Naftali Kraus: Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Amikor Izsák már nagyon öreg volt, és szinte alig látott, elhatározta, hogy megáldja elsőszülött fiát, Ézsaut. Ez azt jelentette, hogy Ézsau viszi tovább az ábrahámi örökséget.
Rivka azonban tudatában volt annak, hogy Ézsau, aki durva, kegyetlen vadász hírében állt, nem lesz alkalmas a szellemi örökség, az egyistenhit terjesztésére. Kihasználva Izsák vakságát, cselhez folyamodott, hogy így szerezze meg kisebbik fia, Jákob számára az atyai áldást.
„Lám, én megöregedtem, nem tudom, mikor fogok meghalni” (Genezis, 27, 2). Ezekkel a szavakkal hívta Izsák magához fiát.
Ezek a szavak sugallták Bölcseinknek azt a gondolatot, hogy az ember térjen meg egy nappal a halála előtt, de mivel előre nem tudható, mikor következik be az a nap, ajánlatos a megtérést mihamarabb megtenni…
A lublini rebbe, reb Jákov-Jichák, a „lublini Látnok”, egy Szimhát Tóra ünnepének éjjelén kiesett az ablakon, és súlyosan megsérült. Jó néhány ellenlábasa reménykedett abban, hogy a rebbe többé nem is kel fel, s e feletti örömükben alaposan a pohár fenekére néztek.
Megtudta ezt a rebbe is és azt mondta:
– Azon a napon, amikor eltávozom ebből az árnyékvilágból, még vizet sem fognak inni… A hívek e szavak értelmét csak a Látnok halálakor értették meg, ugyanis ez a Tisá Beáv böjtnapján következett be, amikor még egy korty vizet sem szabad inni.

A nischizi reb Jichák, a berdicsevi cádik, Lévi Jichák unokáját vette feleségül. Az ifjú párnak – még esküvőjük előtt – a nagyapa megígérte, hogy négy éven át nála fognak kosztolni. A fiatalok arra kérték a cádikot, hosszabbítsa meg a négyéves terminust, de ő megtagadta a fiatalok kérését, s unszolásukra ismételten kijelentette, hogy nem áll módjában erre ígéretet tenni.
Végül kiderült, hogy a berdicsevi éppen azon a napon tért meg őseihez, amikor letelt a négy év.

„És hozott neki bort és ivott” (uo., 25.).
Honnan volt Jákobnak bora? – kérdi a Midrás. A válasz: Michaél arkangyal hozott neki a mennyországból (Tanchuma).
A lelovi cádik, reb Dávid, felkereste a közeli faluban élő barátját azzal a javaslattal, hogy menjenek el együtt Mesterükhöz, a lublini Látnokhoz. Amikor a cádik megérkezett barátja házába, az arra kérte a feleségét, készítsen tiszteletére ebédet.
Az asszony teljesen kétségbeesett, mert olyan nagy nyomorban éltek, hogy egy kis liszten kívül, az ég világon semmi ennivaló nem volt otthon, még a kályhába sem volt mivel begyújtani. Végül kiment az erdőbe, szedett egy kis rőzsét, begyújtott, s a kevéske lisztből és vízből – minden zsiradék és fűszer nélkül – elkészített íztelen étel félét szolgálta fel férjének és vendégének.
Hazaérvén, reb Dávid elmesélte feleségének, milyen fenségeset evett barátja házában. Ugyan nem tudja, mi volt az, de az íze olyan volt, mintha egyenesen a mennyországból hozták volna – mesélte.
Az asszonyt kíváncsivá tette, vajon mi lehetett az az étel, ami férjének annyira ízlett, hiszen azt nemigen érdekelték a kulináris élvezetek. Elutazott tehát férje barátjának házába, hogy kifaggassa annak feleségét.
– Jaj, ne is kérdezze – emlékezett vissza a történtekre a szegény asszony – amikor megjött a vendég és a férjem arra kért, készítsek valami ebédet, és nem volt itthon azon a kis liszten kívül semmi – teljesen összetörtem. Végül, miután azt az ízetlen kotyvalékot elkészítettem, imádkozni kezdtem. Világ Ura! Te tudod, hogy főznék én mindent, mi szem szájnak ingere, hogy a cádik jóllakjon. De mit tegyek, ha csak ennyim van? De Neked, drága jó Istenem, van egy mennyországod, tedd meg tehát, hogy ennek a kotyvaléknak mennyei íze legyen, hogy a cádiknak jól essen az étel…
– Úgy látszik – sóhajtott megkönnyebbülten az asszony – imám meghallgatásra talált…

Amikor Jákob Izsák elé járult, hogy az áldást „kicsalja” tőle, fivére, Ézsau ünneplő ruháját viselte, amit anyja adott rá. Az Írás így folytatja: „És közelebb lépett és megcsókolta őt; ekkor megérezte (Izsák) ruhájának illatát, megáldotta őt és azt mondta: Íme, fiam illata olyan, mint a mező illata, melyet megáldott az Örökkévaló” (uo., 27).
Reb Chájim, a cánzi rebbe egyszer átutazott egy kis falun. Hirtelen megállítatta a szekeret, leszállt és bement a közeli fogadóba. A cádik azután érdeklődött, van-e a közelben egy öreg asszony vagy férfi. Kiderült, hogy a fogadós édesanyja, aki 90 éves, ott lakik a fiával és unokáival együtt. Ekkor arra kérte a háziakat, hadd találkozzék a nénivel. Természetesen hozzájárultak és a rebbe az idős hölgyet arról faggatta, emlékszik-e arra, hogy járt-e, vagy volt-e valaha errefele cádik?
A néni emlékezett rá, hogy a berdicsevi cádik – réges-régen – Magyarországra igyekezvén, átutazóban, két hetet töltött ebben a fogadóban.
– Amikor megérkeztünk ide – magyarázta a cádik híveinek – a levegőben valami jó illatot éreztem, ami arra utalt, hogy valaha egy cádik járhatott errefelé. Csak azt nem tudtam, mikor és ki lehetett az. Most már tudom…

„Amikor felnőttek a fiúk (Ézsau és Jákob) Ézsau a vadászathoz értő, szabadban élő ember lett, Jákob ellenben szelíd sátorlakó …” (Genezis, 25, 27).
„Vadászathoz értő” – vagyis olyan, aki kész saját apját is szavakkal tőrbecsalni és becsapni. Ézsau is ilyet kérdezett apjától: „Tata, hogy adják a tizedet a sóból és a szalmából?”…(Rási) (Holott a sóból és szalmából nem kell tizedet adni, tehát a kérdés szenteskedő s tisztességtelen volt).
Egyszer egy zsidó asszony elment a szentéletű JósuaHeslhez, akit könyve után „ Ohév Jiszraél” -nek hívtak és egy kérdést tett fel neki:
– Purim előtt kimostam és kikeményítettem egy csomó fehérneműt. Szabad-e Pészachkor azt a szobát használni, ahová a kikeményített fehérneműt kiteregettem? (Ugyanis, mivel régen a keményítőt lisztből készítették, a keményítő ekkor chómecnak számított, és Pészachkor tilos volt a használata).
A rabbi válaszként az alábbi történetet mesélte el látogatójának:
Egy falusi zsidó kocsmáros sorsa – akinek megélhetését a helybéli parasztok biztosították, hiszen pénzüket itt költötték el – veszélybe került. A plébános – aki dühödt antiszemita volt – megtiltotta a parasztoknak, hogy a zsidó kocsmájába betegyék a lábukat. Még azzal is megfenyegette őket, hogy ha nem hallgatnak rá, akkor nem fogja őket meggyóntatni.
A parasztok, mivel féltek a plébánostól, elmaradtak az ivóból. A szegény kocsmáros, látván, hogy súlyos helyzetbe került, meglátogatta egykori kuncsaftjait és érdeklődött náluk, vajon mit vétett ellenük, hogy elkerülik az ivóját? A parasztok pedig őszintén elmesélték neki, hogy mi történt és megmondták azt is hogy bizony ők félnek a plébános átkaitól.
„Tudjátok mit, ezentúl én foglak benneteket meggyóntatni” – ajánlotta fel nekik a kocsmáros. A parasztok örültek ennek a megoldásnak és újra elkezdtek járni a zsidó kocsmájába.
Egy alkalommal az egyik paraszt megállt az ivó ajtajában, láthatóan nagyon nem akaródzott neki bemenni. Kérdi tőle a zsidó: mi a baj, miért nem jössz be?
– Gyónni szeretnék, mert vétkeztem – felelte a szorongó paraszt.
Kocsmáros: Mondd el hát, mi a vétked?
Paraszt: Loptam egy kötelet.
Kocsmáros: Add vissza a kötelet annak, akitől elloptad.
Paraszt: Nem tudom kié volt a kötél.
Kocsmáros: Akkor a kötél árát osszad szét jótékony célra és ezzel meg lesz neked bocsátva.
Paraszt: De van még egy vétkem.
Kocsmáros: No, mondd el azt is.
Paraszt: A kötélhez két tehén is volt kötve.
Kocsmáros: És mit csináltál a tehenekkel?
Paraszt: Levágtam őket.
Kocsmáros: Add a tehenek árát is jótékony célra.
Paraszt: Még nincs vége. A tehenek egy szekérhez voltak kötve, így elloptam azt is.
Kocsmáros: És mi lett a szekér sorsa?
Paraszt: Felvágtam tűzifának.
Kocsmáros: Add a szekér árát is jótékony célra és minden rendben lesz.
Paraszt: Jó, de egy kis baj van, mert a szekéren feküdt egy gyerek is.
Kocsmáros: Miért, mit csináltál a gyerekkel?
Paraszt: Megöltem őt.
Amikor a cádik elismételte a paraszt utolsó szavait, hirtelen a fejéhez kapott és felkiáltott: „Megölted, megölted!”
Ekkor az asszony földre borult és hangos zokogásba tört ki. Megvallotta, hogy szült egy törvénytelen gyereket (mamzér) akit megölt. Könyörögve kéri a rabbit, mondja meg, mitévő legyen, hogy vétke megbocsátassék.
A rebbe kemény szavakkal fedte meg az asszonyt. Súlyos bűnét, hogy fattyút szül, megöli, még azzal is tetézi, hogy elmegy a rabbihoz és galád kérdéseket tesz fel holmi kikeményített ingekről (akárcsak Ézsau az apjának).
Az asszony könyörgésre fogta a dolgot, míg végül is a rabbi pontosan előírta neki, mit tegyen, hogyan viselkedjék a továbbiakban, hogy főbenjáró bűne feloldozást nyerjen.
Egy idő után az asszonyból jóravaló, vallásos zsidó nő vált.

„És Izsák szolgái ástak a völgyben és ott olyan kutat találtak, amelyben forrásvíz volt” (Genezis, 26, 19).
Egy zsidónak lehetősége nyílt egy helyi hatalmasságtól vendégfogadót bérelni. A kedvező feltételek neki és családjának jó megélhetést biztosíthattak volna. A vendégfogadó ugyanis egy olyan útkereszteződésben állt, amelyen az állatkereskedők keresztülhajtották csordáikat, amikor útjukat le akarták rövidíteni. A dolognak volt azonban egy szépséghibája. A környéken nem volt víz, így az állatkereskedők, ha meg akarták állataikat itatni, kénytelenek voltak elkerülni a falut. A zsidó tisztában volt vele, ha a közelben lenne víz, a párnósze (megélhetés) sokkal biztosabb lenne.
Elment tehát a ziditsovi reb Jichák Ájzikhoz tanácsot kérni, mit tegyen. Az javasolta, hogy nyugodtan bérelje ki a fogadót, ásson ott egy kutat, majd ismét menjen el hozzá.
Így is történt. Amikor az illető újból elment a cádikhoz, az ráparancsolt, hogy ásasson egy kicsit melyebbre, majd egy cédulára ráírta „és jöttek Izsák szolgái és jelentették neki, hogy ástak és mondták neki: találtunk vizet!” (uo., 32) ezt odaadta a fogadósnak azzal, hogy dobja be a megásott kútba.
A zsidó pontosan betartotta a cádik által mondottakat és valóban, rövid idő múlva, a kútból friss forrásvíz tört fel. Hamarosan híre ment eme örömteli eseménynek, és egyre többen jöttek errefelé. Felvirágzott a falu élete is, no meg a mi zsidónknak is jól ment.
Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a zsidó egyik irigye a földesúr fülébe kezdett duruzsolni, hogy túl olcsón adta bérbe a fogadót, hiszen az egy aranybánya, a bérlő nagyon hamar meg fog rajta gazdagodni, bezzeg ő – a „duruzsoló” – hajlandó a bérletért a dupláját fizetni.
Ez az érvelés nem maradt hatástalan a földesúrra. Elfogadta ezt a számára kedvezőbb ajánlatot és átadta neki a bérletet.
Zsidónk, aki ily módon elvesztette megélhetését, ismét felkereste a ziditsovi rebbét, elpanaszolván neki nagy baját és újfent csak azt kérdezte, mitévő legyen.
A rebbe nem sokáig gondolkodott a válaszon.
– Írd fel egy cédulára a következő írásverset és dobd be ezt is a kútba – mondta: „Mindazokat a kutakat, melyeket apjának, Ábrahámnak az idejében, szolgái ástak, betömték a filiszteusok és teleszórták földdel” (uo. 18).
Emberünk természetesen megfogadta ezt a tanácsot is, aminek következtében a kút ki is száradt.
Most a falu lakói mentek panaszra a földesúrhoz. Azon siránkoztak, hogy amióta az újabb bérlőé a kocsma, a kút kiapadt és a falú jóléte veszélybe került.
A falu ura, ezek után, magához rendelte az első bérlőt és felajánlotta, hogy visszaadja neki a bérleményt. A zsidó azonban közölte vele, hogy addig nem ad választ, míg nem kéri ki a szentéletű rebbe véleményét.
Harmadszor is elutazott Ziditsovba. A cádik ezúttal azt tanácsolta neki, hogy csak akkor menjen bele az alkuba, ha az eredeti bérleti díjat kell fizetnie, egy fillérrel se adjon többet. Amennyiben sikerül így megállapodnia – mondta a rebbe – ismét dobjon be a kútba egy cédulát a következő szöveggel: „És egy másik kutat ásott, mely miatt már nem pörlekedtek és ezt Rechovotnak nevezték el, mondván, most már tágas helyet adott nekünk az Örökkévaló és szaporodhatunk az országban” (uo., 22).
A rebbe tanácsai alapján a zsidó ügyei rendbejöttek. A földesúr beleegyezett a régi árba, a bérlő megírta és bedobta a cédulát és a kút újból megtelt forrásvízzel. Ezek után már senki nem próbálta „megfúrni” a bérlőt, akinek még az ükunokái is ugyanebben a fogadóban mérték a pálinkát.

„És akkor megöregedett Izsák és annyira meghomályosodott a szeme, hogy nem látott…” (Genezis 27,1).
„Elhomályosodtak a szemei, a füsttől, amit Ézsau feleségei füstöltek bálványaik tiszteletére” (Rási).
Rabbi Pinchászhoz, a korici cádikhoz eljött egyszer Danzigból egy asszimiláns, vallástalan zsidó. A lánya hirtelen megvakult és az orvosok nem jöttek rá, mi okozhatta a bajt. Most könyörgött a rabbinak, segítsen rajtuk.
A cádik végighallgatta az apa elbeszélését, és csak annyit jegyzett meg: Nyilvánvaló, a betegség öröklött. A lány azért vakult meg, mert az apja is vak.
Nagyon elcsodálkozott ezen az apa. Bizonygatta, hogy őneki nincs semmi baja, szeme rendben van, még szemüveget sem hord.
A rebbe erre azt válaszolta: Az igazi vak a vétkes ember, a próféta szavaival szólva: „hozd ki a népet, mely vak, pedig van szeme” (Jesájáhu, 43, 8).
Lehet tehát vak olyan is, akinek van szeme. Ebben az esetben egyfajta lelki, szellemi vakságról van szó – magyarázta a rebbe az asszimiláns zsidónak – majd hozzátette: „Ez az amit a Misna mond Sámsonról, a bibliai „erős emberről”, aki a „szeme után ment” és a végén a filiszteusok megvakították… „ (Szóta, 9,2).
A rebbe figyelmeztette a danzigi hitsorsost, hogy családjának többi tagját is – akik mind az ő útját járják – a megvakulás veszélye fenyegeti.
A segítséget kérő zsidó hirtelen tudatára ébredt, mit is mondott neki a rebbe. Zokogásba tört ki és fogadalmat tett, hogy a jövőben jó zsidóhoz méltón fog élni. A rebbe pedig megígérte neki, amennyiben betartja szavát, lánya visszanyeri látását. Egyúttal azt is javasolta, hogy adjon a lánynak erec jiszraéli mézet, mert a Talmud szerint az jót tesz a látásnak.
Ez Jonatán, Saul király fiának esetéből közismert. Saul – a filiszteusok ellen vívott csata idején – megtiltotta a népnek, hogy estig bármit is egyenek. Fia, Jonatán, mit sem tudott erről a parancsról. Megkóstolta az erdőben talált lépes mézet, majd megszólalt: „Nézzétek csak, hogy elkezdett ragyogni a szemem, mert megkóstoltam egy kis mézet!” (Smuél 1,14, 29).
Emberünk hazatért Danzigba, háztartását kóserrá tette és szombattartó zsidóvá vált. Lánya meggyógyult, visszanyerte szeme világát. Hálája jeléül tisztes összeget adományozott két tóratekercs írására, cserébe szeme világáért.
(A fizikai betegségek és a szellem élet közötti kapcsolatról – lásd a Báál-Sém-Tov legendát a Mispátim fejezetében).

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)