Naftali Kraus: Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Ez a szakasz arról szól, miként menekül el Jákob otthonról, testvére, Ézsau haragja elől. Útközben álmot lát, melyben az Örökkévaló megígéri neki, hogy nem hagyja magára, és eljön az idő, mikor békében visszatérhet apja házába.

Amikor ráeszmél álma értelmére, fogadalmat tesz, hogy hű marad ősei Istenéhez, és ha bármije is lesz valaha, abból mindig ad tizedet.

„És visszatérek atyám házába” (Genezis, 28, 21).

A nikolsburgi reb Smelke, a hírneves cádik és fiatal tanítványa, Mose Léb, a későbbi szaszovi cádik együtt keltek át a tengeren. Hirtelen iszonyatos vihar tört ki. Mindenkit elfogott a halálfélelem, az emberek jajveszékeltek, imádkoztak, könyörögtek életükért.

Reb Smelke egyszerre csak azt vette észre, hogy ifjú tanítványa, az imbolygó hajó egyik szegletében, ujjongva táncol, mint akit nagy öröm ért.

A Mester érthetetlenül nézte a fiút, majd megkérdezte, mitől ilyen boldog?

– Hogyne lennék az, Mesterem, amikor rövidesen beteljesedik az Írás szava „és visszatérek atyám házába” (itt abban az értelemben, hogy a lélek visszatér eredetéhez, a Forráshoz).

– Ha így gondolod, fiam – mondta reb Smelke – akkor örülj, és én is veled örülök.

Alighogy ezt kimondta, a vihar lecsendesedett és kisvártatva a hajó szerencsésen befutott a kikötőbe.

„És mindenből, amit adsz nekem – tizedet fogok adni” (uo.).

A birzáni cádik, reb Mordecháj Hákohen nagyapja, aranyműves volt, s egész életében csak a munkájából élt. Két másik cádik, a premisláni reb Meir és a krimnici reb Mordecháj, azt állították, hogy az aranyműves valójában titkos cádik, mivel munkája közben kabbalával is foglalkozott, s ugyanakkor a Tóra tanulmányázását is a legmagasabb szinten művelte. Természetes volt számára az is, hogy minden jövedelméből tizedet adott a szegényeknek.

Egy ízben – aranyöntés közben – nagy kár érte, de még a kár összegéből is megadta a tizedet.

Sokan nem értették meg ezt, de ő megmagyarázta nekik: – Bölcseink szerint „köszönetet kell mondani nemcsak a jóért, ami az embert éri, hanem a rosszért is”, amit úgy kell értelmezni, hogy nemcsak a haszonból, hanem a veszteségből is kell tizedet adni.

Reb Meir, a premisláni cádik, fiatal korában – még mielőtt rabbi lett volna – egyetlen megélhetési forrása az volt, hogy tehenének tejét felesége eladta. Egyébként is meglehetősen szegényes körülmények között élt, mert minden fillért arra tett félre, hogy szombatra húst juttasson a még nálánál is szegényebbeknek.

Történt egyszer, hogy közeledett a szombat, de sehonnan nem jutott pénzhez, amiből a szombatra való húst megvehette volna. Kétségbeesésében elhatározta, levágatja egy szem tehenét, és annak a húsát osztja majd szét.

Az elhatározást tett követte. Éjfélkor elvitte az állatot a sakterhez, s még aznap éjjel gyorsan szét is osztotta a húst.

Másnap reggel persze a felesége hiába kereste a tehenet az istállóban. Zokogva panaszolta el férjének, hogy elveszett a tehén.

– Isten őrizz, dehogy veszett az el – nyugtatta meg az asszonyt – tehenünk felment a mennyországba…

„És megáldott engem az Örökkévaló a kedvedért” (uo. 30:27.).

Reb Báruch, az „Álter rebbe” (a Hábád megalapítója) édesapja, Lioznában – ahol fia volt a rabbi – lakott. Az apa, akárhányszor is ment be a fiához, az minden alkalommal tisztelettudóan felállt előtte, hogy ily módon is teljesítse a szülő iránti tisztelet parancsát.

Az apa képtelen volt ezt elviselni.

– Hogy lehetséges az, hogy valaki, akinek Isten szól a szájából, felálljon előttem? – háborgott. El is határozta, elhagyja fia házát, elmegy olyan helyre, ahol nem ismerik.

Vándorútra kelt, ment egyik városból a másikba, először mindenütt a zsinagógát keresve. A hívek rendszeresen meghívták házukba, tisztelettel viseltettek iránta, felismerték, hogy nem mindennapi ember.

Eljutott hát Nagyszőllősre is (ez abban az időben Magyarországhoz tartozott, ma Kárpát-Ukrajnához), ahol első útja szintén a zsinagógába vezetett. Itt megismerkedett egy gazdag zsidóval, aki meghívta házába. Aznap ott is maradt ebédre-vacsorára.

A vendéglátó zsidónak pálinkafőzdéje volt. Azon a napon, amikor vendége nála ebédelt, különösen jól ment az üzlet. Elgondolkozott a körülményen és arra a következtetésre jutott, hogy ez valahogy összefüggésben lehet vendégével. Megkérte feleségét, marasztalja ott reb Baruchot másnapra is. Ez a nap is különösen nagy hasznot hozott. Most már biztos volt benne, hogy az üzleti sikereket a vendégének köszönheti. Elhatározta tehát, hogy ajánlatot tesz az idős embernek.

– Látom, Ön nem azért vett vándorbotot a kezébe, hogy meggazdagodjon. Kérem, maradjon nálam, legyen a vendégem, és mindennel ellátom.

Reb Baruch beleegyezett. Kapott egy külön szobát s teljes ellátást. Így élt éveken t, és amikor távozóban volt az árnyékvilágból, a város vezetői és előkelőségei arról faggatták, halála után kit kell értesíteni.

– Oroszországban él négy fiam – mondta – mind a négy rabbi. Kettőnek küldjetek pontos, részletes értesítést. Egynek csak utalás formájában hozzátok tudomására, mi történt velem. A negyediknek ne küldjetek semmit, ő magától is tudni fogja.

Nagy tiszteletadással temették el a Chevra Kádisa által adományozott díszsírhelyen, később sírkövet is állítottak.

„Az Álter Rebbe”, (a ljadii Schneor Zálmán) értesülvén édesapja haláláról, egy nagy összeget küldött a nagyszőllősi pálinkafőzőnek, hogy megfizesse azt, amit apja eltartására költött, valamint a Chevra Kadisának a sírhelyért.

Ezek persze hallani sem akartak a pénz elfogadásáról. A küldönc, aki a pénzt hozta, nyomatékosan a tudtukra adta, hogy a pénzt küldője egy szent ember és kényes arra, hogy ne utasítsák vissza.

Végül megállapodtak abban, hogy az ügyet a Din Tóra (rabbinikus bíróság) elé viszik. Ez pedig úgy döntött, hogy a Chevra Kadisa köteles elfogadni a sírhely és a sírkő árát, de a pálinkafőzőt nem lehet a pénz elfogadására kötelezni.

A pálinkafőző nagyon elégedett volt. Neki még az az öröm is osztályrészül jutott, hogy fiát reb Baruchról nevezhette el, annak saját kérésére. Ennek a Baruchnak még az unokáit is Baruchnak hívták, Így adódott aztán, hogy Nagyszőllősben egy egész sor gyereket neveztek úgy, hogy „reb Baruch unokái”.

„És íme én veled vagyok és vigyázok rád bárhol jársz és visszahozlak erre a földre, mert nem hagylak el…” (Genezis 28, 15).

Az alábbi történetet reb Mendele, a szentéletű vizsnici rebbe szokta mesélni.

A berdicsevi cádiknak, egyik híve, panaszkodott helyzete kilátástalansága miatt, mivelhogy rengeteg gondja, adóssága van. Szerencse a szerencsétlenségben – tette hozzá – hogy sokáig sem környezete, sem üzletfelei mit sem tudtak erről, továbbra is gazdag embernek tartották. Most azonban belekeveredett egy kétes ügyletbe, és az egész vagyona elúszott. Végkép tanácstalanná vált, ezért eljött a rebbéhez azt remélve, jó tanácsával talán segítségére tud lenni.

A rebbe a kérésre csak annyit mondott: vegyél egy sorsjegyet s ezzel sorsod jobbra fordul.

Egy pillanatig sem kételkedem abban, amit mondasz – jegyezte meg a haszid – de kérdés, hogy mikor teljesül be ez az igére. A sorsjegyeknél néha évek is eltelnek, mire kihúzzák, addigra pedig a hitelezőim tönkretesznek. Arról nem is beszélve, hogy van egy eladó lányom, akit férjhez kell adnom.

A rebbe megnyugtatta őt, ne féljen, a Jóisten meg fogja segíteni és pénzhez fog jutni, mielőtt a sorsjegyet kihúznák.

A haszid természetesen megfogadta a rebbe tanácsát és megvette a sorsjegyet. Úton hazafelé – mivel késő estére járt már az idő – megszállt egy fogadóban. Ugyanebben a fogadóban töltötte az éjszakát egy magas rangú hivatalnok is, aki akkor éjjel azt álmodta, hogy ugyanebben a fogadóban tartózkodik egy zsidó is, akinek egy nyerő sorsjegy van a birtokában. Amikor felébredt rájött, hogy csak álmodott, majd újból elszenderedett. De megint ugyanazt álmodta, így, amikor reggel egészen felébredt utasította az inasát, nyomozza ki, van-e egyáltalán a fogadóban zsidó és ha igen, hozza azonnal elébe.

Az inas könnyen rátalált a zsidóra és haladéktalanul gazdája elé citálta. Az meg minden teketória nélkül megkérdezte, van-e sorsjegye. Miután igenlő választ kapott azt javasolta, cserélje ki a zsidó az ő sorsjegyét az övével és hajlandó ezért még néhány aranyat is ráfizetni.

A zsidó igencsak vonakodott a hivatalnok kérését teljesíteni. Az egyre jobban belelovalta magát a cserébe, a zsidó meg végkép megmakacsolta magát, mondván, ha ezer aranyat is fizet neki, akkor sem megy bele.

A hivatalnok nem volt ilyen viselkedéshez szokva, megdühödött és megparancsolta a szolgájának, hogy erőnek erejével is, de szerezze meg neki a sorsjegyet. Ezt megelőzően még rálicitált saját ajánlatára is, beígérte az ezer aranyat, de végül mégiscsak erőszakkal jutott a sorsjegyhez.

Amikor a sorsjegy már a birtokában volt, azt mondta:

– Látja, nem érdemes velem kikezdeni, ha én egyszer akarok valamit, azt meg is kapom. Ennek ellenére nem akarom megrövidíteni magát, ezért kifizetem az ezer aranyat, miképp azt felajánlottam.

Így hát a haszid – nem volt mit tenni kénytelen-kelletlen elfogadta az ezer aranyat fájdalomdíjként – ami tetemes pénz volt abban az időben – majd az elcserélt sorsjeggyel hazaindult.

„Isten segítségével minden jóra fordul” – bíztatta önmagát. Valóban így is lett. Szerencsésen férjhez adta a lányát, majd nemsokára a kényszerrel hozzákerült sorsjeggyel is megnyerte a főnyereményt.

Mindezek után ismét felkereste a rebbét, és töviről-hegyire elmesélte a rebbének a történteket.

Válaszul a rebbe megvallotta neki, hogy amikor első ízben ott járt, látta rajta, hogy valóban nagy bajban van. Ugyanakkor láttam azt is – mesélte tovább – hogy a hivatalnok sorsjegye fog nyerni nem pedig az, amit te vettél. Oda kellett hatnom tehát, hogy a hivatalnok a fejébe vegye sorsjegyet cserélni veled, és miután készpénzre is szükséged volt a lányod férjhezadásához, adta neked „fájdalomdíjként” az ezer aranyat. Így esett meg tehát, hogy előbb jött a kisebb segítség, majd ezután a nagyobb szerencse.

„Mily félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza…” (uo. 17).

Egy galíciai kisvárosban a zsinagóga igen rossz állapotban volt, olyannyira, hogy félő volt, minden percben összedőlhet.

Egyszer reb Meirt, a premiszláni rebbét is arra vitte útja, így betért a templomba imádkozni. Amikor kinyitotta az ajtót és benézett visszahőkölt az eléje táruló siralmas látványtól. „Mily félelmetes (szörnyű) ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza…!” – idézte magának szomorúan az Írásverset.

Az őt körülvevő hívek nem értették, mit mond. Sokan azt hitték, valami újszerű kabbalisztikus magyarázatot hallanak.

Reb Méir, látván az értetlen tekinteteket, szavaihoz magyarázatot fűzött.

„Milyen félelmetes (szörnyű – héberül má norá) ez a hely”. Valósággal istenkísértés ide belépni. „Nem más ez, mint Isten háza”, tehát ezért nincs tulajdonosa, bálábosz, aki törődne vele, megjavíttatná. A falu házai mind jó állapotban vannak, egyedül a templom elhanyagolt.

„És Jákob fogadalmat tett, mondván: Ha velem lesz Isten…és ad nekem kenyeret és öltözet ruhát… akkor az Örökkévaló lesz az én Istenem…” (uo. 20, 21).
A „század esküvő”-jén, ahol a két nagy cádik – a berdicsevi Lévi Jichák és a ladii Schnéor Zálmán – unokái keltek egybe, részt vett maga a két „nagy öreg” is.
Az esküvői lakomán reb Schneor Zálmán, (nagy)apatársa tiszteletére áldomást mondott. A berdicsevi felé fordulva, poharát emelve csak annyit mondott: „Lechájjim mechutn” (apatárs)! Segítsen meg bennünket a Jóisten anyagiakban és szellemiekben.
Kérdé erre a berdicsevi: jól van ez így, apatárs? Előbb az anyagi és csak azután a szellemi? Nem inkább fordítva? – Nem – felelte erre reb Schneor Zálmán – Jákob ősapánk, amikor el kellett hagynia otthonát, így imádkozott:
„Ha…ad nekem kenyeret és öltözet ruhát…akkor az Örökkévaló lesz az én Istenem”. Tehát előbb említette az anyagiakat (kenyér, ruha) és csak azután az Istenséget.
– Igen ám – érvelt tovább a berdicsevi – de hogy’ lehet összehasonlítani a mi anyagi fogalmainkat Jákobéval?
– És hogy’ lehet összehasonlítani a mi szellemi szintünket Jákobéval? – vágott vissza reb Schneor Zálmán.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)