mondtam: attrakció –, amikor az izgalom a tetőfokára hág, s amikor egy szem nem marad szárazon, a sófárfúvás. A rebbe maga fújja az első hangokat, de előzőleg hosszú ideig áll az emelvényen, feje atálitba burkolva s előtte a nagy csomag pidjoncédula. „Jiddise peklách” – mondja valaki: a zsidó szenvedés, mártíromság és kitartás „csomagjai”.
Vannak, akik még az ima elején jó stratégiai helyeket foglalnak el, ahonnan jól lehet látni a rebbét, amint a sófárt fújja. Vannak, akik hallani vélik, amit mások nem hallanak, s vannak, akik többet látnak, mint társaik. Ki-ki a maga fizikai, illetve szellemi látó- és hallókészsége szerint. A rebbe kezében ősrégi sófár, még a dinasztia alapítójától, a Tánjá szerzőjétől maradt a lubavicsi házra. Időről időre szívettépő sóhaj szűrődik ki a tálit alól. S azután – „Min hámécár káráti Já”: „Szorultságomban kiáltottam hozzád, ó, Uram!”
Most már egy szem sem marad szárazon, és a női karzat, hagyományaihoz híven, szívettépően zokog. Igaza volt a prófétának, mikor azt mondta: „Létezik-e, hogy sófárt fújjanak egy városban, és a nép ne rettenne meg?!” (Ámosz 3:6.)
Délután a „táslich” – egy tömegtüntetésszerű felvonulás, a rebbével az élen – után „hitváádut” van. Ez egy nehezen lefordítható szó, körülbelül annyit tesz, mint ünnepélyes gyülekezés – vagyis ami más chászidoknál a „tis”, az itt a „hitváádut”. Sok ezren szoronganak a nagy templomteremben, lépcsőzetesen elhelyezett lócákon állva, egymás hegyén-hátán, hosszú órákon keresztül, és hallgatják a rebbet, aki egy dobogón ül. Először mindenki áldást mond, papírpoharakba töltött vörösborra, majd a poharakat kézben tartva vadássza a rebbe tekintetét, hogy mondhassa neki – és ami a fő, hallhassa tőle –: „L’chájim!” Aki nem elég ügyes, vagy nincs jó helye, néha negyed óráig is vár, amíg sikerül a rebbe tekintetét elkapnia.
A hitváádut során a rebbe kabbalisztikus chászid fejtegetéseket hallat, majd énekelnek. A rebbe vezényli az alkalmi énekkart. Ismét „L’chájim!” – és így tovább, négy-öt-hat-hét órán keresztül. Soha senki nem fáradt, soha senki nem megy ki pihenni, senkinek nem zsibbad a lába – nem lehet tudni, honnan a fizikai erő mindehhez.
Késő éjjel sorba állunk: a hitváádut végeztével a rebbe „áldáspoharat” oszt. Mindenki kap egy pohár bort, amit ott a helyszínen megiszik. (Először elmondja aHávdálát, az ünnepbúcsuztató imát, majd az e célra használt borból tölt a poharakba a híveknek. Ehhez mindig hozzáöntenek, és így a bor sosem fogy ki.) Akik közügyekkel foglalkoznak, kapnak rendszerint egy üveg vodkát is, azzal a kifejezett utasítással: rendezzenek munkahelyükön vagy közéleti tevékenységük színhelyén hitváádutot, chászid öszszejövetelt, és igyanak „L’chájim!-ot” az említett vodkából.
A Ros Hásáná és Jom Kipur közötti néhány nap rendkívül gyorsan telik el. Van, aki a bűneit bánja, s van, aki igyekszik legalább új bűnöket nem elkövetni. Erev Jom Kipur reggelén, a „kápárá” után ismét sorban állunk a rebbe ajtaja előtt. Most „lekáchot”, mézeskalácsot kérünk – és természetesen kapunk.
Ennek az érdekes szokásnak alapja az a hit, hogy talán úgy van rendelve: valami rosszban, kellemetlenben legyen részünk az év folyamán, talán rá leszünk utalva mások segítségére. Ezt azzal tudjuk le, hogy erev Jom Kipurkor lekáchot kérünk valakitől. Ezzel bizonyítjuk, hogy egyszer már rá voltunk szorulva valakire, már letudtuk azt a kellemetlenséget, amit odafent reánk róttak.
Tehát sorban állunk a rebbe ajtaja előtt, ő meg áll az ajtóban, előtte kis asztalon nagy tepsi mézeskalács, és osztja mindenkinek – hogy osztályrészünk legyen egy boldog és édes új év…
