Vözot Hábráchá
Az eltűnt törzs
„Ez pedig az áldás szava, amivel megáldotta Mózes, az Isten embere, Izrael fiait, halála előtt: Az Örökkévaló Színájról jött; Széirről ragyogott rájuk; Párán hegyéről tündökölt; megérkezett szent seregével, jobbján lángoló tűzzel…” (Deuteronomium, 33, 1-2).
A Tóra utolsó fejezetében, Mózes – halála előtt – megáldja a népet. Majdnem minden törzshöz van egy jó szava, de a legfontosabb, az egész népnek szóló áldás.
Annakidején – 250 évvel korábban – halála előtt Jákob is mondott áldást, de ő akkor csak a fiaira, akikből Izrael 12 törzse származott. Mózes áldó szavai már egy egész néphez szólnak.
„Boldog lehetsz Izrael, van-e hozzád hasonló? Nép, melyet védelmez az Örökkévaló. Ő a te segítő pajzsod és dicsőséges kardod…” (uo. 29).
Ezekkel a szavakkal nyilvánítja ki, hogy Izrael az Örökkévaló védelme alatt áll, ami még a támadó szándékú népeket is visszariasztja attól, hogy harcba keveredjenek a zsidó néppel (Háámék Dávár).
A kommentátorok észrevették, hogy Mózes, amikor felsorolja a törzseket, Simeon törzsét meg sem említi. Hová tűnhetett a simeonita törzs?
Egyesek szerint Mózes haragudott a törzsre, a peori kaland miatt, hiszen ennek a törzsnek a vezetői voltak a kezdeményezők, miáltal kihívták maguk ellen Mózes haragját.
Mások úgy vélték, hogy a peori eset miatt elnyerték méltó büntetésüket, s mivel egyébként is kis létszámú volt, beolvadtak Jehuda törzsébe.
Rámbán (Nachmanides) szerint, mivel 12 törzsnél nem lehet több, a József nemzetségét pedig két törzsként – Efraim és Menasse – vette számba, ezért egyet mindenképen ki kellett hagynia. Ő pedig a simeonitákkal látta jónak ezt tenni.
Feltűnő, hogy Lévi törzsét viszont megáldotta. Mint ismeretes, Jákob két fia, Lévi és Simeon, Schemben, lánytestvérük meggyalázása miatt, kiirtotta a város férfiait. Jákob ezért megtiltotta nekik, hogy az ő nevét, közösségükben, megemlítsék.
Igaz, hogy Mózes Lévi törzséből származik, amelyből neves papok és bírák is származtak, míg Simeon törzse nem tűnt ki semmivel, sem papokat, sem királyokat nem adtak a történelem folyamán. Az is igaz, hogy Reuvén törzse sem, de azért Mózes megáldotta őket, bár mindössze azzal, hogy ne haljanak ki.
A Midrás szerint „Mózes imádkozott Simeon törzséért és kérte, hogy az Örökkévaló segítse meg őket, amikor bajban vannak” (Szifré, Bráchá).
„Ez pedig az áldás…”
Az előző szakasz végén, az Írás ismételten figyelmezteti Mózest, hogy nem teheti lábát annak az országnak földjére, melyet a zsidó nép örökül kap. Mózes ezt a büntetést végül is a nép bűne miatt kapta, így okkal haragudhatott volna rájuk. De ő mégsem ezt tette, hanem megáldotta őket. Ezért nevezi az Írás, e helyütt, Mózest „Isten emberének”, mert ezzel a cselekedetével tanúbizonyságot tett arról, hogy isteni tulajdonsággal rendelkezik, ami nem egyéb, mint a megbocsátás képessége…
„Isten embere… halála előtt” (uo.).
Az egyik neves kommentátor ezt az Írásverset úgy értelmezte, hogy Mózes azzal áldotta meg a zsidókat, hogy legalább haláluk előtt térjenek meg, legalább ekkor próbáljanak Istenhez hasonulni, váljanak „Isten emberévé”…
A Tórában ez volt az első alkalom, hogy Mózest „Isten emberének” nevezik. Az egyik guri rebbe ezt úgy értelmezte, hogy eljött az ideje annak, hogy végre – legalább a halála előtt – tudassák a következő nemzedékekkel, ki is volt az a Mózes, aki a Tórát elhozta a népnek. Mindezidáig Mózes, szerénységéből fakadóan, nem volt hajlandó önmagáról azt írni, hogy ő Isten embere, de most már, halála előtt, meg kellett tennie.
„Mózes Tórát adott nekünk, Jákob gyülekezetének örökségül” (uo. 4).
Egyetlen ember sem képes a Tóra összes parancsolatait (613) megtartani – magyarázta Ktáv Szófer – mivel sok specifikus micva létezik, mint, pl. ami csak a nőkre, vagy csak a kohanitákra stb. vonatkozik.
Abban az esetben azonban, ha Izrael népe egységes, egyetértenek egymással és szeretik egymást, akkor az egyedek által betartott parancsolatok olybá vétetnek, mintha az egész nép, „Jákob gyülekezete” tartaná be őket. Ily módon a Mózes által adott 611 parancsolat (2 parancsolat, „Én vagyok az Örökkévaló…” és a „Ne legyenek idegen isteneitek…” közvetlenül az Örökkévalótól ered) csak akkor válik az egész nép örökségévé, ha azokat az egész „gyülekezet” betartja.
Mózes halála
„És elhunyt ott Mózes, az Örökkévaló szolgája, Moáb földjén, az Isten akarata szerint. És eltemette őt a völgyben, Moáb földjén, Bét Peorral szemben. Senki sem tudja a mai napig, hol van a sírja. 120 éves volt Mózes, amikor meghalt. Nem homályosodott el a szeme és nem hagyta el az életereje…” (uo. 34, 5-7).
Meghalt tehát az az ember, aki kivezette népét a rabszolgaságból, 40 éven át irányította, harcolt velük és értük. Lehozta a Tórát a Színáj hegyéről, s eljuttatta Izrael népét az Ígéret Földjéig, a nemzeti függetlenségbe, a minden értelemben vett, szabadságba.
De – amennyire az Írás szavaiból kivehető – halála nem rázta meg különösebben a zsidó népet, hiszen az nem is meglepetésként következett be, maga Mózes szólt róla több ízben is, hogy halála közeleg.
Megsiratták, és 30 napos gyászt tartottak.
A Midrás, az Írás szövegéből azt érzi ki, hogy Áront, Mózes testvérét, a nép mélységesebben gyászolta meg. Mózest félve tisztelték, de Áront, békeszerető természete miatt, viszont jobban szerették.
„Izrael fiai 30 napig siratták Mózest” , míg Áron halálakor „siratta őt Izrael egész háza 30 napig” (Numeri, 20, 29).
A különbség – mondja a Midrás – szembeötlő. Mózest csak a férfiak („Izrael fiai”) siratták, Áront viszont férfiak és nők egyaránt („Izrael egész háza”).
Nem is támadt még egyszer olyan próféta, mint Mózes, aki szemtől-szembe találkozott az Örökkévalóval. Ennek a fejezetnek az elején még „Isten embereként” említtetik, míg halálakor, amikor már minden sallang lehull az emberről – „Isten szolgája”.
Az utódlás zökkenőmentessége nem jelenti azt, hogy nem volt különbség a mózesi vezetés és Jósua vezetési stílusa, módszere között.
A Talmud közli a korabeli öregek véleményét erről: „Mózes arca, mint a nap – Josua arca, mint a hold” (Bava Batra, 75). Ezzel Mózes szellemi fölényét emelik ki Jósuával szemben, aki katonás stílusával inkább a fiatalok körében volt népszerűbb. Pedig Jósua sem tér el a Tórától, állandóan Mózesre hivatkozik, s gondoskodik arról, hogy a zsidó lét folytonossága ne szenvedjen törést.
A hagyomány azt tartja, hogy a Tórát maga Mózes írta, az Örökkévaló szavait ő véste kőbe.
– De miként írhatta le akkor azt: „És elhunyt Mózes” – teszik fel Bölcseink a kérdést.
Egyikőjük válasza szerint, a szakasz utolsó nyolc versét Jósua írta, míg mások szerint azt is az Örökkévaló diktálta és Mózes írta le – könnyezve.
Mózes halála – hozzá méltóan – nem mindennapi halál volt.
Felment Nébó hegyére, tekintetét az Ígéret Földjére vetette, majd visszaadta lelkét a Teremtőnek, „az Örökkévaló akarata szerint”, szó szerint: az Isten szája által, ami alatt Bölcseink „csókos halált” értenek, ami azt jelenti, hogy fájdalommentes.
„És eltemette őt a völgyben” – az Írás nem mondja el, ki temette el.
– Logikus, hogy az Örökkévaló – mondja az egyik talmudi Bölcs.
Miért nem tudja senki sírhelyét?
Hogy ne legyen búcsújárás színhelye; hogy ne csináljanak pogány „szenthelyet” belőle, vagy hogy ne vigyék be hamvait az Országba, a tilalom ellenére…
(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)
