Talmud
A cicit, szemléltető rojtok szabályai
Mönáchot 43a–b. oldala
Cicit nemzsidótól
[A Gömárá egy idevágó Brájtát idéz:]
תָּנוּ רַבָּנַן:
A Bölcsek így tanították egy Brájtában:
הַלוֹקֵחַ טַלִּית מְצוּיֶּיצֶת מִן הַשּׁוּק מִיִשְׂרָאֵל – הֲרֵי הִיא בְּחֶזְקָתָהּ.
Aki olyan ruhadarabot vásárol a piacon, amelyen cicit van (azaz tálitot vesz), akkor ha zsidótól veszi, akkor az használható, ugyanis megtartjuk azon feltételezésünket, hogy azon levő kékbíbor megfelelő szándékkal lett befestve, tehát kóser.
מִן הַגוֹי,
Ha nemzsidótól veszi, arra az esetre a következő törvény vonatkozik:
מִן הַתַּגָּר – כְּשֵׁרָה,
Ha kereskedőtől veszi, használható, mert feltételezzük, hogy a kereskedő zsidótól vette, mivel az nem kockáztatná üzleti hírnevét azzal, hogy hamis színben tüntesse fel az áruját.
מִן הַהֶדְיוֹט – פְּסוּלָה.
Ha pedig magánembertől vette, akkor az nem használható, mivel annak nem kell félnie, hogy kiderül, hogy hamis színben tüntette fel az eladni való holmiját. Következésképp még ha próbának vetjük is alá és valódinak találjuk is a kékbíbort, számításba kell vennünk azt a lehetőséget, hogy a nemzsidó maga festette meg, és nem a micva kedvéért (Nimuké Joszéf).
וְאַף עַל פִּי שֶׁאָמְרוּ: אֵין אָדָם רַשַּׁאי לִמְכּוֹר טַלִּית מְצוּיֶּיצֶת לְגוֹי עַד שֶׁיַּתִּיר צִיצִיּוֹתֶיהָ.
A szabály, miszerint a nemzsidó kereskedőtől vásárolt ruhadarab használható, annak ellenére is érvényes, hogy azt mondták: cicites ruhadarabot csak akkor szabad nemzsidónak eladni, ha az eladó előbb leveszi róla a ciciteket. E szabály ellenére, ha egy kereskedéssel foglalkozó nemzsidó ad el egy cicittel ellátott tálitot, az a feltételezés, miszerint nem valószínű, hogy egy csekély haszon ellenében kockára tegye a jó hírét, okot ad arra a következtetésre, hogy a tálitot egy törvényszegő zsidó adta el neki.
[A Gömárá megpróbál magyarázatot adni a fent említett megszorításra:]
מַאי טַעְמָא?
Mi az oka, hogy nem szabad cicites ruhadarabot nemzsidónak eladni?
הָכָא תַּרְגִּימוּ: מִשּׁוּם זוֹנָה.
Itt Babilóniában azzal magyarázták, hogy ezt a rendeletet azért léptették életbe, mert attól tartottak, hogy a pogány a tálitot egy pogány utcanőnek adja fizetségül, minek folytán az azt állíthatja, hogy a zsidótól kapta, és ezzel az illetőt annak gyanújába keveri, hogy vele hált.
רַב יְהוּדָה אָמַר: שֶׁמָא יִתְלַוֶּה עִמּוֹ בַּדֶּרֶךְ וְיַהַרְגֶנּוּ.
Ráv Jehudá azonban azt mondja: A fenti tilalomnak az az aggodalom a magyarázata, hogy ha a pogány tálitot visel, előfordulhat, hogy egy zsidó szintén zsidónak nézi, és esetleg útitársul szegődik ehhez a pogányhoz, és az meggyilkolja[1].
Kire kötelező a cicit parancsa?
[A Gömárá egy másik témát vet fel:]
רַב יְהוּדָה רָמֵי תְּכֶילְתָּא לְפַרְזוּמָא דְּאִינְשֵׁי בֵּיתֵיהּ, וּמְבָרֵךְ כָּל צַפְרָא לְהִתְעַטֵּף בְּצִיצִית.
Ráv Jehudá szokta odakötni a kékbíbor szálakat – azaz a cicitet – háza népe (azaz a felesége)[2] négysarkú ruhájához. Továbbá az is szokása volt, hogy reggelente, mikor magára öltötte a maga négysarkú ruháját, elmondta az áldást: „Áldott vagy Te, Örök Istenünk… ki megszentelt minket a parancsoltaival, és meghagyta nekünk, hogy tálitot öltsünk!”
[A Gömárá elemzi ezt az gyakorlatot:]
מִדְּרָמֵי, קָסָבַר: מִצְוַת עֲשֵׂה שֶׁלֹּא הַזְּמַן גְּרָמָא הוּא, אַמַּאי מְבָרֵךְ כָּל צַפְרָא וְצַפְרָא?
Mivel Ráv Jehudá cicitet erősített a felesége ruhájához, ebből világosan látszik, hogy szerinte a cicit olyan tevőleges parancsolat, mely nem kötődik egy meghatározott időponthoz, hiszen a Misna[3] azt tanítja, hogy a meghatározott időpontokhoz kötődő tevőleges parancsok nőkre nem vonatkoznak. Azaz úgy tartja, hogy a micva éjszakára ugyanúgy vonatkozik, mint nappalra. Akkor pedig miért mondott minden egyes reggel áldást a cicitre?
Mivel a cicit kötelezettséget nem szakítja meg az éjszaka, akkor ezt a micvát illetően a napi kötelesség az előző napi folytatása. Ennek megfelelően az áldást csak akkor kell elmondani, amikor valaki első alkalommal ölti magára a négysarkú ruhadarabot. Onnantól kezdve csupán egyetlen cicit-kötelezettség kötődik hozzá; az új nap nem hoz magával új micvát (Rási). – ? –
[A Gömárá válaszol:]
כְּרַבִּי, דְּתַנְיָא:
Ráv Jehudá annak a rendeletnek megfelelően járt el, amit rabbi Jehudá há-Nászi mondott. Ahogy egy Brájtá tanította:
תְּפִילִּין כָּל זְמַן שֶׁמְּנִיחָן מְבָרֵךְ עֲלֵיהֶן, דִּבְרֵי רַבִּי.
Valahányszor magára veszi a tfilineket, áldást mond rájuk. ezek rabbi Jehudá szavai. A tfilinviselés kötelessége egész napra érvényes de éjszakára nem; Rabbi Jehudá úgy rendelkezik, hogy annak, aki reggel a tfilinek feltevésekor elmondta az áldást, de aztán napközben levette őket, az újbóli felvételükkor még akkor is újra el kell mondania az áldást, ha napjában százszor ismétli ezt a műveletet.
Tehát rabbi Jehudá úgy tartja, hogy az áldást még akkor is a micva minden egyes teljesítésekor el kell mondani, ha azok egy olyan időszakban történnek, amikor a kötelezettség folyamatos. Ráv Jehudá rabbi Jehudával ért egyet, s következésképp habár a cicit parancsa nem időhöz kötött tevőleges parancsolat, és így a kötelezettség folyamatos, az áldást mégis minden felöltéskor el kell mondani.
אִי הָכִי, כָּל שַׁעְתָּא נַמִי!
Ha ez így van, akkor Ráv Jehudának a nap minden órájában, valahányszor csak levetette és újra magára öltötte a ruhadarabot, is el kellett volna mondania az áldást. Miért csak reggelente mondta el?
[A Gömárá válaszol:]
רַב יְהוּדָה אִינִישׁ צְנִיעָא הֲוָה, וְלֹא שָׁרֵי לֵיהּ לִגְלִימֵיהּ כּוּלֵּיהּ יוֹמָא.
Ráv Jehudá szemérmes ember volt, és egész nap nem vetette le négysarkú ruhadarabját. Így, bár elfogadta rabbi Jehudá véleményét, miszerint a micva minden egyes teljesítésekor el kell mondani az áldást, mégse volt lehetősége elmondani az áldást csak naponta egyszer, reggel, amikor beburkolta magát.
[A Gömárá kérdezi:]
וּמַאי שְׁנָא מִצַּפְרָא?
De akkor miért mondta éppen reggel az áldást? Nem akkor kellett volna elmondania az áldást, amikor először magára öltötte a ruhadarabot?[4]
[A Gömárá válaszol:]
כִּי מְשַׁנֵי מִכְּסוּת לַיְלָה לִכְסוּת יוֹם.
Akkor mondta el az áldást, amikor az éjszakai öltözékét nappalira cserélte[5].
[A nők kötelezettségével kapcsolatban egy Brájtát idéz:]
תָּנוּ רַבָּנַן:
A Bölcsek így tanították egy Brájtában:
הַכֹּל חַיָּיבִין בְּצִיצִית, כֹּהֲנִים, לְוִיִּם וְיִשְׂרְאֵלִים, גֵּרִים, נָשִׁים וַעֲבָדִים.
A cicit micvája mindenkire nézve kötelező, akár kohén, lévi, izraelita, betért, nő vagy kánaánita rabszolga.
רַבִּי שִׁמְעוֹן פּוֹטֵר בְּנָשִׁים, מִפְּנֵי שֶׁמִּצְוַת עֲשֵׂה שֶׁהַזְּמַן גְּרָמָא הוּא, וְכָל מִצְוַת עֲשֵׂה שֶׁהַזְּמַן גְּרָמָא נָשִׁים פְּטוּרוֹת.
rabbi simon a nők esetében kivételt tesz, mert a cicit egy meghatározott időhöz kötődő tevőleges parancsolat, és a nőkre[6] semmilyen olyan tevőleges parancs nem vonatkozik, amelyik egy meghatározott időhöz van kötve.
A háláchá rabbi Simon véleményét követi, így tehát a nők számára nem kötelező a cicit parancsa.
(44/a lap kezdődik)
A chilázon
[A Gömárá egy Brájtát idéz, amely a kékbíbor festék forrásával foglalkozik:
תָּנוּ רַבָּנַן:
A Bölcsek így tanították egy Brájtában:
חִלָּזוֹן זֶהוּ – גּוּפוֹ דּוֹמֶה לְיָם, וּבְרִיָּיתוֹ דּוֹמָה לְדָג, וְעוֹלֶה אֶחָד לְשִׁבְעִים שָׁנָה, וּבְדָמוֹ צוֹבְעִין תְּכֵלֶת, לְפִיכָךְ דָּמָיו יְקָרִים.
A chilázon testének színe hasonló a tengeréhez, alkata hasonló[7] a haléhoz[8], hetven évente[9] jön ki a vízből a földre, és a kékbíbor szálakat a vérével festik[10]. következésképp, mivel a chilázon ilyen ritka a szárazföldön, a kékbíbor szál drága.
A cicit micvájának jutalma
תַּנְיָא, אָמַר רַבִּי נָתָן: אֵין לְךָ כָּל מִצְוָה קַלָּה שֶׁכְּתוּבָּה בַּתּוֹרָה, שֶׁאֵין מַתַּן שְׂכָרָהּ בָּעוֹלָם הַזֶה, וְלָעוֹלָם הַבָּא אֵינִי יוֹדֵעַ כַּמָּה,
Egy Brájtá azt tanította: Rabbi Nátán azt mondta: Nincs még egy könnyű micva sem írva a Tórában, amely, mint majd látni fogjuk, ne vezetne bőkezű jutalomhoz ezen a világon. És az eljövendő világban várható jutalomról nem is tudom, mennyire nagy lesz!
[Rabbi Nátán alátámasztja az állítását:]
צֵא וּלְמַד מִמִּצְוַת צִיצִית; מַעֲשֶׂה בְּאָדָם אֶחָד שֶׁהָיָה זָהִיר בְּמִצְוַת צִיצִית, שָׁמַע שֶׁיֵּשׁ זוֹנָה בִּכְרַכֵּי הַיָּם שֶׁנוֹטֶלֶת אַרְבַּע מֵאוֹת זְהוֹבִים בִּשְׂכָרָה, שִׁיגֵּר לָהּ אַרְבַּע מֵאוֹת זְהוּבִים וְקָבַע לָהּ זְמַן.
Menj, és lásd ezt a cicit micvájának e történetéből: Történt egyszer egy bizonyos zsidó emberrel – aki, bár más dolgokban felületes volt, a cicit micváját mindig aprólékos pontossággal betartotta –, hogy fülébe jutott: él egy kéjnő az egyik tengerparti városban, akinek a szolgálatait oly nagyra értékelik, hogy fizetségül négyszáz arany dinárt kér. Ez a bizonyos ember küldött neki négyszáz aranyat, és megüzente, mikor látogatja meg.
כְּשֶׁהִגִּיעַ זְמַנּוֹ, בָּא וְיָשַׁב עַל הַפֶּתַח. נִכְנְסָה שִׁפְחָתָהּ וְאָמְרָה לָהּ: אוֹתוֹ אָדָם שֶׁשִׁיגֵּר לִיךְ אַרְבַּע מֵאוֹת זְהוּבִים בָּא וְיֹשֵׁב עַל הַפֶּתַח, אָמְרָה הִיא: יִכָּנֵס, נִכְנַס.
Amikor eljött az ideje, megérkezett a nő házához, és leült a kapuban. A nő szolgálólánya észrevette, bement, és szólt az úrnőjének. „megérkezett az az ember, aki négyszáz aranyat küldött neked, és itt ül a kapu előtt.” A nő azt mondta: „vezesd be!”.
הִצִּיעָה לוֹ שֶׁבַע מִטּוֹת, שֵׁשׁ שֶׁל כֶּסֶף וְאַחַת שֶׁל זָהָב, וּבֵין כָּל אַחַת וְאַחַת סוּלָּם שֶׁל כֶּסֶף וְעֶלְיוֹנָה שֶׁל זָהָב, עָלְתָה וְיָשְׁבָה עַל גַּבֵּי עֶלְיוֹנָה כְּשֶׁהִיא עֲרוּמָּה, וְאַף הוּא עָלָה לֵישֵׁב עָרוֹם כְּנֶגְדָּהּ.
Hét ágyat ágyazott meg a férfinak, egyiket a másik fölött, hat ezüstöt, meg egy aranyat, és az ágyak között egy-egy ezüstlétra volt, csak a legfelső volt aranyból. a nő fölmászott a létrákon, és ruhátlanul leült a legfelső ágyra, és a férfi is nekifogott a mászásnak, hogy ruhátlanul leüljön vele szemben.
בָּאוּ אַרְבַּע צִיצִיּוֹתָיו וְטָפְחוּ לוֹ עַל פָּנָיו, נִשְׁמַט וְיָשַׁב לוֹ עַל גַּבֵּי קַרְקַע, וְאַף הִיא נִשְׁמְטָה וְיָשְׁבָה עַל גַּבֵּי קַרְקַע. אָמְרָה לוֹ: גַּפָּה שֶׁל רוֹמִי, שֶׁאֵינִי מַנִיחָתְךָ עַד שֶׁתּאֹמַר לִי מַה מוּם רָאִיתָ בִּי.
Eközben azonban négy cicitrojtja a szemébe hullott[11]. A férfi ekkor lesiklott a létrákon, leült a földre, és a nő is lesiklott a létrákon, és ő is leült a földre, és azt mondta a férfinak: „Róma urára![12] Esküszöm, hogy nem szabadulsz tőlem, míg meg nem mondod, mi hibát leltél bennem”.
אָמַר לָהּ: הָעֲבוֹדָה, שֶׁלֹּא רָאִיתִי אִשָּׁה יָפָה כְּמוֹתֵך, אֶלָּא מִצְוָה אַחַת צִיוָּנוּ ה’ אֱלֹהֵינוּ וְצִיצִית שְׁמָהּ, וּכְתִיב בָהּ „אֲנִי יְהֹוָה אֱלֹהֵיכֶם” שְׁתֵּי פְּעָמִים, אֲנִי הוּא שֶׁעָתִיד לִיפָּרַע וַאֲנִי הוּא שֶׁעָתִיד לְשַׁלֵּם שָׂכָר, עַכְשָׁיו נִדְמוּ עָלַי כְּאַרְבָּעָה עֵדִים.
A férfi azt felelte: „az isteni szolgálatra![13] Esküszöm, hogy még sose láttam hozzád foghatóan gyönyörű nőt, viszont van egy micva, amit az örökkévaló, a mi Istenünk parancsolt meg nekünk, és annak neve cicit, és ezzel a micvával kapcsolatban kétszer van írva a Tórában[14]: Én vagyok örök istenetek[15]. Az egyik azt tudatja velünk: »Én vagyok, aki által a romlott végül elnyeri büntetését«, a másik pedig azt, hogy »Én vagyok az, aki által az erényes végül elnyeri a jutalmát.« Ebben a pillanatban ez a négy cicit rojt úgy tűnt föl előttem, mint négy tanú, aki tanúja lesz a bűnnek, amit el akarok követni.”
אָמְרָה לוֹ: אֵינִי מַנִּיחֲךָ עַד שֶׁתּאֹמַר לִי מַה שִׁמְךָ וּמַה שֵׁם עִירְךָ וּמַה שֵׁם רַבְּךָ וּמַה שֵׁם מִדְרָשְׁךָ שֶׁאַתָּה לָמֵד בּוֹ תּוֹרָה, כָּתַב וְנָתַן בְּיָדָהּ.
Azt mondta a nő neki (a férfinak): „Nem hagylak elmenni, míg meg nem mondod, mi a neved, mi a neve a városodnak, mi a neve a tanítódnak, és mi a neve az tanházadnak, ahol a tórát tanulod.” A férfi leírta mindezt, és a nő kezébe adta.
עָמְדָה וְחִילְּקָה כָּל נְכָסֶיהָ, שְׁלִישׁ לְמַלְכוּת וּשְׁלִישׁ לַעֲנִיִּים וּשְׁלִישׁ נָטְלָה בְּיָדָהּ, חוּץ מֵאוֹתָן מַצָּעוֹת, וּבָאָת לְבֵית מִדְרָשׁוֹ שֶׁל רַבִּי חִיָּיא.
Miután elment, a nő fölkelt, és három részre osztotta minden vagyonát: egyharmadát az állam tisztségviselőinek adta, megvesztegetésként, hogy engedjék áttérni a judaizmusra. egyharmadát a szegényeknek adta, egyharmadát pedig magához vette. Így osztotta el minden vagyonát, kivéve az ágyneműket, amiket magával vitt[16]. És eljött rabbi Chijá tanházába.
אָמְרָה לוֹ: רַבִּי, צַוֵּה עָלַי וְיַעֲשׂוּנִי גִּיּוֹרֶת, אָמַר לָהּ: בִּתִּי, שֶׁמָא עֵינַיִךְ נָתַתְּ בְּאֶחָד מִן הַתַּלְמִידִים? הוֹצִיאָה כְּתָב מִיָּדָהּ וְנָתְנָה לוֹ,
Azt mondta neki: „Rabbi, adj utasítást rám vonatkozóan, hogy térítsenek engem be.” A rabbi azt mondta neki: „lányom, igazán az Ég kedvéért kívánsz betérni? Talán az egyik tanulóra vetettél szemet, hogy feleségül menj hozzá? És olyan nemzsidót, akit a betérésben hátsó ok motivál, például házasság, nem lehet befogadni.”[17] A nő erre elővette a magával hozott írást, odaadta neki, és elmesélte az egész történetet, azt hogy milyen mély benyomást tett rá a tanítvány arcába hulló négy cicit csodája, amely megmutatta neki a micvák komolyságát, és meggyőzte a rabbit, hogy valóban az Ég kedvéért kíván betérni.
אָמַר לָהּ: לְכִי זְכִי בְּמִקָּחֵךְ, אוֹתָן מַצָּעוֹת שֶׁהִצִּיעָה לוֹ בְּאִיסּוּר הִצִּיעָה לוֹ בְּהֶיתֵּר.
Miután betért, rabbi Chijá azt mondta neki: „eredj, és gyűjtsd be vagyonodat, azaz menj feleségül ahhoz a tanulóhoz, akivel a házadban találkoztál”. A nő megtette, és ugyanazzal az ágyneművel, amivel először tiltottan ágyazott meg neki, most megengedetten tette.
[Rabbi Nátán így fejezi be:]
זֶה מַתַּן שְׂכָרוֹ בָּעוֹלָם הַזֶּה, וְלָעוֹלָם הַבָּא אֵינִי יוֹדֵעַ כַּמָּה.
Ez a jutalma ezen a világon annak, aki lelkiismeretesen betartja a cicit micváját; és az eljövendő világban várható jutalomról nem is tudom, mennyire nagy lesz!
[1] A Gömárá a legszélsőségesebb esetet veti fel, de a gyakorlatban az is előfordulhat, hogy a bálványimádó nem rosszindulatú ugyan, de a zsidó mégis eszik az ő tréfli ételéből (Nimuké Joszéf).
Mivel attól tartunk, hogy a nemzsidó a tálit által megpróbálja zsidónak kiadni magát, ezért nem csupán eladni tilos neki tálitot, de még kölcsönadni sem szabad. (Sulḥán Áruḥ, Oráḥ Ḥájim 20:2.)
[2] A Gömárá tiszteletteljesen „háza népe”-ként említi a feleséget, elismerve annak szerepét a háztartás irányításában. (Toszáfot Jom Tov a Szotá 1:1-hez, a Gömárá Sábát 118b. alapján)
[3] Kidusin 29a.
[4] Ráv Jehudá hajnal előtt kelt, hogy a Tórát tanulja, ha még éjszaka is volt, nyilván rögtön felkeléskor magára öltötte a négysarkú ruhadarabot, mivel úgy tartotta, hogy a cicit micvája éjszakára is érvényes.
[5] A Gömárá válasza szerint úgy tűnik, hogy Ráv Jehudá esténként is elmondta az áldást, amikor a nappali öltözékét éjszakaira cserélte.
[6] És a nemzsidó rabszolgákra sem, akik csak a nőkre (is) kötelező micvákat kötelesek betartani.
[7] Miért mondja a Brájtá azt, hogy csupán hasonló egy tengeri lényhez? Ennek egyik lehetséges oka, hogy a ḥilázon nem kizárólag a vízben él, hanem időnként kijön a szárazföldre is.
[8] A dág általában azt jelenti: „hal”. A Bölcsek azonban egy más helyen (Sir Hásirim Rábá 4:11.) azt mondják nekünk, hogy a ḥilázonnak héja (háza) van, amely vele együtt növekszik, Rási pedig a Szánhedrin-ben (91a.) „féreg”-nek nevezi. E források alapján úgy tetszik, hogy a ḥilázon valamilyen tengeri puhatestű. Ugyanő az Ávodá Zárá-hoz (82b.) írt kommentárjának kéziratos változatában az ófrancia limace (csiga) szóval nevezi meg (lásd még Rásinak a Sir Hásirim Rábá parafrázisát 5Mózes 8:4. kommentárjában). Elképzelhető, hogy a dág itt csak „tengeri lény”-t jelent.
[9] Ez nem azt jelenti, hogy ḥilázonra csupán hetven évente egyszer lehet szert tenni. A Gömárá (Sábát 26a., 74b.) hálóval dolgozó halászokról beszél, akik a Földközi-tenger Haifa és Tir közötti részén ḥilázon halászatával foglalkoznak. Ezen túlmenően a Zohár (3:175b.) azt mondja, hogy a ḥilázon a Galileai-tengerben található. Mindebből úgy tűnik, hogy bizonyos vizekben, ha némi nehézség árán is, de bármikor szert lehetett tenni ḥilázonra, de minden pár évtizedben egyszer, a vízből tömegesen a partra sereglettek, és olyankor bőség volt belőlük. A ḥilázon kérdéséről általában Lásd a radzyni (Lengyelország) rebbe, Gerson Hánoḥ Leiner rabbi (1839–1891) Szfuné Tömuné Hol című könyvében.
[10] Ez a „vér” valójában nem a ḥilázon életet adó vére, hanem egy festékszerű váladék, amelyet a teremtmény teste egyik üregében halmoz fel (Rábénu Tám, idézi a Toszáfot a Sábát 75a-hoz).
Számos olyan tengeri lény létezik, amely sötét, festékszerű folyadékot tárol a testüregeiben, és nem tudni bizonyosan, hogy ezek közül melyik a ḥilázon. 1888-ban Lengyelországban a radzyni rebbe olyan kék festékkel festette meg a cicitet, amelyet egy szépia (Sepia officinalis) tinta-tasakjából nyert. Isaac Herzog rabbi, Izrael Állam későbbi első főrabbija ezt nem helyeselte, mondván, hogy a kékbíbor csigának (Janthina janthina) ḥilázonnak kell lennie. Mások szerint az egyetlen megfelelő forrás erre a célra a csíkos bíborcsiga (Trunculariopsis (Murex) trunculus).
[11] A Tóra jelzi, hogy a cicit megvédi viselőjét az erkölcstelenségtől, mondván: „…s mikor látjátok, eszetekbe jusson… ahelyett hogy szívetek és szemetek után járnátok, ami erkölcstelenségre vinne benneteket!” (4Mózes 15:39.)
[12] Azaz a császár életére (Rási első magyarázata). Az is lehet, hogy a nő a rómaiak által imádott istenségre utal (Rási második magyarázata).
[13] Ez a zsidó eskütétel formája: a szentség valamelyik tárgyára esküszünk.
[14] 4Mózes 15:41. Ez a vers zárja a cicittel kapcsolatos passzust: „Én vagyok Örök Istenetek, aki kiszabadított benneteket Egyiptom földjéről, hogy Istenetek legyen. Én vagyok Örök Istenetek”.
[15] Az Én vagyok Örök Istenetek kifejezést általában úgy értelmezik, hogy az a büntetésre és a jutalomra vonatkozik (lásd Bává Möciá 61b.). Itt az ismétlés mindkettőre utal.
[16] Amikor a Brájtá arról szól, hogy hat ágy ezüst volt, egy pedig arany, lehet, hogy az ágyneműről beszél, konkrétan ezüstfehér vászonlepedőkről, és egy vöröses selyemről.
[17] Lásd Jövámot 24b.
