Zsidó kultúra és történelem
Levél a Rebbétől egy orosz kémnek
Rebbék vitája Napóleon csatáiról
Napóleon orosz csatáinak idején a zsidó szellemi vezetők nagy dillemában voltak. Támogassák-e az újszeleket hozó hadvezér csatái, ami egyben emancipációt is ígér, az évszázadokon keresztül szorongatott európai zsidóknak, vagy maradjanak a régi megszokott rendnél, ami viszont biztosítja a zsidó szellemiség és a hagyományok fennmaradását. Snéur Zálmán rabbi, a Tánjá szerzője nem csak imáival, hanem aktív cselekvéssel is a Cár oldalára állt, mondván, hogy a zsidók az ő uralma alatt jobban fognak a hagyományokhoz ragaszkodni.
Az alábbi részlet Schőn Dezső, Istenkeresők a Kárpátok alatt című könyvének egy része.
A szokatlan vendégek elmentek, de a beszemedrisben nem tudtak napirendre térni a dolog fölött.
– Keresztény asszony – mondták –, és a cádik azonnal fogadja, szóba áll vele, diskurál a gyerekkel, zsoltárt magyaráz neki. Vajon mi rejtőzik emögött?
Mert furcsa hírek jártak a zsidó utcában. Az égboltozaton sötét felhők gyülekeztek, az események száguldó szekere porzott, s a szemekben kiülő félelem elárulta, hogy nehéz időnek néznek elébe.
A francia seregek harmadik hónapja meneteltek Moszkva felé… Három esztendei viszonylagos nyugalom után, Napóleon és Sándor cár között beállt a szakadás. S ez a hadjárat, amely a háború minden elképzelhető borzalmát és iszonyát mutatta meg a világnak, a gettóban azt a hitet ébresztette fel, hogy immár a végső, nagy leszámolásra került sor. A gettó lakói a világhódító császár döntő hadjáratában az „idők végét” látták. Jákob sátraiban a Messiás közelgő lépteinek zaját vélték hallani…
Ima után az újhelyi haszidok nagyobbrészt ott maradtak a beszemedrisben, és Frojem, a szappanfőző köré gyűltek, aki a tűzhely mellett vitte a szót. Úgy kezdte, mintha folytatna egy elbeszélést, amelyet egy pillanattal később, rövid lélegzetvételre hagyott abba:
– Már Moszkva alatt jár… Reb Mendele, a rimanovi cádik naponta imádkozik fegyvere győzelméért, és minden egyes szavával ötszáz orosz katonát pusztít el… A berdicsevi cádik élete utolsó esztendejében mindennap Góg és Magóg győzelméért könyörgött… A hamburgi rabbi reb Ráfáél, a kohanita hét esztendeje kizárólag a Kodásim sorozatába tartozó talmudtraktátusokkal foglalkozik, azokat tanulmányozza, hogyha eljön a Messiás, értsen mindjárt az áldozatbemutatáshoz. Én egyébként megtaláltam az Ávrát Rochél??? című szent könyvet, ahol a Midrás nyomán meg van írva, milyen csodák fognak esni a Messiás eljövetele előtti időkben, és milyen háborúk és serencsétlenségek fognak az emberek fejére zúdulni. A Talmud bölcsei „chevlé Másiách”, messiási szenvedéseknek nevezik ezt, s mi megértük ezeket a napokat…
Frojem végigsimította szakálllát, mélyet sóhajtott és folytatta:
– Reb Mendele, a rimanovi cádik azt mondta: „Nem bánom patakokban folyjon a vér, Brzisztiktől Rimanovig gázoljanak bokáig érő zsidó vérben, de legyen már egyszer vége a gálutnak és jöjjön a Messiás.” Egy fiútól, aki a napokban jött Galíciából, hallottam, miszerint Napóleon kijelentette volna hadvezérei előtt, hogy midőn harcba indul, egy vörös zsidót lát, aki előtte megy és harcol érette… Tudjátok, nemde, hogy rimanovi cádiknak vörös az arca… De ez sem újdonság, mert a régi idők nagy hódítója, macedóniai Nagy Sándor ugyanúgy látta maga előtt a talmudkorabeli tannaitát, Simon Hácádikot…
– Akármit mondasz is, Frojem, mégsem fog győzni – vágott közbe a garlicei Chájim Henesz. – A kozsnici Mágid a jom kipuri Muszáf-ima óta birkózik azzal a „suszterlegény”-nyel, és ha nem lett volna tekintettel a rimanovi cádikra, már régen „megkapta” volna… De így se tartja magát sokáig… Minálunk úgy tudják, hogy amikor a „suszterlegény” seregeivel átvonul Kosznicon, álruhábaa bújt, és betért a Mágid házába. Amikor kiment a házból, a Mágid kivette a Tórág, és így olvasott belőle:
„Návol tibol, Nápoleon tipol, vesszen Napóleon és vesszenek seregei.”
– Hát a rebbe? – kérdezte egy ijedt, rekedt hang, amely a felcsigázott érdeklődést egyetlenegy szóval határozott irányba terelte.
A kérdésre nem jött válasz, percekig ott lebegett a beszemedris félhomályában, mindenki érezte, hogy tulajdonképpen itt a helyzet kulcsa.
Még mielőtt bárki is magához térhetett volna, felpattant az ajtó és a rabbi alakja jelent meg benne. Tálit volt rajta, és reszketett a felindultságtól. A frigyszekrény elé állt, és beszélni kezdett:
Ros-hásáná első napján Muszáf-ima előtt megmutatták nekem, hogy abban az esetben, ha Bonaparte francia seregei fognak győzni, meggazdagodnak a zsidók és sorsuk jóra fordul. Egységük azonban megbomlik és elfognak távolodni mennyei Atyánktól… Ha pedig az orosz seregek győznek, akkor a zsidók még szegényebbek lesznek, önérzetüket sárba tiporják, de megmarad az egység és tiszta szívvel fogják imádni az Örökkévalót… Napóleon eretnekséget hoz a földre, ezért én, Mose ben Cháná, a gezára erejével elrendelem, hogy pusztuljanak Napóleon seregei…
Ez a bejelentés úgy hatott, mint derűs nyári napon a mennykőcsapás.
Az emberek dermedten és szótlanul állottak, úgy tűnt, mintha akaraterejük megbénult volna. S még mielőtt a jelenlévők közül bárki is felocsúdott volna a meglepetésből, még mielőtt számot adott volna magának arról, ami itt olyan rapszodikusan történt, váratlanul egy kamaszhang szólalt meg:
– Mikor jön hát a Messiás?
Mechl volt, a gábe fia, akiről megfeledkeztek, és akit a nagy zajban nem vettek észre. Ő tért először magához és összegzett formában, ebben a kérdésben sűrítette össze mindazt, amit ezen az estén hallott.
A rabbi rögtön válaszolt:
– Reb Elimelech, a liszenszki, halálos ágyán megígérte, hogy a megváltás érdekében mindent el fog követni… Kijelentette, hogy addig nem megy be a Paradicsomba, amíg erre határozott ígéretet nem kap… Úgy is történt. Próbálták becsalni, de nem sikerült. Igaz, még nem érkezett el az ideje annak, hogy a Messiás eljöjjön… Megszólaltatták hát Dávid király lantját, és a rabbi elindult az édenkert felé… Mindenről megfeledkezett, és bement a Paradicsomba… De ígérem, én elővigyázatosabb leszek, engem nem fognak becsalni…
