Naftali Kraus: Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Jákob és háza népe – útban hazafelé – találkozik Ézsauval. Úgy tűnik, a két testvér megbékélt egymással. Az eltelt 20 év megtette a magáét. Ézsau, a harcias vadász most megilletődötten szemléli testvére népes családját, feleségeit, gyerekeit. Békében válnak el egymástól. Jákob folytatja az Ábrahám és Izsák által kijelölt utat, míg Ézsau megalapítja, Szeirben, az edomita királyságot, mely később a zsidók örök ellenségévé válik, akárcsak a későbbi Róma.
Jákob félt ettől a találkozástól. S ha egy zsidó fél – imádkozik. Jákob imáját a Tóra is megörökítette:
„Óh, Atyám, Ábrahámnak Istene és atyámnak, Izsáknak Istene… aki azt mondtad nekem, térj vissza hazádba, rokonaid közé, és én jót teszek veled. Méltatlan vagyok mindazon hűséges szeretetre, amit szolgáddal tettél. Hiszen (idefelé) csak egy vándorbottal keltem át a Jordánon, most pedig két táborrá lettem. Ments meg engem bátyám, Ézsau kezétől, mert félek tőle…” (Genezis, 32, 10-12).
Figyelemre méltó, amint Jákob szerénykedik. „Nem vagyok méltó” (szó szerint: kicsi vagyok én ahhoz) a kegyre – mondja.
A hagyományos zsidó – különösen a haszid – felfogás szüntelen küzdelmet folytat olyan emberi gyengeségekkel, mint a büszkeség, vagy fennhéjázás. A zsidó ember legyen szerény, ne tartsa magát nagyra.

Báál-Sém-Tov, a haszidizmus megalapítója, híveinek azt javasolta, hogy halála után azt a rebbét (szellemi vezetőt) válasszák mesterüknek, aki arra a kérdésre – hogyan szabadulhatnánk meg a büszkeségtől, mint rossz tulajdonságtól – azt a választ adja, hogy maga sem tudja.
Ha viszont kész receptet próbál adni arra, miként kell szerénynek lenni, az biztos jele annak, hogy ő maga sem szabadult meg teljesen a büszkeség vétkétől, s lelkéből nem hunyt ki egészen a rátartiság.
A hívek követték a Mester útmutatását. Halála után egyik cádiktól a másikig zarándokoltak, mindegyikőjüknek feltették az ominózus kérdést, és mindegyiknek volt valamilyen csalhatatlan módszere, miként lehet a dölyföt leküzdeni. Hosszú ideig nem jártak sikerrel. Végül eljutottak a korizi reb Pinchászhoz, aki már akkor szent ember hírében állt.
Ő volt az egyetlen, aki szívük szerint válaszolt.
– Sajnos, nekem is ugyanez a problémám – sóhajtott – magam sem tudom, miként meneküljek meg a fennhéjázás vétkétől, hogy szívem mélyén se tartsam magam nagyra.
Így lett reb Pinchász a haszidok rebbéje.

A híres kocki rebbe közismert volt különc viselkedéséről, amit az idegenek, de gyakran még hívei is gyakran furcsállottak.
Egy alkalommal egyik tanítványának – egyben sógorának – azzal a különös vallomással állt elő, hogy házasságával kapcsolatban kétségei támadtak.
– „Feleségem tulajdonképpen azért jött hozzám, mert számos haszid hívő engem tart mesterének, holott én valójában nem is vagyok rebbe, senki és semmi vagyok. Házasságom, tehát, egy tévedésen alapul, és mint ilyen – érvénytelen”.
Sógora, aki maga is neves rebbe volt, azonban megnyugtatta:
– Ne törődj vele, drága sógorom és Mesterem. Az igazság az, hogy a rebecen, azaz a nővérem szempontjából teljesen mindegy, te mit hiszel. Számára tökéletesen elegendő, ha a külvilág, a közvélemény tart annak. És a „világ” valóban igazi rebbének tart téged, és mindig is te leszel a híres kocki rebbe. Így tehát szó sincs bármiféle tévedésről…

„…és Isten rettegésbe ejtette a környező városokat és azért nem vették üldözőbe Jákob fiait” (Genezis, 35,5).
A fenti idézet az alábbi eseményből ered:
Jákob ideiglenesen Schemben – ez már Kánaánban van – táborozik. Az itt uralkodó fejedelem fia elrabolja és megerőszakolja egyetlen lányát, Dinát. Hosszadalmas egyezkedés után ez a pogány törzs beleegyezik abba, hogy a férfiak körülmetélik magukat, hogy egy néppé váljanak Jákob családjával, s ily módon Dinát az erőszakot elkövető megtarthatja és feleségül veheti. Jákob két fia, Simon és Lévi, azonban – a körülmetélést követő harmadik napon – bosszúból lemészárolják a törzs férfijait. Az apjuk elítéli tettüket, majd családostól gyorsan tovább mennek.
Ezt a szabad elvonulást biztosította Isten azzal, hogy „rettegésbe ejtette a környező városokat…”, tehát nem merték őket üldözőbe venni.
A következő haszid történet ezen a bibliai eseményen alapszik.
Az 1857-es év elején (a világ teremtésének 5617. évében) a Cemách Cedek néven ismert (harmadik)lubavitsi rebbe elküldte fiát, Smuél rabbit (ő lett a dinasztia negyedik feje) Szentpétervárra, azzal, hogy ott bizonyos zsidó ügyekben intézkedjen.
Elutazása előtt az apa elmesélte neki azt az esetet, ami vele történt, 1843-ban.
– A Péterváron tartott rabbi-konferenciára utaztam, s közben szerét ejtettem, hogy Lioznában felkeressem édesanyám sírját. Amint ott imádkoztam, látomásszerűen megjelent anyám, s hallani véltem a megboldogult hangját:
– Drága fiam! Tudd meg, hogy mivel egész életemben odaadó híve voltam a haszidizmusnak, itt a mennyországban sikerült bejutnom a Báál-Sém-Tov csarnokába. Arra kértem őt, próbálja irántad az égiek könyörületét megnyerni, és adjon tanácsot, miként tudnál szembeszállni a haszidizmus ellenfeleivel.
– Mivel a fiad betéve tudja a Tóra öt könyvét, a Zsoltárokat és még a Tánját is (a Habad haszidizmus kézikönyve, amit az első haszid rebbe reb Schneor Zálmán írt), tanácsolok valamit – mondta Báál-Sém-Tov anyámnak.
– Írva vagyon – hogy „Isten rettegésbe ejtette a környező városokat”. A rettegés héberül: CHITÁT. Ez a szó pedig három másik szó kezdőbetűiből tevődik össze:
CH(umás)= Mózes öt könyve, T(hillim) = Zsoltárok és T(ánjá). Aki pedig ezen könyvek tudója, az képes a sötét felhőket eloszlatni, annak életútja sikeres lesz.
– Ezt az útravalót adom neked, fiam – mondta végezetül Cemách Cedek – bárhol is jársz, bárkivel is tárgyalsz, semmi veszély nem fenyeget és sikerrel jársz, csak mindig tartsd szemed előtt ezt a „hármas könyvet”.
– Kitűnő „recept” volt ez az elszántságra, a félelem ellen – mesélte jóval később reb Smuél már az ő fiának, Sálom-Dovnak, aki őt követte tisztében. A Tóra néhány fejezetével, egy pár zsoltárral és Tánja-fejezettel sikerült kivédeni a zsidóság ellenségeinek minden mesterkedését.
(Azóta is, napjainkig, a habad haszidok naponta hűségesen elmondják a Tóra heti szakaszának (szidra) egy-egy fejezetét, az előírt számú zsoltárt, és a Tánja egy meghatározott részét. Úgy tartják, mindez megvédi a zsidó embert a bajtól és hozzásegít a sikeres élethez.)

„És Jákob követeket küldött testvéréhez, Ézsauhoz.. Mondjátok meg uramnak, Ézsaunak: Lábánnál laktam, ott tartózkodtam mostanáig. Szereztem ökröket, szamarakat és juhokat, szolgákat és szolgálókat…” (Genezis, 32, 4-6).
„Lábánnál laktam, de a 613 parancsolatot betartottam” (Rási).
Rási, ezt a Midrás alapján mondja. Hogy honnan veszi ezt a Midrás? Onnan, hogy a laktam szó héber megfelelőjének – Gárti – a számértéke 613. Itt nem merül fel az a kérdés, miként lehetséges, hogy Jákob – mint a Midrás szerint mindhárom ősatya – már jóval azt megelőzően, hogy az Örökkévaló a Színáj hegyén a zsidó népnek adta volna a Tórát, betartotta annak parancsolatait. (Általában elfogadott az a magyarázat, hogy az ősapák olyan istenfélő életet éltek, mintha betartották volna az egész Tórát). Fogas kérdés azonban, hogyan képes valaki – még ha olyan emberről is van szó, mint Jákob – olyan parancsolatokat betartani, melyek egyrészt csak Erec Jiszráélra érvényesek másrészt csak nőkre, kohanitákra, stb. vonatkoznak?
Az alábbi haszid történet ezt a problémát igyekszik megvilágítani.
Egy alkalommal Báál-Sém-Tov egy nem-zsidó ember házában tartózkodott, ahol a falon bálványképek függtek. Elhagyván a házat igen vidámnak látszott. Csak később magyarázta meg ennek okát. Annak örült – mondta – hogy sikerült egyetlen óra leforgása alatt – úgymond- az egész Tórát betartani. Hogy hogyan? A bálványimádás – magyarázta – undorító dolog, tisztátalan valami, aminek a jelenlétében a Tórával még gondolatban sem szabad foglalkozni. Nos, egész ottlétem idején meg tudtam óvni magamat attól, hogy a Tórára gondoljak. Ez pedig olybá vétetik, mintha az egész Tórát betartottam volna.
Reb Dávid, a dinovi cádik szerint Báál-Sém-Tov elbeszélésének tükrében érthetővé válik Jákob viselkedése. Ugyanis Lábán háza is tele volt mindenféle házi bálványokkal és amikor Jákob huzamosabb ideig kénytelen volt ott tartózkodni, minden erejével arra koncentrált, hogy ne foglalkozzék a Tórával. Ezt az erőfeszítését pedig úgy tekintették, mintha az egész Tórát betartotta volna.

Reb Zusa, Hanipoliból – mielőtt az egész világ megismerte szellemi nagyságát és meghajolt volna személyisége előtt – hosszú ideig önkéntes száműzetésben élt. Ide-oda vándorolt, senki nem ismerte s szegény volt, mint a templom egere.
Vándorlása során egy alkalommal, megérkezvén egy városba, egyenesen a tanházba sietett. Egész napját imádkozással és tanulással töltötte, majd az esti ima után odament a rasekolhoz (a hitközség világi vezetője) és megkérte, hívja meg magához aludni. Az végigmérte az ágrólszakadt Zusát és közölte vele, hogy ő nem szokott snorrerokat vendégül látni, koldusok számára ott van a városi menhely (hekdes).
Nem volt mit tenni, Zusa kénytelen volt a menhelyen tölteni az éjszakát, együtt a többi koldussal.
Évekkel később, amikor Zusa már ismert és elismert cádik volt, amikor már számtalan híve leste minden szavát, elvetődött ismét ugyanebbe a városba. Ez alkalommal már lovak húzta díszes kocsival érkezett és a zsidó hitközség nagy fogadást adott tiszteletére. A rasekol saját lakását készítette elő a rebbe számára, még a szolgálóját is érte küldte, hogy vezesse hozzá a vendéget.
Zuse – amint megtudta, ki az, aki őt vendégül akarja látni – azt mondta a szolgának: fogd a lovakat és vidd őket gazdád házába – ő maga pedig elment a vendégfogadóba.
A rasekól nem értette a rebbe „üzenetét”. Azonnal a fogadóba rohant.
– Nem emlékszel? – szólt a rebbe. Évekkel ezelőtt, amikor kértem, hogy nálad aludhassak, azzal tagadtad meg, hogy jött-ment koldusokat nem látsz vendégül. Én pedig ma is ugyanaz vagyok, mint annakidején, mindössze az a különbség, hogy most nem gyalog jöttem, hanem lovak húzta szekéren. Lásd tehát vendégül a lovakat…

„És ők, (Simeon és Lévi) azt mondták: hát tűrhetjük, hogy úgy bánjanak a mi húgunkkal, mint valami paráznával?!” (Genezis 34,31).
Ez az Írásvers örökítette meg Jákob fiainak szavait, melyeket apjuk megrovó szavaira – amit a hettita törzs férfijainak lemészárlása miatt tett – válaszoltak.
A szentéletű reb Baruch, a mezibusi rebbe, egyszer éjnek idején magához kérette néhány hívét, a sameszát, valamint szolgáit és arra kérte őket, menjenek be feleségéhez és az ő nevében kérjék meg, egyezzen bele a válásba. Ha ezt megtette, adja szavát, hogy másnap átveszi tőle a válólevelet (get), mivel az asszony beleegyezése nélkül nem lehet elválni. Hozzátette még, amennyiben beleegyezését adja, akkor azonnal menjen be hozzá.
A haszidok kissé furcsállották a rebbe kérését, de már megszokták, hogy az ő tetteinek és szavainak mindig oka van és feltételezték, hogy e mögött bizonyára valami titok lappang. Így tehát kérdezősködés nélkül teljesítették a kérést.
A rebecen beleegyezett a válásba, majd bement a rebbéhez, aki ismételten megkérdezte az asszonyt, beleegyezik-e válásba?
Az asszony erre csak annyit jegyzett meg, hogy ő sohasem mondott ellent férjének és ha egyszer az válni akar, akkor elfogadja a válólevelet.
Miután mindez lezajlott, a rebbe a következő szavakkal fordult a haszidokhoz:
– Elváltam, de hát nem jó egyedül lenni, ajánljatok nekem egy jó partit, lett légyen akár egy szegény falusi zsidó jó erkölcsű fiatal lánya.
Elhűlve néztek a haszidok a rebbére, nem akartak hinni a fülüknek és fogalmuk sem volt, mit is mondjanak neki. Szegények, ők csak azt látták, hogy a rebbe arca lázban ég és tekintete valahová a messzeségbe réved. Nem tudták, mit mondjanak, tehát hallgattak, a rebbe pedig folytatta.
Pár versztányira innen, az egyik kis faluban, él egy zsidó, aki az én hívem és akinek van egy fiatal lánya, jó erkölcsű, jó lelkű, csupa jó tulajdonsággal megáldva. Mit gondoltok, elfogadják házassági ajánlatomat?
A haszidok megint csak nem értették a rebbe szavait. Hát már hogyne akarhatná egy szegény falusi zsidó reb Baruchot vejének? Jó vicc, hát persze, hogy bele fog egyezni.
– Ha ez a véleményetek – folytatta a rebbe – akkor közületek valaki írja is meg az eljegyzési okmányt (Tnáim). Majd odafordult egyikükhöz és közölte vele, hogy ő lesz a lány apjának képviselője és annak nevében mindjárt írja is alá az eljegyzési okmányt. Így is lett, majd mindenki Mázál Tovot kívánt, „Lechájjim”-ot mondtak. Ezzel az eljegyzés kész ténnyé vált.
A cádik ekkor magába mélyedt, majd ismét megszólalt:
Mit gondoltok, a gonosz – azok után, hogy a lány már az én mennyasszonyom – képes lesz kezet emelni rá? Úgy gondolom, mielőtt a kezét egyáltalán rátehetné, el fogja törni mindkét lábát. Arra kérlek benneteket, egyezzetek bele, hogy amikor a gonosz elindul a menyasszonyomhoz, törje el mindkét lábát…
A jelenlevők egyhangúlag csak annyit tudtak kinyögni: Ámen, így segítsen az Örökkévaló.
A haszidok tudták, melyik faluról van szó, sőt ismerték a szóban forgó zsidót is, de nem tudták, miről van szó és ki lehet az a „gonosz”, akit a cádik kiátkozott. Csak abban voltak biztosak, hogy ott valami rendkívüli dolog történik.
Késő estére járt már az idő, a cádik hazaküldte híveit, ő pedig egész éjszaka virrasztott, tanult és imádkozott, ahogy ez már egyébként is szokása volt.
Másnap reggel a cádik behívta magához a haszidokat, a sameszt, a szolgákat valamint a feleségét és jelenlétükben érvénytelenítette az előző napi eljegyzését, majd végül azt mondta:
– Minek nekem elválni az én feleségemtől és elvenni azt a lányt? Hiszen a gonosz eltörte már mindkét lábát és a Jóisten nem engedte, hogy ártson a lánynak…
Aznap este aztán megérkezett Mezibusba a szóban forgó falusi zsidó és elmesélte mi történt náluk.
A helyi földesúr fia – kezdte a történetet – egy megátalkodott, erőszakos gazember. Ez a pernahajder szemet vetett a lányomra, az én szépséges lányomra és széltében-hosszában eldicsekedett mindenkinek, hogy ő bizony „megszerzi” és megerőszakolja a lányomat. Már mindent elkövetett eddig is ennek érdekében, de a lányom egy istenfélő, erkölcsös teremtés és gondosan őrizkedett tőle.
Az egész falu persze mindent tudott, a parasztok kárörvendve mondták is, hogy úgysem sikerül ez neki. Ettől aztán még inkább megdühödött és célja megvalósítása érdekébe mindent elkövetett. Végül azt találta ki – folytatta az apa – hogy napközben elbújik a házamban, ahol a kocsma is található, aztán éjjel, mikor minden elcsendesedett és a ház népe már alszik, hozzálát aljas terve megvalósításához.
A történethez tudni kell, hogy a falusi házakban található egy olyan nagyméretű láda, amiben az egész télire való gabonát tárolják. Ez akkora, hogy amikor már fogytán van belőle a búza és már az aljáról kell összekaparni a maradékot, valósággal bele kell mászni, hogy ezt meg lehessen tenni.
– Nos, nálam is van egy ilyen, ott áll a kocsmában és a gazember tudta, hogy majdnem teljesen üres. Gondolt egy merészet és amikor éppen nem volt senki ott, észrevétlenül belebújt. Előzőleg még magához vett egy üvegcsében altatót, majd várta, hogy eljöjjön az ideje.
Éppen lefekvéshez készülődtünk – folytatta – amikor megállt a házam előtt egy szekér. Kiderült, hogy eltört egyik kereke és képtelen volt továbbmenni. A szekéren volt egy ménkű nehéz láda, tele árúval, alig lehet megmozdítani. Ahhoz, hogy tovább tudjon menni, ki kellett a kereket cserélni, ehhez pedig előbb le kellett a ládát róla emelni.
Így aztán a fuvaros kifogta a lovakat, bevitte őket az istállómba, majd a ládát, több ember segítségével, leemelte, behozta a kocsmámba és rátette az én gabonatároló ládámra, amiben az a gazember lapult.
Végül a kocsis elindult megjavíttatni a kereket, mi pedig lefeküdtünk aludni. Éjfél után, az a bitang – gondolván, már mindenki mélyen alszik – ki akart mászni, de hát a láda fedele meg sem mozdult. Megfeszítette minden erejét, míg végül is sikerült résnyire kinyitnia és félig kibújnia, de közben a tető eltört és a felette lévő nehéz súly beleesett az üres ládába, rá a még bennszorult két lábára.
Jó nagy fájdalmai lehettek, mert egyszerre csak kétségbeesett üvöltésre ébredtünk. Hátborzongató látványt nyújtott. Valaki elszaladt a csendőrökért, hogy megállapítsák a bűntényt. A nagy rohangálásra felébredt a falu népe is, pillanatok alatt elterjedt a gazfickó „hőstettének” híre. A kocsma körül ott tolongott a falu apraja-nagyja és tele szájjal nevettek a pórul járt Don Juánon.
Az meg csak üvöltött fájdalmában és könyörgött, szabadítsam már ki a ládából, de a falusiak nem engedték, hogy hozzányúljak. Maradjon így reggelig – mondták – amíg jön a kocsis és elviszi a ládát.
Reggelre kelve aztán, amikorra megjött a fuvaros, hazavitték és eközben megtalálták nála azt az altatót is, amit a lányomnak szánt…
Az orvosok megállapították, hogy nem lehet egyik lábát sem megmenteni, mindkettőt le kell vágni. A nála talált altatót használták fel az operáció fájdalmainak enyhítésére…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)