Naftali Kraus: Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

„És megjelent előtte (Ábrahám előtt) az Örökkévaló Mámre ligetében és ő a sátor bejáratánál ült, mikor a nap a legmelegebben sütött” (Genezis 18:1.).

„És megjelent előtte” – „ez beteglátogatás volt” (Rási). Valóban nagyon felemelő érzés, hogy Isten meglátogatja a beteg Ábrahámot. De valójában miből gondolja Rási, hogy az Írás egyszerű szavaiból ez hallik ki?

Minden alkalommal, ugyanis – amikor Isten felkeresi Ábrahámot – az Írás elbeszéli a látogatás okát, célját, miről szólt neki az Örökkévaló. Ebben az esetben azonban erről szó sincs, tehát – véli Rási – a látogatás oka nem lehetett más, minthogy megnézze a beteget.

Ábrahám azonban nem volt beteg.

Mint tudjuk, az első ősatya, akiről az Írás tanúsítja, hogy beteg volt, az Ábrahám unokája, Jákob volt, és a Midrás szerint az ideig a betegség ismeretlen jelenség volt a földön.

Akkor pedig miért kellett Ábrahámnál „beteglátogatást” tenni? Nos, azért, mert ez a nap volt Ábrahám körülmetélését követő harmadik nap, amikor leginkább fáj a seb. A látogatás tehát nem a betegnek – mivel a körülmetélés nem betegség – szólt, hanem a gyengélkedőnek.

S miért nem szólt egy szót sem az Örökkévaló Ábrahámhoz? Azért, mert ezzel is példát akart mutatni, hogy ilyen esetekben nem kell sokat beszélni, hiszen ez zavarhatja a beteget.

Reb Eizik, a híres szlonimi rebbe, meg akarta látogatni a város egyik neves Talmud-tudósát, de annak felesége nem engedte be hozzá, mondván, az orvosok megtiltották, hogy beteg férjéhez bárki is bemenjen.

A rebbe szó nélkül távozni készült, amikor a beteg meghallotta az ismert hangot, megkérte, menjen be hozzá, és egyúttal bocsánatot kért, amiért a felesége elküldte őt.

– Szó sincs róla, hogy haragudnék – mondta a rebbe – sőt inkább hálával tartozom a rebecennek, mert jóvoltából értettem meg egy olyan – Talmudban leírt – esetet, mely eleddig érthetetlen volt előttem.

Nevezetesen, a Talmud egy helyütt elbeszéli, hogy amikor Jesájáhu, a próféta, és Hizkijáhu, a király találkozni akartak, nem tudták eldönteni, ki menjen el a másikhoz. A király azzal érvelt, hogy ő a király, ő a legmagasabb rangú hatalom, tehát a próféta menjen el ő hozzá. A próféta viszont elvárta, hogy a király a szellem emberét tisztelje meg látogatásával. A vége az lett, hogy az Örökkévaló betegséget hozott a királyra, majd utasította a prófétát, jelenjen meg az uralkodónál – beteglátogatáson.

– Soha nem értettem, miért határoztatott így – folytatta a szlonimi rebbe. Ha nem volt más megoldás, minthogy egyikük megbetegedjen, miért épp a királynak kellett megbetegednie? Mi történt volna, ha az Örökkévaló ellenkezőkép határoz?

– Most és itt értettem meg az isteni bölcsességet. Ugyanis, ha a próféta betegszik meg és a királynak kellett volna meglátogatni, akkor a próféta felesége biztosan nem engedte volna be a „nemkívánatos” vendéget. Hizkijáhu király pedig az idő tájt nőtlen volt, tehát nem emelt senki akadályt az ellen, hogy a próféta meglátogathassa.

Simon Szófer, a krakkói rabbi (a híres pozsonyi rabbi dinasztia leszármazottja) Marienbadban nyaralt, amikor megbetegedett. A szintén ugyanott időző Simon Wolf Rotschild, aki vallásos zsidó volt, meglátogatta a rabbit, de csak néhány percet tartózkodott a betegágynál.

Amikor a rabbi megkérdezte tőle, miért siet annyira, Rotschild azt válaszolta:

– Maga a beteglátogatás micvája, a Talmud szerint, abból az Írásversből ered, melyben szerepel az a kitétel „az út, melyen haladjanak” (Exodus, 18,20). Ebből érthető, hogy beteglátogatást „úton haladva”, vagyis gyorsan kell elvégezni.

„És íme, három ember áll előtte…” (uo.).

Az Ábrahámot látogató három ember – Bölcseink szerint – három angyal volt. Rási szerint, mivel egy angyal nem teljesít egyszerre két küldetést, mindegyikük különleges feladattal érkezett hozzá. „Egyikük hírül hozta Sárának, hogy fiút fog szülni. A másik dolga volt felforgatni Szodomát. A harmadik, Rafael, pedig meggyógyítani jött Ábrahámot, aki a körülmetélés után még gyöngélkedett. Ez a Rafael – teszi hozzá Rási – utána elment Szodomába, hogy kimentse Lótot a felforgatott városból”.

Amikor Slomó Klugert Brod városának rabbijává választották, még ugyan azon a napon azzal tisztelték meg, hogy felkérték, legyen egy aznap tartandó Briszen „szándák” (koma, aki a csecsemőt a szertartás alatt az ölében tartja). A helyszínre érkezvén értesült arról, hogy az újszülött apja nagyon beteg és már halálán van.

Ilyen esetekben Brodban az volt a szokás, hogy a Briszt elhalasztják, és az apa halála után a gyereket az elhunytról nevezik el.

Kluger rabbi azonban épp ennek az ellenkezőjét tette. Sürgősen összehívott tíz férfit (egy Minjent) és körülmetéltette a fiúcskát. Ezt követően nem sokkal az apa jobban lett, végül teljesen felépült.

Mondani sem kell, az egész város erről beszélt, mindenki tudni szerette volna a rabbi indítékát.

A rabbi pedig készséggel meg is magyarázta azt:

– A talmudi idézet Rási féle magyarázata (lásd fent) késztetett erre a döntésre. Ott arról van szó, hogy nem volt elég angyal az égben, hogy Lót megmentésére külön küldjenek egyet. Ráadásul egy angyal – Rási szerint – nem teljesít két küldetést. Így aztán azt az angyalt, aki meglátogatta Ábrahámot, küldték el Lót megmentésére is, amit csak mellékes feladatként kellett teljesítenie.

– Gondoltam – folytatta – hasonló helyzet alakult ki ebben az esetben is. Mikor megtudtam, hogy az apa haldoklik, feltételeztem, hogy az égi bíróságon éppen az ő ügyét tárgyalják. Lehet, hogy nincs annyi érdeme, hogy Élijáhu prófétát elküldjék megmentésére, ezért kértem, hogy a briszt, ahol Élijáhu „hivatalból” jelen van, hiszen ő a Szövetség (Brisz) angyala, azonnal tartsák meg. És ha már úgyis itt lesz – fejezte be magyarázatát reb Slomó – mindjárt meggyógyíthatja az apát is. S így is történt…

Ábrahám azért ült sátra bejáratánál, hogy az arra járókat meghívja házába, s megkínálja őket ennivalóval és hogy felfrissüljenek.

Az egyik haszid rebbe erre a következő magyarázatot adta:

– Vannak hivatásos koldusok, akik házról házra járnak kéregetni. Ezekre nem kell várni, jönnek azok maguktól is. Ezzel szemben élnek valaha jobb napokat látott emberek, akik elszegényedtek, és ha nem akarnak éhen halni, rákényszerülnek arra, hogy adományt fogadjanak el. A kapukban azonban megtorpannak, szégyellnek bemenni. Nos, Ábrahám, ilyen vendégekre várt sátra előtt (Slomó Askenázi: „Drágakövek” a Tórából).

„És felemelte (Ábrahám) tekintetét és látta, hogy három ember áll előtte … eléjük futott … és így szólt: Uram, ha megnyertem jóindulatodat, kérlek, ne kerüld el szolgádat. Mindjárt hozatok egy kis vizet, mossátok meg lábatokat és dőljetek le a fa alá. Én meg hozatok kenyeret, hogy felüdüljetek … azután vett vajat és tejet, meg a borjút, amit készíttetett és eléjük tette…” (Genezis, 18, 2-8).

Ábrahám ősapánk vendégszeretete, melyről a Midrás legendák sorát meséli – megihlette a haszid mesevilágot is. A Midrás követendő példának tartja Ábrahámot és azt a viselkedést, melyet a megfáradt vándorok fogadásában tanúsított. A fogadójában (ESEL’), amit Beér Sevában állított fel, a megfáradt vándorok enni és inni kaptak, természetesen ingyen.

Bölcseink odáig mentek a vendégfogadás fontosságának hangsúlyozásában, hogy azt többre tartották, mint az isteni dicsfény fogadását (Sábbát, 127).

Erről szólnak alábbi történeteink, melyek hőse egy olyan cádik, aki a vendégfogadásban is példamutató.

A szentéletű lublini rebbe, akit hívei „Látnoknak” tiszteltek, sajnálta, hogy addigi életében sosem volt módja a vendéglátás micváját gyakorolni, miként azt illik.

Egyszer, télen – a nagy hidegek idején történt – egy Lublin melletti kis faluban egy asszony vajúdott, nagy fájdalmak közepette, de a gyerek csak nem akart a világra jönni. Felbéreltek egy embert, utazzon azonnal Lublinba, keresse fel a Látnokot és kérje meg, imádkozzék, hogy az égiek könyörüljenek meg a vajúdó szülőnőn. A küldönc éjnek idején érkezett Lublinba, amikor az egész város az igazak álmát aludta. Mindenütt csak sötétség, sehol semmi fény, vagy egy nyitott ablak. Végre, hosszas bolyongás után, észrevette, hogy az egyik házból fény szűrődik ki. Bekopogott az ajtón és nem tudhatta, hogy aki kinyitotta, az a Látnok volt. A rebbe pedig nem kérdezett semmit, mert látván, hogy a vándor fázik és éhes, begyújtott a kályhába és enni adott neki.

Amikor látogatója végre felmelegedett és jóllakott, akkor kérdezte meg tőle a rebbe, honnan és hová? Az pedig elmondta, küldetésbe jött a rebbéhez, hogy megkérje, imádkozzék egy vajúdó asszonyért. Most azonban késő éjszaka van – mondta – reggel majd megkeresem őt, addig pedig pihenek.

A rebbe, mintha csak úgy általában érdeklődne az ügy iránt, megkérdezte, kiről van szó, hogy hívják, mi az anyja neve. A küldönc még azt a cédulát is megmutatta, amit a rebbének kellett átadnia.

A Látnok pedig jó éjt kívánt neki és megnyugtatta, hogy majd másnap teljesíti feladatát.

A fáradt ember egészen másnap délig aludt. Későn ébredt fel, így gyorsan felöltözött, hogy elsiessen a rebbéhez, életmentő (Pikuách Nefes) küldetését teljesíteni. A Látnok azonban nem engedte elmenni. „Hová sietsz ennyire?” – kérdezte vendégét – „előbb imádkozz és egyél valamit. Add ide a cédulát és én majd eljuttatom a címzetthez”.

A küldönc készségesen beleegyezett, és nemsokára meg is kapta a rebbe válaszát, ami úgy szólt: menj haza Isten hírével, a vajúdó nő már megszülte egészséges gyermekét.

A küldöncöt még egyszer jóllakatta, az pedig könnyű szívvel hazaindult. Otthon mindent úgy talált, ahogy azt a Látnok megmondta neki.

Az eset után pedig a rebbe azt mondta híveinek: az Ég küldte hozzám ezt az embert, hogy végre teljesíthessem a vendéglátás micváját.

Mi a jelentősége Bölcseink azon megállapításának, miszerint a vendégfogadás nagyobb, illetve fontosabb az isteni Jelenlét (dicsfény) fogadásánál?

Báál-Sém-Tov szerint az, hogy bár a vendégfogadás néha zavarja a Tóra-tanulást, sőt még az is lehetséges, hogy az ember pletykát is kénytelen meghallani, mégis mindezzel nem kell törődni, mivel minden más eltörpül a vendéglátás micvája mellett.

A rimanovi rebbe egyik híve egyszer arról panaszkodott, hogy bármennyire is szeretné a vendégfogadás micváját gyakorolni, alig van erre módja, mert a felesége fukar és irigy, mindig kinézi a vendégeket. Ha látogatóba jön hozzá valaki, abból mindig csak veszekedés lesz, ami jó időre feldúlja házi békéjüket.

Mondá neki a rimanovi cádik:

Íme, ezzel válik érthetővé, miért mondták Bölcseink, hogy a vendégfogadás nagyobb, illetve fontosabb az isteni dicsfény fogadásánál. Hát nem lett volna elég, ha egyenlőségjelet tesznek a kettő közé? Miért nagyobb az egyik a másiknál, a vendégfogadás az isteni Jelenlét fogadásánál?

A magyarázat pedig egyszerű. Bölcseink ugyanakkor azt is mondták, hogy férj és feleség, ha békében élnek egymással az olyan, mintha isteni dicsfény ragyogna közöttük. Na már most, ha a két dolog egyenlő értékű lenne, akkor nem létezne vendégfogadás. Ugyanis leginkább az asszony az, aki viszolyog a hívatlan vendégtől, és a férj, csakhogy ne zavarja meg semmi a családi békét, inkább lemondana a vendéglátásról. Mivel azonban a vendégfogadás nagyobb és fontosabb, így a férj nem mondhat le róla, még azon az áron sem, hogy a felesége zsörtöl vele, miáltal elszáll közülük az isteni Jelenlét.

A szentéletű berdicsevi Lévi Jichák, fiatal házasként apósa házában élt. Szokása volt, hogy ő maga szolgálta ki nagyszámú látogatóját, sajátkezűleg hozta be a szalmazsákokat, vetette meg ágyukat, szolgálta fel ételüket.

Apósa, aki előkelő, gazdag zsidó volt, csodálkozva kérdezte tőle: minek kell neked annyit fáradozni? Nem tudsz adni egy pár krajcárt egy szolgának, hogy mindezt megtegye helyetted?

Mi abban a logika – válaszolta a vő – hogy a micvá teljesítésével megtiszteljem a szolgát, ráadásul még fizessek is érte?

A két szent testvér. a lizsenszki Elimelech és a hanipolai Zuse édesapja egyszerű zsidó volt, aki fiatal korában csak egy falusi kocsmát bérelt, mégis híres vendéglátó hírében állott.

Egy alkalommal egy egész csapat koldusszegény zsidó szállta meg kocsmáját. A tulajdonos és felesége szívélyesen fogadták őket, enni és inni adtak nekik, majd fekvőhelyet biztosítottak számukra. A koldusok kérték, hogy fűtsenek be nekik, mert meg szeretnének fürödni, így ezt a kívánságukat is teljesítették.

Volt közöttük egy öreg koldus is, aki nemcsak beteg volt, hanem tetőtől talpig fekélyes, ótvaros is. Társai nem voltak hajlandók a szerencsétlennel együtt fürödni, mire a kocsmáros felesége megszánta és maga mosdatta meg a beteg embert. Az, hálából, azt mondta az asszonynak: jutalmad legyen az, hogy teljesüljön be áldásom és hozzám hasonló gyermekeket szüljél…

Az asszony iszonyúan megrémült. Még hogy olyan gyermekeket, mint ez a szerencsétlen, fekélyes…!

Alighogy ezek a szavak elhangzottak, a koldusok, szekerükkel együtt egy szempillantás alatt eltűntek, velük a fekélyes ember is. Ekkor fogta csak fel a házaspár, hogy az Isten kísértette meg őket, eldöntendő, érdemesek-e arra, hogy olyan szent fiaik szülessenek, mint reb Elimelech és reb Zuse…

„Mert az Örökkévaló meddővé tett minden nőt Avimelech házában, Sárának, Ábrahám feleségének esete miatt”. (Genezis 20, 18).
A cári Oroszországban az volt a szokás, hogy a nagy latifundiumok urai időről időre bérbe adták óriási kiterjedésű erdeiket, amiket aztán a bérlők kitermeltek és a fát jó pénzért eladták.
Történt egyszer, hogy egy vilnai zsidó kereskedő megvásárolta a Csernobil melletti erdő kitermelési jogát. Az erdő melletti faluban telepet létesített, majd Vilnából odavitt egy sereg munkavezetőt és tisztviselőt, akik a munkát irányították.
A kereskedő és emberei egytől egyig „litvák” zsidók voltak, akik ellenezték a haszidizmust, gúnyolták a hívőket naiv hitükért.
Lakott a faluban egy szegény zsidó is, aki a csernobili reb Áron híve volt és gyakran mesélt a vilnaiaknak rebbéje csodálatos tetteiről. Azok pedig csak csúfolták és kinevették.
Az odatelepített tisztviselők között volt egy pénztáros, aki szintén „mitnágéd”, azaz a haszidizmus ellenzője, volt- és gyermektelen. Megtudván ezt a falusi zsidó, addig-addig győzködte a pénztárost, mígnem az beadta a derekát és hajlandó volt vele együtt elmenni a rebbéhez és áldását kérni, hogy gyereke szülessen. Társai is rábeszélték, mondván, mi történhet?
Csernobilba érvén mindjárt bementek a rebbéhez, a haszid bemutatta a pénztárost, megjegyezve, hogy az egy „mitnágéd” s végül előadta, hogy mi járatban vannak.
A rebbe teljesítette kérését, megáldotta, hogy egy év múlva fia szülessen. Miután kifizetett 18 rubelt (pidjon) eltávoztak.
Mindez télen történt, a fakitermelés idején, amikor a kivágott rönköket a behavazott utakon, szánokkal a folyóhoz szállítják, hogy majd olvadás után a folyón úsztassák tovább.
Eljött a következő tél, a fakereskedő és emberei – köztük a pénztáros – ismét megjelentek a telepen. Rövidesen meglátogatta őket a falusi zsidó is, kíváncsian érdeklődve, beteljesedett-e az áldás? A pénztáros válaszul átkokat szórt a rebbére, aki – szerinte – kicsalt tőle 18 rubelt, hiszen felesége éppoly meddő maradt, mint volt. Az áldás, akárcsak felesége, nem fogant meg.
A falusi haszid kérlelte, utazzék el újfent a rebbéhez, de a pénztáros hallani sem akart róla. Megint csak társai győzték meg, menjen és legalább tudja meg mit mond a rebbe a látványos „felsülésre”.
Így hát mindketten megint elutaztak Csernobilba. A haszid beszámolt a rebbének az „ügyről”. Bocsáss meg, rebbe – mondta – annakidején világosan megmondtam, hogy ez a gyermektelen zsidó egy mitnágéd. Miért kellett őt ámítani és fölösleges illúziókat kelteni benne?
A rebbe, miután csendben végighallgatta a szemrehányást, így válaszolt: „hát tehetek én arról, hogy ő fogta az áldásomat és egy gójtera (nem zsidó nő) pazarolta…?”
A megdöbbent pénztárosnak „eszébe jutott” hogy az áldás valóban bekövetkezett, valóban fia született, csak nem a feleségétől…
Amikor döbbenetéből felocsúdott, a pénztáros a rebbe lábai elé borult, bevallotta tettét és könyörgött, segítsen neki bűnbocsánatot nyerni. Ettől fogva a csernobili rebbe odaadó hívévé szegődött…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)