Hayim Halevy Donin: Zsidónak lenni

5. fejezet

A Szombat: Az Idő Szigete

„Hat napon át dolgozzál, és végezd el minden munkádat, a hetedik nap azonban szombat az Örökkévalónak, a te Istenednek; ne végezz semmi munkát… azért áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját, és megszentelte azt.” (2Mózes 20:9-11.)

A Tízparancsolatnak ez a szakasza önmagában nem tárja fel azt az abszolút meghatározó szerepet, amelyet a szombat játszott a zsidó életben az egész történelem folyamán, és játszik napjainkban is. De egyértelműen kiderül belőle, hogy a tíz közül ez az egyetlen parancsolat, amely egyértelműen vallási előírással foglakozik, s hogy maga a Mindenható nyilvánította ki elsődlegességét az összes, Isten és az ember viszonyára vonatkozó parancsolat közt.

Az Istentől eredő elsődlegességhez társul az a nyomaték, amelyet maguk a zsidók helyeztek rá. A vallásos zsidók a sok parancsolat közepette különleges szeretettel viseltetnek a szombat iránt. Az egész judaizmusban nincs még egy parancsolat vagy vallási előírás, amely iránt annyi érzelem, odaadás, rajongás fejeződnék ki, mint a szombat iránt. Ez az egyetlen előírás, amely az imák költészetében megszemélyesítve van jelen: gyengéden Szombat menyasszonynak nevezik. A zsidók számára olyan a szombat, mint a sugárzó szépségű menyasszony, a báj és tisztaság költői jelképe, a szerelem és ragaszkodás tárgya. Szombat királynőnek, Sábbát HáMálkának is hívják, mert a költők és misztikusok képzeletében a királynő is a fenségesség, szépség és báj szimbóluma, és ilyen a szombat is a zsidók számára. A szombattartó zsidók teljességgel átérzik ezeket a költői megközelítéseket.

A külső szemlélő számára, legyen az zsidó vagy keresztény, a szombat korlátozásnak tűnhet. Szabályainak felületes áttekintése alapján azt lehetne hinni, hogy szigorított fegyelmi előírásai által ezen a napon nélkülöznünk kell az örömöt és jókedvet. De belülről átélve éppen a fordítottját lehet tapasztalni: magasztos légkörében elszakadunk a hétköznapok terheitől, a megszokott napirendtől, és felüdülésre is szolgál. A lélek megnyugvását, a bensőséges örömöt és szellemi fölemelkedést kíséri ének és vidámság ezen a napon.

Ha megkísérelnénk leírni azt az érzést, amely szombaton eltölt bennünket, olyan, mintha gyönyörű naplementét próbálnánk meg közvetíteni egy vak ember számára. A leggazdagabb szókincs sem lenne elég, hogy leírjuk a mámort, amit ekkora szépség láttán érezni: a legnagyobb költő sem tudná soha tökéletesen visszaadni a látványt. Aki kívülről szemléli a szombatot, az olyan, mint a süket ember egy bálteremben, ahol láthatatlan zenekar játszik: miután nem hallja a zenét, azt hiheti a táncolókról, hogy egy csapat őrültet lát. Természetesen ő az, aki nem érzékeli a hangokat, ezért érthetetlen számára az ütemesen ringó testek látványa. Így hiheti a szombatot korlátozások tömkelegének a külső szemlélő, míg el nem jön az alkalom, hogy maga is átélje. Csak akkor tapasztalhatja, hogy mindaz, amiről azt gondolta, hogy terhes és kényelmetlen, valójában élvezetes és kívánatos. Nem véletlen, hogy a Midrás az örök Paradicsomról, az eljövendő világról mint hosszantartó, végtelen, örökös szombatról, „jom sekulo sábbátról” ír, és nem véletlenül vált a szombat gyönyörűségének bibliai eredetű kifejezése, az „oneg sábbát” (Ézsaiás 58:13.), mára közkeletű – és sokszor félreértett – kifejezéssé.

Másutt a Midrás így írja le Isten szavait: „…Gyönyörű ajándékot tartogatok kincsesházamban, amelyet Izraelnak akarok adni. Szombat a neve…” Egyetlen szombattartó zsidó sem vitatja ezt: ha egyáltalán hozzátesz valamit, azt mondja, hogy ez magától értetődő.

Kár, hogy századunkban annyi zsidó lemondott erről a gyönyörű kincsről. Néhányan szándékosan és tudatosan tették ezt a judaizmus elleni általános ideológiai forradalom hatására, és ateista, világi ideológiákban keresik a maguk és az emberiség üdvét. Mások nem tudatosan, a diaszpóra nem zsidó társadalmi környezetének befolyására tettek így, mert ahol élnek, ott a vasárnap a nemzeti pihenőnap. Bár a zsidók között is volt, aki ellenállt a szombat elvesztésével járó gazdasági kényszernek, a többség lelki ereje nem volt ennyire erős.

Ám míg a szombattól elfordultak első generációja még őrizte a szombat emlékét, gyermekeik és unokáik, a második és harmadik generáció tagjai felnőttek úgy, hogy csak a legfelületesebb ismereteik voltak a szombatról és szelleméről. Hogy folytassuk a metaforát: hagyták, hogy az új nemzedékek süketen forduljanak a zene, és vakon a szombat szépsége felé.

Nemcsak a szombat jelentősége csökken. A judaizmus ismerete is kezdett lehanyatlani, és ennek következtében az egész zsidó életé. Mert a szombat az egész judaizmus kulcspontja. Ahol a szombattól elfordulnak, ott a zsinagóga kiürül. És ha ez megtörténik, a zsidó nevelés legjava tűnik el. Nem titok, hogy a zsidó nevelés a legtöbb nyugati zsidónál ma megreked az alapszinten [hogy Kelet-Európáról ne is szóljunk… A fordító.], ha vannak is köztük olyanok, akik öt-hat éven át vallásoktatásra jártak. Aki elérte azt a szintet, ami nagyjából megfelel nyolcévi zsidó tanulásnak, azt a közösség már Talmud-tudósnak tekinti.

Ha a szombatot és a templomba járást semmibe veszik, a Tóra és a Próféták sem számítanak többé napi vagy heti normának, hiszen még a rabbik beszédeit sem hallgatják meg, amikből némi ismeretet szerezhetnének. A Talmud ezt így fejezi ki: „Izrael azért kapta a szombatot, hogy Tórát tanulhasson.” A szombat és a zsinagógai istentisztelet nélkül a gyerekek vallásos és zsidó tanulmányok iránti érdeklődése minimumra csökken, és ez a nevelés hatékonyságát is csökkenti. Egy-két generáción belül a szombat elhagyása a judaista ismeretek elkorcsosulásához, ezen keresztül az egyéb vallási előírások elvetéséhez, végül a judaizmus erkölcsi értékeinek szertefoszlásához vezet.

Herman Wouk megállapította, hogy „a szombat a hagyományokkal való szakítás töréspontja, de az a pont is, ahol sok zsidó visszatér a judaizmushoz.”

A zsidó szombat visszafelé és előre is messzire terjed az időben. A fejlett nyugati társadalmakban nem ütközik nehézségekbe megtartása, és a mai embernek nagy szüksége is van rá a társadalmi hajsza, a rohanó életmód közepette. A csodálatos görög kultúra, amely Platónt és Arisztotelészt adta az emberiségnek, és lerakta a nyugati civilizáció és tudomány alapjait, annak idején megvetette a zsidókat, mert hetente egy napig nem dolgoznak. A zsidókat lustának és semmirekellőnek tartották, nemcsak a barbárok, de az a nép is, amelynek alkotásait azóta a világ minden egyetemén tanulmányozzák. Így gondolkodott az egész civilizált világ egészen az utóbbi évszázadokig, amikor kezdték felismerni a pihenőnap értékét, és a hatnapos munkahét vált a társadalmi rend alapjává.

Még sok évszázadig eltarthat, míg a világ elkezdi sejteni a szombat jelentőségét. Még a korai amerikai puritánok – akik a vasárnap megtartásával valamelyest közelebb voltak a szombathoz – sem kerültek közel a zsidó szombat szelleméhez. Az ő „szombatjuk” saját hitük szerint komor, mélabús nap volt. Számunkra az öröm, a gyönyörűség napja.

Gyakran gondolják, hogy a szombat mindössze egy pihenőnap, amelyen nem szabad dolgozni. Ez csak részben igaz: a szombat célja, hogy szent nap legyen, jom kádos, különbözzék a többi naptól. Nem a lustálkodás napja, hanem a hét csúcspontja, amely köré a többi nap csoportosul. Ha ez az a nap, amelyen függetleníteni próbáljuk magunkat a világtól, akkor ez az a nap is, amelyet megpróbálunk szellemi jelentőséggel és értelemmel felruházni. Ha ez a nap a test felüdülését szolgálja, ez szolgálja a lélek felüdülését is. A szombati „pihenés” teljességgel mást jelent a szombattartó zsidó számára, mint puszta feloldódást.

A Tóra a szombatnak két indítékát adja meg. Az egyik szerint a szombat „a világ teremtésének emlékműve”:

„…hat napon alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami benne van, és megpihent a hetedik napon; ezért áldotta meg az Örökkévaló a szombat napját, és megszentelte azt.” (2Mózes 20:11.)

„Köztem és Izrael fiai közt jel az mindörökre; mivelhogy hat napon át alkotta az Örökkévaló az eget és a földet, és a hetedik napon szünetelt és megpihent.” (2Mózes 31:17.)

A második indíték szerint a szombat „az Egyiptomból való kivonulás emlékműve”: 

„És emlékezzél meg arról, hogy rabszolga voltál Egyiptom országában, és az Örökkévaló, a te Istened kivezetett téged onnan erős kézzel és kinyújtott karral…” (5Mózes 5:15.)  

 

A szombat mint a világ teremtésének emlékműve

Milyen tanulsága lehet egy ilyen emlékműnek? És mit akar mondani a Tóra azzal, hogy „Isten megpihent”? Talán emberi lény, aki belefárad a munkába, és emberi szükségletei támadnak? Nem: azt tanítja, hogy ugyanúgy, ahogy Isten abbahagyta a fizikai dolgok teremtését a hetedik napon, az embernek is abba kell hagynia a dolgok létrehozását ezen a napon. Hagynia kell, hogy minden menjen tovább magától. Ezzel nemcsak tanúságot tesz Isten létéről, hanem követi is példáját.

Azzal, hogy a hetedik napon abbahagyjuk a munkát, kinyilvánítjuk, hogy a világ nem a miénk, azaz nem mi, hanem Isten a világ Teremtője. A halak és az állatok, amelyeket nem vágunk le, a növények és virágok, amelyeket nem szakítunk le, a dolgok, amiket nem szabunk ki és nem vagdosunk szét – mindezek tanúsítják, hogy az Örökkévaló rendelkezik ezek fölött a dolgok fölött. Másrészt minden tevékenység, amellyel az ember változást hoz létre a fizikai világban, alkotómunka. Ennek az alapvető felismerésnek a fényében magyarázatot nyer sok szombati törvény. Ezért van, hogy még azok a tevékenységek is, amelyek nem járnak különösebb erőfeszítéssel – egy virág leszakítása vagy egy gyufaszál kettétörése –, munkának számítanak.

Samson Raphael Hirsch Horeb című monumentális művében így foglalja össze a szombat jelentőségét:

• Mindenekelőtt hogyan mutatja ki az ember, hogy ő az első a földön? Azzal, hogy mindent átalakít saját céljaira: a földet lakóhellyé, az állatokat és növényeket eledellé és ruházattá. Mindent az emberi célok szolgálatába állít. Hat napon át Isten akaratából uralkodhat a földön. A hetedik napon tilos átalakítania bármit is saját céljaira. Így megtudja, hogy nem rendelkezik tulajdonosi jogokkal a világ fölött. Semmi sem történhet az ember kénye-kedve szerint, mert a Teremtő Isten tette az embert úrrá a földön. Minden szombaton a világ visszatér Isten tulajdonába, és ezáltal az ember mindenki előtt kinyilvánítja, hogy csak használati jogot kapott rá.
• Ezért még a legkisebb, szombaton végzett munka is tagadása a ténynek, hogy Isten a világ Teremtője és Gazdája: saját gazdánkkal való pökhendi szembeszegülés. Tagadása annak, hogy a zsidó embernek nincs más feladata a világgal kapcsolatban, mint biztosítani Isten akarata szerinti működését. A munkától való tartózkodás viszont igazolja a tényt, hogy Isten a világ Teremtője és Gazdája, Ő a Törvényalkotó; kinyilvánítjuk általa, hogy jól végezzük a zsidó emberre kirótt feladatot.
• Ezért a szombati nem dolgozás ot, , jelkép minden időben. A szombat azt az igazságot fejezi ki, hogy az Egyetlen Isten minden ember Teremtője és Gazdája, és hogy az ember az Egyetlen Isten szolgálatára van rendelve. Moéd – időintézmény –, a többi naptól elkülönített nap. Kodes – szent – idő: ha a hat munkanap alatt az ember elfelejtené, hogy a Mindenható Isten minden dolgok Forrása és minden Törvény Alkotója, a szombat ráébreszti arra, hogy újra Teremtője felé kell fordulnia. Brit – szövetség –, az Isten és a zsidók közötti egyetlen szerződés, az összes viszony meghatározója. Ha a világot és magunkat Isten tulajdonába tartozónak tekintjük, és földi hatalmunkat Isten által adottnak, aki azért adta azt nekünk, hogy teljesítsük feladatunkat az életben, akkor a Tóra szerint élünk. De ha gazdájának képzeljük magunkat, megszegjük a szerződést, és sportnak tekintjük a Tórát. Végül pedig bráchá – áldás –: ha minden szombaton megújítjuk szerződésünket Istennel, és szolgálatára ajánljuk magunkat, akkor Isten minden szombaton újra megújítja képességeinket, hogy teljesítsük ezt a szolgálatot. Így felismerhetjük, hogy Isten valóban az emelkedettség állapotába juttat bennünket, és ez az állapot különösen szombaton érzékelhető. Bölcseink ezt úgy fejezik ki, hogy a szombat „külön lelket” vagy „szuperlelket” ad a zsidóknak.
• A szombaton tiltott meláchát így lehet pontosabban meghatározni: az ember értelmes célt szolgáló gyakorlati tevékenysége. Vagy általánosabban: egy emberi célokat szolgáló tárgy elkészítése, megalkotása, átalakítása, nem elsősorban fizikai erővel. Még el is fáradhatunk estére, bár nem készítettünk semmit a meláchá kifejezés értelmében: míg a tevékenység nem volt a gondolkodás alkotó végrehajtása, addig nem valósítottuk meg a meláchát vagy a munkát. Viszont ha – akár a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül – létrehozunk valamit, ha csak egy picinyke változtatást is teszünk egy emberi célokat szolgáló tárgyon, akkor megszentségtelenítjük a szombatot, megsértjük Istent, és nem érdemeljük meg a zsidó nevezetet. A testi erő – természetünk állati oldala – a technikai ismeretekkel együtt teszi képessé szellemünket, hogy vezesse a világot, és mint emberi lényeknek ezt kell szombaton alárendelnünk Istennek.  

 

A szombat mint az egyiptomi kivonulás emlékműve

Ez a motívum szolgaságunkra, helyesebben szabadságunk elnyerésére emlékeztet. Ha a szombat egyrészt Istennek való szolgálatunkat tanúsítja, másrészt az emberek szolgálata alóli felszabadulás tanúsága. Az emberi lélek, az értelem és a test szabadságát hangsúlyozza. Meg kell jegyeznünk, hogy a Tóra szerint szombaton tilos mást dolgoztatni: „sem szolgád, sem szolgálónőd, sem barmod, sem az idegen, aki kapuidon belül van”, nem dolgozhat. A szolgálat alól ezen a napon nemcsak a birtokos, a gazda, a szabad ember szabadul fel, hanem az idegen, a szolga és az igavonó jószág is.

• A szombat ezért hetente ismétlődő isteni tiltakozás a szolgaság és elnyomás ellen. A zsidók, amikor pénteken este felemelik a kidduspoharat, összekapcsolják a világ teremtését és az ember szabadságát, így nyilvánítva ki, hogy a szolgaság és elnyomás a világ teremtése elleni halálos bűn. Nem meglepő, hogy az elnyomók minden időben tiltották a zsidóknak a szombat megtartását.

De a szolgaság nemcsak azt jelenti, hogy valaki keményen dolgozik, fizetség nélkül vagy éhbérért. Nemcsak az szolgaság, hogy kegyetlen felügyelő áll az emberek háta mögött, és nem engedi abbahagyni a munkát. Gondoltunk-e arra, hogy magunk vagyunk a legkegyetlenebb munkafelügyelők, s hogy képesek vagyunk magunk rabszolgahajcsáraivá válni?

Befejezzük a munkát, de nem tudunk leállni. Találkozóink vannak, teljesítendő kötelességeink vannak. Vannak konferenciák, üzleti tárgyalások. Ott van a takarítás, mosás, vásárlás, vacsorakészítés. Egész nap hajszoljuk magunkat, miközben azt hisszük, szabadok vagyunk!

Még ha nincs munkahelyünk, akkor is ugyanaz a nyomás nehezedik ránk, ugyanaz az idegőrlő élet vesz körül, ugyanazok a tevékenységek hárulnak ránk. Azt hisszük, hogy nem dolgozunk. Lehet, hogy nem kapunk fizetést. Lehet, hogy egy kicsivel kényelmesebb az életünk, de a lélek, az érzelem és a fizikum nem pihen, az elme és a lélek nem csöndesedik el. Lewis Mumford világosan látja ezt a problémát, amikor így ír:

• A nyugati civilizációban – különösen Amerikában – a pihenés napja munkanappá vált, elfoglaltságokkal teli, megállás nélküli hétköznappá, amely lényegében nem különbözik a hét többi napjától. A hajnali újságolvasástól az őrjítő egyhangúsággal ismétlődő autós kirándulásokig megszakítás nélkül tevékenykedünk, ahelyett hogy minden munkát és szokványos kötelességet derűs lélekkel abbahagynánk.

Mikor állhat meg az ember nyomasztó feladatai és kötelezettségei közepette, hogy azt mondja: „Igen, sok dolgom van. De a következő huszonnégy órában szabad ember leszek. Kiszakítom magam a világból, és semmit nem csinálok, csak szellememmel foglalkozom.”? Ki teheti meg, hogy határozottan kijelentse – nem azt, hogy „Befejeztem, most pihenek”, hanem –: „Bár még nem fejeztem be a munkát, most abbahagyom. Semmi olyasmit nem csinálok, amit csinálni kell.”?

A szombattartó megteheti ezt. Huszonnégy órára szabaddá válik. Semmi nem szakíthatja meg pihenését, elméjének és lelkének nyugalmát, kivéve, ha élet vagy halál dolgaiban kell cselekednie. S ezt azért teheti, mert a szombat hetente visszatér, mint a hét többi napja: ezen a napon a zsidó hétről hétre megpihen. Nemcsak fizikai munkájára vonatkozik ez: érzelmeit sem dolgoztathatja. Teljesen más szellem tölti el, amelyet hagyományaink többletléleknek, n’sámá j’térának neveznek. Ez viselkedésmód, tudatállapot.

A nagy jeruzsálemi tudós, Shlomo Joseph Zevin azt állítja, hogy a pihenésnek két fajtája van. Az egyik a fáradtság kipihenése. Ez arra való, hogy utána folytathassuk a munkát. Bár nyugalmat és pihenést ad a testnek (Rási ezt menuhát áráinak nevezi), nem hozza meg a lélek örömét.

A második fajta pihenés valaminek a befejezése, valamilyen cél elérése után következhet. Ilyenkor az ember hátradől, és megszemléli művét. Ez a lélek pihenése. Mély elégedettséget érzünk, amely békével és nyugalommal tölt el. (Rási ezt nevezi menuhát márgoának.)

A szombati pihenés a második típusba tartozik. „Hat napon át dolgozzál, és végezd minden munkádat!” Képzeljük magunk elé, hogy abban a pillanatban fejezzük be hat napig tartó tevékenységünket, amikor a szombat elérkezik! A szombattartó pontosan ezt érzi. Ebben áll a szolgaságtól való megszabadulás értelme.

Áchád Háám helyesen mondta: „Nem annyira Izrael tartotta meg a szombatot, inkább a szombat tartotta meg a zsidókat.” A hetente ismétlődő szombat emeli ki a népet a többi hat nap robotjából, a keserves kulizásból. A szombat méltósága teszi képessé a legnyomorultabb zsidót is, hogy kiemelkedjék az alacsony sorból. A szombat teszi lehetővé, hogy megkérgesedett szívű népünk elővegye a vallásos műveket, közelebb kerüljön a Tórához és a Tóra-tudományhoz. A mai embernek is szüksége van egy pihenőnapra, amely több, mint fizikai pihenés: jom menuhá. Aki azt gondolja, hogy egy gazdagabb társadalomban nincs többé szükség a robot nyűge alóli felszabadulásra, az vagy vak, vagy még sohasem nézett körül.

A mai ember sok ünnepnapot ül meg, de kevés ünnepi napot tart meg. Lehet, hogy több szabad ideje van, mint az előző generációknak együttvéve, még sincs ideje derűre és megnyugvásra.

A modern ember gyakran vágyik magányos tengeri szigetre, ahol békés enyhülésre lelne. Romantikus álom ez, amely soha nem teljesül be. De van egy sziget, amelyre az ember visszavonulhat: a szombat, az idő szigete, távol a hétköznapok kontinenseitől, ahol pontosan ezt a békés enyhülést lehet megtalálni. S a szombat szigete hetente felbukkan, elérhető közelségbe kerül.

Ha a zsidóság – még saját hazájában is – elfelejti a szombatot, szelleme szertefoszlik, szétporlad. Számunkra, a diaszpórában vagy saját földünkön, Izraelban ma is a szombat határozza meg kultúránk, hitünk és küldetésünk páratlan voltát; ma is a szombat határozza meg a zsidóság önmagához és hitéhez való hűségét, szellemi erejét és tettrekészségét.  

 

Készülődés a szombatra

A szombat iránti megbecsülésre és gyönyörűségének befogadására már megérkezése előtt fel kell készülnünk.

Úgy kell megtenni az előkészületeket, mintha egy híres embert fogadnánk házunkban.

Hogyan készüljünk a jeles vendég fogadására?

• Az embernek úgy kell hazaérnie a munkából, hogy legyen ideje megborotválkozni, megfürödni és átöltözni.
• Az anya figyeljen oda arra, hogy ő és gyermekei tiszták legyenek, tisztába öltözzenek.
• Az étkezőasztalon ünnepi teríték legyen: a legszebb étkészletet és evőeszközt tegyük fel.
• A vacsorát előre el kell készíteni, és másfajta ételekből kell állnia, mint hétköznap. Ha szegények vagyunk, ilyenkor eszünk halat és húst. De ahol a hús és a hal mindennapi eledelnek számít, ott is lehet jobban, ünnepiesen elkészíteni.
• A lakást alaposan ki kell takarítani, de legalábbis rendet kell csinálni benne.
• A család minden tagjának részt kell vennie a házimunkában.
• Képzeljük el, hogy családtagjainkat állandóan szomszédok, barátok, üzletfelek keresik, mialatt a nagy vendég nálunk van. Ez nemcsak tapintatlanság a vendéggel szemben, hanem nagyon zavaró is.

Minderről a vendég érkezése előtt kell gondoskodnunk.

Nem szép dolog, amikor a szombat szellemét készülünk fogadni – de más ünnepi étkezés alkalmával sem –, ha a gyerekek játszóruhában vagy farmerban ülnek asztalhoz, a felnőttek köznapi ruhában vannak, vagy elfelejtettük megtenni az előkészületeket.  

 

Szombat előestéje

A szombati gyertyák

• A család számára a szombat hivatalosan a szombati gyertyák meggyújtásával kezdődik.
• Ezt a vallási kötelességet az asszonynak kell teljesítenie. Az a nő, aki házasságkötéséig egyedül élt, az esküvője utáni első szombaton köteles először gyertyát gyújtani.
• Ha két vagy több férjes asszony él egy lakásban – akár állandóan, akár ideiglenesen –, külön-külön szoktak gyertyát gyújtani.
• Ha az asszony nincs otthon, vagy nem tudja teljesíteni az előírást, vagy ha nincs a házban asszony, a férfi gyújtja meg a gyertyákat. Bár elsősorban az asszonyok kötelessége ez, de a szombat szertartásához szorosan hozzátartozik a gyertyagyújtás, és a férfi is köteles gondoskodni róla.
• A szombati gyertyákat körülbelül napnyugta előtt húsz perccel kell meggyújtani. Ha nincs zsidó naptárunk, amelyben a gyújtás ideje a helyi idő szerint fel van tüntetve, az aznapi újságban nézzük meg, hogy aznap hány órakor megy le a Nap, és ehhez igazítsuk a gyújtást. Napnyugta után nem szabad a gyertyákat meggyújtani.
• Szabad valamivel korábban is meggyújtani a gyertyákat: például a nyári hónapokban, amikor hosszúak a napok, a szombat bejövetele előtti órában már meg lehet gyújtani őket.
• Legalább két gyertyát kell gyújtani. Ezek a negyedik parancsolat kétféle szóhasználatát jelképezik: Záchor – „Emlékezzél meg a szombat napjáról, hogy megszenteljed” (2Mózes 20:9.) és Sámor – „Őrizd meg a szombat napját, hogy megszenteljed” (5Mózes 5:12.)
• Vannak családi vagy helyi szokás, amelyek szerint három vagy több gyertyát gyújtanak, vagy minden gyermek születése után eggyel többet. Mindenki annyival többet gyújthat, amennyivel akar.
• Általában erre az alkalomra készült, fehér gyertyákat használnak. Ha nincs ilyen gyertyánk, használhatunk bármilyen ünnepi asztalra való, színes vagy formázott gyertyát. Csak az a fontos, hogy elég nagyok legyenek, hogy fényük a szombati vacsora után még jó ideig kitartson. Bármilyen gyertyatartót szabad használni, de jó, ha van egy pár külön szombati gyertyatartónk vagy kandeláberünk.
• Bár a vallási előírások teljesítésénél az áldásmondásnak mindig meg kell előznie a micvát, ebben az esetben előbb a gyertyákat kell meggyújtani, azután kell elmondani az áldást. Ennek egyszerű oka van. Az áldás elmondása után hivatalosan beköszönt a szombat, amikor már tilos tüzet gyújtani. Ezért áldásmondás közben kézzel eltakarjuk szemünket. Ha utána ránézünk a gyertyákra, a szombati lángok látványa felér a micvá teljesítésének gyönyörűségével.
• A szombati gyertyák meggyújtásánál elmondandó áldás a következő: Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám áser kidsánu b’micvotáv v’civánu l’hádlik nér sel sábát. „Áldott vagy, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolatokkal, s meghagyta, hogy gyújtsuk meg a szombat fényét.”
• Amikor a gyertyák már égnek, a Sábát sálom szavakkal szokás köszönteni egymást.
• A szombati gyertyákat a szombat esti ünnepi asztalon kell meggyújtani. Ha ez nem megoldható, legalább ugyanabban a szobában gyújtsuk meg őket. (Különleges körülmények között, például szállodában, üdülőben vagy betegség esetén ettől el lehet tekinteni, és a legalkalmasabb helyen kell gyertyát gyújtani.)  

 

A szombati asztal

A szombati asztalon a gyertyákon kívül a következő dolgokat kell az asztalfőn elhelyezni:

• két felvágatlan szombati cipót – amelyeket chálának hívnak [„magyarul” bárchesznak. A fordító.] –, asztalkendővel vagy szalvétával letakarva (van, ahol külön, díszes cháláterítőt használnak, és ezt csak ajánlani lehet, mert emeli a szombat szépségét);
• egy kidduspoharat.  

 

Az esti istentisztelet

• A péntek esti szertartás neve „szombat köszöntése”, kábálát sábát. Kezdetének idejét többnyire kiírják a zsinagógában: az otthoni gyertyagyújtás után kezdődik.
• Bár a nők nem kötelesek részt venni a szertartáson – és a szombatra való gondos előkészületek fáradalmai után „levegőt kell venniük” –, a szombat szelleme emelkedettebb, ha az asszonyok is elmondják otthon az imákat. Sokan az istentiszteletre is elmennek.
• A család férfi tagjainak és a gyerekeknek mindent meg kell tenniük, hogy a péntek esti zsinagógai szertartáson – amely közvetlenül naplemente előtt kezdődik – részt vehessenek. Ez az esemény körülbelül negyven-ötven percig tart, és páratlan szellemi tartalma van. Sok zsinagógában közös énekléssel szokták kísérni a szertartást, és ebben a lelkes légkörben fogadják a szombatot.
• Bár a nőknek abban a pillanatban kell meggyújtaniuk a szombati gyertyákat, amikor a szombat beköszönt, a férfiak számára ez a pillanat a kábálát sábát alatt következik be, amikor elmondják a Mizmor sir l’jom hásábát… kezdetű szombati zsoltárt.
• A betegség, a különleges időjárás vagy a nagy távolság elfogadható indokok a zsinagógától való távolmaradásra. Ilyen esetben otthon kell elmondani a szombati imákat. Ha otthon imádkozunk, a szombati gyertyák meggyújtása után kell az imákat mondani. A szertartás, amennyire lehet, hasonlítson a zsinagógaihoz. Az Ámidá imát csöndesen kell mondani, egyenesen állva, Izrael országa, Erec Jiszráél felé fordulva.
• Amerikában elterjedtek a „késő esti Isten-tiszteletek”, melyek késő ősz és kora tavasz között péntek esténként, fél kilenc körül kezdődnek. Semmi nem tiltja, hogy ezeken az oneg sábát összejöveteleken hagyományos szombati dalokat énekeljenek, vendég előadókkal, rabbikkal beszélgessenek. A helyi közösség igényei szerint szervezik ezeket a programokat. Ezek a „szertartások” természetesen nem helyettesíthetik sem a péntek esti, sem a szombat reggeli hagyományos istentiszteletet. De ha a szombat köszöntését az előírt időben megtartják, ezek az esti összejövetelek alkalmasak a szellem felfrissítésére.  

 

Az otthoni szertartás és a kiddus

A péntek esti kábálát sábát és mááriv istentisztelet vagy az otthoni imádkozás után a család a szombati asztalnál közösen el szokta énekelni a Sálom áléchem…(1) kezdetű dalt.

Szokás, hogy az apa ezután megáldja a gyermekeket,(2) de az anya is megáldhatja őket. Ez úgy történik, hogy az anya mindkét kezét a gyermek lehajtott fejére teszi – vagy ha két gyermekét áldja meg egyszerre, akkor egy-egy kezét egy-egy gyerekére –, és elmondja.

Ezt fiának mondja: J’szim’chá Elohim k’Efrájim v’kiMnáse. „Isten tegyen olyanná, mint Efraim és Manassé!”

Lányának ezt mondja: J’sziméch Elohim k’Szárá, Rivká, Ráchél veLéá. „Isten tegyen olyanná, mint Sára, Rebeka, Ráhel és Lea!” 

Ezután: J’várech’chá Ádonáj vejism’rechá. Jáér pánájv élejchá vichunechá. Jiszá Ádonáj pánájv élejchá v’jászém l’chá sálom. „Az Örökkévaló áldjon és védelmezzen meg! Az Örökkévaló sugározza rád pártfogását, és legyen kegyes hozzád! Legyen az Örökkévaló jóindulattal irántad, és adjon neked békét!” 

Ezután a családfő egy pohár borral a kezében elmondja a szombati kiddust, a megszentelést, a többiek nevében is. Nincs előírás arra, hogy a többiek üljenek vagy álljanak a kiddus alatt. Tórai előírás viszont, hogy a szombatot szóban kell megszentelni. Le van írva: „Emlékezzél meg a szombat napjáról, hogy megszenteljed…” (2Mózes 20:8.) Bölcseink azt tanítják, hogy ez a „megemlékezés” a szombat kezdetén a megszentelés – kiddus –, a szombat befejezésekor pedig az elválasztás – hávdálá – elmondása.

A bölcsek vezették be azt a szabályt, hogy a „megemlékezést” – a kiddust és a hávdálát – egy-egy pohár bor fölött mondjuk, mert ez az öröm és az ünnep hagyományos jelképe.

Ha nincs bor, a kiddust a két szegetlen szombati cipó – chálot (bárcheszek) – fölött is elmondhatjuk. Ilyenkor a kenyérre mondott áldás helyettesíti a borra mondandót.

Vájhi erev vájhi boker jom hásisi. Vájchulu hásámájim v’háárec v’kol cváám. Vájkol Elohim bájom hásvii m’láchto áser ászá, vájisbot bájom hásvii mikol m’láchto áser ászá. Váj’vrechá Elohim et jom hásvii vájkádés oto, ki vo sábát mikol m’láchto áser bárá Elohim láászot. Száv’réj máránán v’rábotáj. Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám, boré pri hágáfen. Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám, áser kidsánu b’micvotáv v’rácá bánu, v’sábát kádso b’áhává uv’rácon hin’chilánu, zichron l’máászé v’résit. Ki hu jom t’chilá l’mikráéj kodes, zécher liciját micrájim. Ki vánu váhár’tá v’otánu kidás’tá mikol háámim, v’sábát kád’s’chá b’áhává uv’rácon hin’chál’tánu. Báruch Átá Ádonáj, m’kádés hásábát.

„Este volt, és reggel volt. A hatodik napon elkészült az ég és a föld és minden seregük. Ezért a hetedik napra Isten befejezte művét, és minden végzett munkájától megpihent a hetedik napon, azután megáldotta a hetedik napot, és megszentelte, mert ezen pihent meg a dolgok megalkotása után, amelyeknek működését elindította. Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki a szőlő gyümölcsét teremted. Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszenteltél minket parancsolatokkal, és örömöt találsz bennünk, ki szeretettel és kegyese n a szent szombatot adtad örökül, a Teremtés emlékművét, a napot, amely első a szent ünnepek közt, mert ez az egyiptomi kivonulás emléke is. Bennünket választottál, és megszenteltél bennünket az összes nép közül, s nekünk adtad a szombatot örökül. Áldott vagy, Örökkévaló Isten, ki megszenteled a szombatot.”

Bármilyen, legalább egydecis pohárba ki lehet tölteni a bort, de szebb, ha külön kiddusserleget használunk, mert ez megszépíti a micvát.

Csak kóser, szőlőből készült bort szabad használni. A borra mondandó hagyományos áldás, a boré pri hágáfen csak a szőlőborra mondható, más gyümölcs borára nem. Ha nincs szőlőbor, a chálá (bárchesz) fölött kell kiddust mondani.

Aki egészségi okból nem ihat bort, kóser szőlőlét igyék. Erre ugyanazt az áldást kell mondani, mint a borra. A nők úgy teljesíthetik a kiddus kötelezettségét, hogy meghallgatják, és a végén rámondják: „Ámén!”

Ha nincs felnőtt férfi a háznál, nő mondja a kiddust. Bár a kiddust egy felnőtt férfi mondja a többiek nevében is, aki akarja, vele mondhatja. Jó, ha a fiúgyerekek, akik már tanultak héberül olvasni, mondják a kiddust, mert így megtanulják a szombati szertartás fontos részét. (Hasonló okból szoktak a kislányok édesanyjukkal együtt saját szombati gyertyát gyújtani.)

A kiddus alatt a chálotnak – a bárcheszeknak – letakarva kell maradnia.

A kiddus elmondására a többiek „Ámen!-nal” válaszolnak. Aki kiddust mondott, iszik a borból, és ad a többieknek is. Ezeknek már nem kell rá áldást mondaniuk.

A kiddus után szertartásos kézmosás következik. Ez úgy történik, hogy megtöltünk egy poharat, kancsót vagy tálkát vízzel, s először a jobb, azután a bal kézre öntünk belőle. Mielőtt megtörölnénk a kezünket, a következő fohászt mondjuk: Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám áser kidsánu b’micvotáv v’civánu ál n’tilát jádájim. „Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszent minket parancsolatokkal, s meghagyta hogy mossuk meg a kezeinket.” 

A kézmosás után nem beszélünk, hanem azonnal asztalhoz ülünk. A családfő leveszi a chálotról a terítőt, és kezében tartva őket, elmondja a kenyér fölötti áldást: Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám hámoci lechem min háárec. „Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki kenyeret adtál nekünk a földből.” A chálát ezután darabkákra vágják, és mindenki kap belőle. A többieknek ilyenkor nem kell külön elmondani az áldást, ha a családfő áldására „Ámen!-t” mondtak, és a családfő gondolt rájuk, miközben az áldást mondta.

A két chálának szegetlennek kell lennie. A nevük lechem misne, s azért van kettő, hogy emlékeztessenek bennünket a dupla adag mannára, amelyet a hatodik napon gyűjtöttek az izraeliták, hogy szombatra is jusson (2Mózes 16:22.). Mint a két gyertya, a két chálá is a negyedik parancsolat kétféle megfogalmazására emlékeztet: „Emlékezzél meg a szombat napjáról…” és „Őrizd meg a szombat napját…” Ha nincs két egész cipó, lehet zsemlét vagy maceszt használni az egyik – vagy mindkettő – helyett. Csak az áldáshoz szükséges szegetlen cipó (kalács, kenyér, zsemle vagy macesz); utána meg lehet enni a vacsorához.

A szombati étkezés ünnepi legyen. Azt az ételt tegyük az asztalra, amit a család legjobban szeret. Persze gondoljunk arra, hogy az ételt előre el kell készíteni, tehát ne tálaljunk frissensültet, grillsütött húst. Szokás az étkezés szüneteiben zmirotot – rituális dalokat – énekelni az asztalnál. Ezek többnyire a középkor folyamán született versek, amelyek a szombati pihenést és a szombat dicsőségét éneklik meg. Mindegyiküknek többféle dallama is van. Nem kötelező, hogy éppen ezeket a dalokat énekeljük: lehet más vallásos vagy egyéb szellemi témájú éneket is.

Kötelező köszönetet mondani Istennek étkezés után, hogy teljesítsük a Tóra előírását: „És enni fogsz, és jól fogsz lakni, és áldani fogod az Örökkévalót…” (5Mózes 8:10.) Az étkezés utáni áldás – a birkát hámázon – a vacsora csúcspontja. A hét többi napján többnyire sietünk, s dallam nélkül, hadarva mondjuk ezt az áldást, szombaton viszont nyugodtan el kell énekelni: így még az óvodáskorú is gyerekek is könnyen meg tudják tanulni.

Dicséretes dolog szombaton lélekgyönyörködtető, kellemes és örömteli dolgokkal foglalkozni, de olyasmit nem szabad csinálni, amivel megszegjük a szombatot. Sem a szellemi, sem a fizikai szombatszegés nem igazolható azzal, hogy „örömöt okoz”, „kellemes” vagy „élvezetes”. Ezek az ürügyek csak a szombat szellemének elsorvadását segítik elő: „pihenőnappá” világiasítják a szombatot.

Az „örömet okozó” szombati tevékenységek csakis olyasmik lehetnek, amik megfelelnek a szombat szellemi céljainak, a nap különleges szentségének. Nem szabad áthágniuk a Tóra vagy a rabbinikus előírások tilalmait. A Tóra háláchikus fegyelmének figyelmen kívül hagyása elkerülhetetlenül a különleges szombati örömnek és a szombat szellemének eltűnéséhez vezet.

Lábjegyzet (1): A szombati dalokat és más hagyományos énekeket érdemes hanglemez- vagy magnófelvételről megtanulni.

Lábjegyzet (2): Ez a szertartás az apa szellemi vezetői szerepét emeli ki. A gyermek, aki minden héten eléje lép, hogy áldását fogadja, az apa szellemi tekintélyét sokkal pozitívabb fényben látja. Amerikában, ahol ez a szokás kezdett kiveszni, a szülői tekintély általános hanyatlásának megállítására sok modern család is visszatért hozzá.