Az iráni elnök és a Hamász-vezérek halála
A kérdés már ebben az október 7. óta tartó izraeli háborúban is többször felmerült, mikor egy-egy magasrangú Hamász vagy Hezbollah terroristával sikerült végeznie az izraeli hadseregnek: örülhetünk-e egy ember halálának?
A nemzetközi szinten kevéssé ismert terroristák likvidálásánál jóval nagyobb port vert fel, amikor 2024. május 19-én Irán kegyetlenségéről világszerte hírhedt elnöke, a 63 éves Ebrahim Raiszi egy helikopterbalesetben, teljes kíséretével együtt, meghalt. Ekkor – miközben érthető módon a világ békére vágyó része felujjongott – az ENSZ-ben államfőknek kijáró tisztelettel meggyászolták a teheráni mészárosként ismert Raiszit. A zsidó közösségi médiában pedig terjedni kezdett a kérdés: szabad-e örülni egy végtelenül gonosz ember halálának, aki népünknek olyan ádáz ellensége volt? Lapzártánk után, július 31-én érkezett gyors egymásutánban két hír: a Hamász legfőbb vezérét, Iszmail Hanijét és Faud Sukrt, a Hezbollah legmagasabb rangú katonai vezetőjét, aki többek között a tizenkét drúz gyerek életét kioltó Madzsal Samsz-i rakétatámadásért volt felelős, kiiktatták. Így írásunk a korábbinál is aktuálisabb lett. Tekintsük át a forrásokat, melyek a kérdést tárgyalják!
Az örömünk erőt ad az ellenségnek
Az első forrás, amit a témában idézni szoktak, Salamon király Példabeszédeiből van1: „Midőn elesik az ellenséged, ne örülj, s midőn megbotlik, ne vigadjon szíved; nehogy lássa az Örökkévaló és rossznak tetszenék szemeiben és elfordítaná tőle haragját”.
Vizsgáljuk meg alaposabban az érvelést! Valóban olyan nagy baj lenne, ha az Örökkévaló nem lenne mérges az ellenségünkre? A kommentátorok többféleképpen magyarázzák az idézetet.
Az egyik szerint2, ha az Örökkévaló látja, hogy örülünk az ellenségünk bukásának, akkor nemcsak hogy elfordítja a haragját tőle, hanem ezenfelül átfordítja azt ránk, büntetésként, amiért olyannak örültünk, aminek nem szabad.
Más magyarázók szerint3, ha Isten elfordítja az ellenségről a haragját, akkor nemcsak hogy nem haragszik majd rá, hanem meg is bocsátja a vétkeit, vagyis az örömünkkel épphogy segítünk az ellenségünknek, hogy megbocsátást és megerősítést nyerjen.
De miért olyan nagy baj egyáltalán, ha örülünk az ellenségünk bukásának? Rábénu Lévi ben Gerson (a RáLBáG, vagy Gersonidész, 1288–1344) híres bibliakommentátor és filozófus véleménye szerint „a káröröm egy rossz tulajdonság és nem illik örülni, ha rossz dolog történik valakivel”.
Nem mindegy, minek örülünk a gonoszok bukásakor
Csakhogy a Példabeszédekben van egy ellenkező útmutatás is4: „Mikor jó dolguk van az igazaknak, vigad a város, s mikor elvesznek a gonoszok, ujjongás van”. Első ránézésre azt látjuk, hogy ez a mondat nem minősíti az örvendezést a gonosz halálakor, hanem csak tényt rögzít. Ám mivel Salamon a Példabeszédekben nem rögzített helytelen viselkedési normákat, így biztosak lehetünk benne, hogy egy elfogadott viselkedésről van szó, miszerint helyes dolog az ujjongás, amikor elvesznek a gonoszok, és hogy különbség van a kétféle öröm között, vagyis aközött, ha elesik az ellenségünk és aközött, ha elvesznek a gonoszok.
Rábéjnu Joná (1210?–1263) a híres gironai rabbi azt írja5, hogy a gonosz bukásának akkor nem szabad örülni, ha az öröm személyes gyűlöletből táplálkozik, ez nem helyes. De ha az öröm az Ég tiszteletéből fakad, akkor az helyén való.
Bár nem mondja expliciten, de a szavaiból kiérthető, hogy erre a szövegből következtet: amikor arról van szó, hogy ne örvendj, ott az „ellenséged”-ről beszél a szöveg, de az ujjongásnál a „gonoszok”-ról, vagyis az Isten ellen fellépőknek a bukásáról. Utóbbinak pedig szabad örülni, mert akkor az Örökkévaló diadalmaskodásának örülünk.
Ezt egy Debóra énekéből vett idézettel támasztja alá, ami akkor hangzott el, amikor Sziszera és az asszírok elbuktak6: „…úgy pusztuljon el az összes ellenséged, Örökkévaló”. Itt tehát megint nem az egyes ember ellenségéről, hanem Isten ellenségeinek bukásáról van szó: ilyenkor van helye az örömnek.
Rábénu Joszéf Náchámiász (14. század) egy zsoltárverset7 hív segítségül ennek megerősítésére: „Örül az igaz, mert megtorlást látott, lábait füröszti a gonoszok vérében”. Itt megint nem a személyes ellenérzésekről, hanem az objektív gonoszról van szó: az ő bukásának lehet örülni, mert ez az Örökkévaló nevének megszentelése. Ha azonban nem egy ilyen gonoszról, hanem a személyes ellenségünkről van szó, akkor ugyanez egy aljas, rossz cselekedet lenne.
* * *
Örülhet-e az Örökkévaló vagy az angyalok annak, aminek az emberek?
A középkori kommentárok bibliamagyarázatai után forduljunk magához a Talmudhoz.
A Talmud8 a korábban már idézettek kapcsán, miszerint, „ha a gonoszok elvesznek, akkor ujjongás van”, felteszi a kérdést, hogy igaz-e az, hogy maga az Örökkévaló örül a gonoszok bukásának. Majd rögtön idéz is két véleményt Jonatán rabbi nevében, ami szerint ez nem igaz.
Elsőként azt mondja, írva van9, hogy amikor a katonák háborúba vonultak, akkor így énekeltek, „Adjatok hálát az Örökkévalónak, mert örökké tart szeretete!”, Jonatán rabbi felhivja a figyelmet arra, hogy ez a szöveg máskor10 úgy hangzik el, hogy „…mert jó, mert örökké tart szeretete”. Abból, hogy a katonák énekéből hiányzik a „jó” szó – magyarázza Jonatán rabbi – látjuk, hogy az Örökkévalónak nem jó, nem örömteli, amikor a gonoszok elbuknak a háború győzelmével.
Emellett másodjára Jonatán rabbi azt mondta, hogy amikor az egyiptomiak a tengerbe fulladtak, az égi angyalok az Örökkévaló dicséretét akarták zengeni, mire Isten azt mondta: „a kezem teremtényei vízbe fulladtak és ti dicsérni akartok engem?!”
Ebből a két forrásból látjuk azt, hogy az Örökkévaló számára ugyanúgy fáj, akár zsidók, akár nem-zsidók esnek el. Ez azonban visszavezet a kérdéshez: miért szerepel mégis az, hogy a gonoszok bukásakor ujjongás van a városban?
A Talmud erre azt válaszolja, hogy bár az Örökkévaló valóban nem örül senki bukásának, az emberek számára ez egy legitim ok az örömre.11
Ahhoz, hogy érthető legyen a Talmud levezetése, meg kell érteni a különbséget az angyalok és az emberek között. Az angyaloknak nem volt szabad dicséreteket zengeni az egyiptomiak pusztulásakor, Izrael fiai viszont elmondhatták a tenger dalát efölötti örömükben12. A különbség az, hogy az angyalok az Örökkévalót képviselik, az ő nevében nem örülhetnek. De Izrael fiai, akik elszenvedték az egyiptomiak kegyetlenségeit és akikre az egyiptomiak épp rá is támadtak, ők mondhattak háladalt13.
Zohár: a türelmi időn túl az Örökkévaló is örül
A Zohárban, a zsidó misztika alapművében, mélyebb magyarázatát is találjuk annak, hogy miért örülne vagy nem örülne az Örökkévaló a vétkesek pusztulásának.
A Zohár14 ugyancsak a Példabeszédek versét idézi, miszerint ujjongás van a gonoszok pusztulásakor, és hozzáteszi, hogy a nemzedékek során, amikor az Örökkévaló megbüntette a világ vétkeseit, az öröm volt számára. Azonban felteszi a kérdést: hogy egyeztethető ez össze azzal, hogy azt tanultuk, Örökkévaló nem örül, amikor megbünteti a vétkeseket.
A válasz lényege a következő: az Örökkévaló nem bünteti meg az embereket a legkisebb vétkek elkövetésekor, egészen addig, amíg be nem telik a pohara és el nem ér egy kritikus szintet a haragja15. És még, amikor elérkezik a pillanat, amikor már megérdemelné a bűnös ember a büntetést, az Örökkévaló akkor is hosszan tűrő és még tovább vár, lehetőséget adva a megtérésre16.
Néha azonban az Örökkévaló megbünteti a vétkeseket, mielőtt túllépték volna a kritikus szintet, vagy lejárt volna a türelmi idő. Ilyenkor nem örül, mert sajnálja, hogy idő előtt lépett: ha kivárta volna a végét, akkor talán megtért volna az ember. Ha azonban akkor bünteti meg, amikor már minden mérték betelt és minden idő lejárt, akkor örül, hogy leszámolt a gonoszokkal.
A Zohár ehhez hozzáteszi, miért büntetne meg valakit az Örökkévaló időnek előtte? A válasz szerint pl. akkor fordul elő ilyen, ha a vétkesek, mint pl. az egyiptomiak összefogtak a zsidó nép ellen. Ilyenkor az Örökkévaló kénytelen a népe megmentése céljából a vétkest elpusztítani, de ebben az esetben nem örül, hanem sajnálja a vesztüket, mert talán még megtértek volna idővel.
Végül egy érdekes – és tisá böáv közeledtével különösen aktuális – mondattal egészíti ki az eszmefuttatását: kivételt képez a jeruzsálemi Szentély elpusztítása, mert hiába léptek túl minden határt és türelmi időt a zsidók a vétkeikkel, mégis olyan fájdalmas volt neki elpusztítani a saját Házát, hogy ennek nem tudott örülni.
* * *
Szigorúbb „családi” szabályok
Most már értjük, az Örökkévaló hogyan viszonyul a gonoszok pusztulásához, térjünk át az emberek viselkedésére!
A purimi történetből ismerjük a jelenetet, amikor Hámánnak körbe kellett vezetnie Mordechájt Susánban kitüntetésként, Achasvéros király utasítására, úgy, hogy a király lovára ültette17. A Talmud18 azt mondja, hogy Hámánnak ehhez először le kellett hajolnia és Mordecháj a hátán mászott föl a lóra. Mordecháj pedig, miközben fölszállt a lóra, még bele is rúgott Hámánba, aki erre azt kérdezte: nem az az előírás, hogy „midőn elesik az ellenséged, ne örülj?” Mordecháj erre azt felelte: ez csak a zsidó származású ellenségekre vonatkozik, hiszen az is írva van rólatok19 [ti. a hozzád hasonló nem-zsidó ellenségeinkről], hogy „…de te a magaslataikon (t.i. hátukon) taposol”.
Mi a különbség a zsidó és nem-zsidó ellenség között? A Talmud előbb elmondottokat azzal lehet magyarázni, hogy, az emberi természetből adódó dolog az ellenség bukásának örülni. Ez az érzés nem számít kárörömnek, hisz annak örül az ember, hogy fellélegezhet, mert már nem kell a zaklatástól, bántástól, ellenségeskedéstől tartania. Ennek a természetesen érzésnek az elfojtása egy külön követelmény a zsidó néppel szemben, hiszen a zsidóknak úgy kell szeretniük és segíteniük egymást, mintha testvérek lennének20, és elvárható, hogy az ember, elfojtsa a haragját a testvérével szemben még akkor is, ha ellenségesen viselkedik vele.
Miért nem mondjuk peszách minden napján az egész hálélt?
A következő forrásunk azonban már teljesen ellentmond a fenti Talmud idézetnek, azzal, hogy még szerinte még a zsidó nép se örülhet az egyiptomiak elestének. Miről van szó?
Így szól a Midrás21, amit Joszéf Káró rabbi (1488–1575), a Sulchán áruch szerzője idéz22: míg szukkotkor, a sátrak ünnepén külön kihangsúlyozott előírás az öröm23, addig peszáchkor nem az. Ez azért van, mert peszáchkor az egyiptomiak meghaltak, és a Példabeszédekben az szerepel, hogy „midőn elesik az ellenséged, ne örülj”. Ugyanez az oka a Midrás szerint24 annak is, hogy peszách első két napja után már nem mondjuk az egész hálél hálaimát, mert ezekben a napokban fulladtak a tengerbe az egyiptomiak. Ez a Midrás szerint még a zsidó népnek is korlátozott az öröme az egyiptomiak eleste miatt.
Azonban a midrási levezetés kicsit nehezen érthető: miért nem mondhatnánk mi egész hálélt, ha egyszer ott helyben Mózes és a zsidók elmondták hálájuk jeleként a Tenger dalát?! Ennek oka talán az, hogy bár ott és akkor hálásak lehettek és örülhettek a nagy megváltásnak, nekünk, a későbbi generációknak, ennyi idő távlatából már semmiképp nem szabad örülni senki halálának.
Ez a magyarázat feloldja az ellentmondást a Midrás és a fenti Talmud idézet között azzal, korlátozás csak a későbbi évekre vonatkozik. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy nagyon régi szokás25, a mindennapi reggeli ima részeként elmondani a Tenger dalát is26, ami azt mutatja, hogy bizonyos mértékig mégis mindig hálát adunk az egyiptomiak bukásáért.
A zsidó ünnepek nem az ellenség legyőzéséről szólnak
Méir Szimchá Hákohén (1843–1926) dvinszki (Daugavpils, Lettország) rabbi a témában nagyon fontos gondolatokat fogalmaz meg27. Szerinte jellemző a zsidó ünnepekre, hogy nem az ellenség legyőzését és pusztulását ünnepeljük, hanem az életben maradásunkat és a megszabadulásunkat. Peszáchkor nem annak örülünk, hogy az egyiptomiak meghaltak, hanem annak, hogy mi megmenekültünk. Hanukakor nem a háborús győzelemnek állítunk emléket, hanem az olajjal történt különleges csodának. Hasonlóképpen purimkor nem a háborúskodás napján ünnepelünk, hanem azokban a napokban, ahogy Eszter könyve28 is kihangsúlyozza, amikor megpihentek őseink a megmenekülésük után.
Itt érdemes megemlíteni, hogy a peszáchi széderen, amikor elmondjuk a tíz csapást, a kisujjunkkal minden csapásnál 1-1 cseppet kicsöppentünk, vagy a poharat megdöntve kiöntünk29. Ezzel jelezzük, hogy hiába nagy az örömünk a megszabadulásunk miatt és vagyunk hálásak az Örökkévalónak, ez mégsem felhőtlen boldogság, hisz az egyiptomiak szenvedtek tőle. Ez a magyarázat az utóbbi 150 évben terjedt el és Don Jichák Abarbanelnek (1437–1509) tulajdonítják, aki híres bibliakommentátor és filozófus volt, valamint nem mellesleg spanyol pénzügyminiszter is. Bár a magyarázat valójában nem tőle származik30, de van benne sok igazság, és szépen kiegészíti Méir Szimchá rabbi gondolatait, ugyanakkor rámutat arra is, hogy ezt az eszmefuttatást is érdemes perspektívába helyezni. Igaz, hogy peszáchkor elsősorban a túlélésnek és a szabadulásunknak örülünk, de mégiscsak ott ülünk az asztalnál és borral ünnepeljük legalább részben az egyiptomiak pusztulását. Gondoljunk csak arra, amikor részletesen számolgatjuk, hol és hány csapás érte ellenségeinket. Sőt a Dájénu című részben külön is megemlítjük az ellenségeink fölötti ítélkezést és az amiatti hálánkat:
„Ha csak kiszabadít minket Egyiptomból, de nem ítélkezik felettük, azzal is beértük volna”.
Igaz, hogy nem az egyiptomiak halála miatti öröm a fő téma, de nem is hiányzik a széder estből teljes egészében.
Összegzés
Összefoglalva tehát, a talmudi és későbbi magyarázatok alapján azt látjuk, hogy az Örökkévaló nem örül, amikor a gonoszok elpusztulnak, mert sajnálja, hogy sikertelenek lettek a művei, akár zsidók, akár nem-zsidók31. Ez az érzés azonban nem érinti az embereket, ezért nekik joguk van örvendezni azon, hogy meghal az, aki elnyomta őket és sok szenvedést okozott nekik. Ezenkívül örülhetünk Isten neve megszentelésének, azáltal, hogy a gonosz elesett és megkapta a büntetését.
A gonosz nélkül jobb hely a világ
Befejezésül érdemes a Sulchán áruch32 következő szabályát idézni, amelyben előírja, hogy peszách második napján tegyünk még egy plusz ételt az asztalra, „emlékezve Eszter lakomájára, amelyet ezen a napon tartott, amikor Hámánt felakasztották”33. Ebből az látszik, hogy noha purim és peszách ünneplésének lényege a saját túlélésünkről és szabadulásunkról való megemlékezés, de mellette ott van az öröm amiatt is, hogy ez a nagy ellenség elpusztult.
Ez volt mindig az elfogadott viselkedés: amikor arról kaptak hírt a zsidók, hogy egy nagy ellenségük elpusztult, akkor kifejezték a megmenekülésük feletti örömöt, pl. azzal, hogy idézték Debóra fenti szavait arról, hogy „úgy pusztuljon el az összes ellenséged, Örökkévaló!”. Vagyis annak örülünk, hogy Isten nevét megszentelték és hogy elmúlt a veszély a fejünk fölül, ezáltal a hangsúly nem kárörömre esik, ami egy csúnya tulajdonság, hanem az Örökkévaló iránti hálára.
Végezetül: nem kérdés, hogy miután eltűnt a föld színéről egy olyan gonosz, aki sok ezer emberre mondott ki halálos ítéletet, aki a zsidó nép kérlelhetetlen ellensége volt, a világ jobb hely lett – ez pedig önmagában ok az örömre.
Az igazi öröm azonban az, ha nem a vétkes pusztul el, hanem maga a vétek, azáltal, hogy a vétkes eltávolodik tőle és megtér34. Adja az Örökkévaló, hogy hamarosan eljöjjön a megváltás és mindannyiunknak oka legyen a maradéktalan örömujjongásra!
1 24:17–18.; 2 RáLBáG a Példabeszédekhez uo.; Rábénu Joszéf Náchámiász az Atyákhoz 4:19.; 3 Rábénu Joná az Atyákhoz uo.; 4 Uo. 11:10.; 5 Uo., lásd még a Példabeszédekhez írt kommentárját uo.; 6 Bírák 5:31.; 7 Zsoltárok 58:11.; 8 Szánhedrin 39b.; 9 2Krónikák 20:21.; 10 Pl. Zsoltárok 107:1., 118:1., 136:1.; 11 Lásd még Rábénu Jehudá ben Jákár: Pérus hátfilot vöhábráchot, háslámot 20. oldal alján; 12 2Mózes 15:1–21.; 13 Lásd Chidusé Ágádot – MáháRáL uo.; 14 1:61b., 121b.; idézi a CLáCH hásálém, Bráchot 9a.; Sfát emet uo. 10a.; 15 1Mózes 15:16.; 16 2Mózes 34:6., 4Mózes 14:18.; 17 Eszter 6:6–11.; 18 Mögilá 16a.; 19 5Mózes 33:29.; 20 Lásd 3Mózes 19:17–18., 25:25., 35–37., 39., 47–49.; 21 Jálkut simoni, Emor 654. és Mislé 960.; 22 Bét Joszéf, Orách chájim 490:[4.]; 23 3Mózes 23:40.; 24 Uo.; 25 Lásd Maimonidész, Az ima szabályai 7:13.; Eliezer Levi: Jöszodot hátfilá 136–137. oldal; 26 Sámuel imája – Zsidó imakönyv 46–47., 210–211. oldal; 27 Mesech chochmá a Tórához, 2Mózes 12:16.; 28 9:22.; 29 SÁ OC 473:7. RöMÁ; RSZ uo. 51.; 30 Lásd Ḥakirah folyóirat 19. szám, 2015 tél, 237–255. oldal; 31 Lásd Chidusé Ágádot uo.; 32 RSZ 490:2.; 33 Eszter 7. fejezet; 34 Lásd Talmud, Bráchot 10a.
