Zsidó Tudományok hétvégi szemináriuma 6.

Az alábbi kabbalisztikus diszkurzust (máámár) Joszéf Jichák Schneer­son, a hatodik lubavicsi rebbe írta 1923-ban. 1950-ben az anyagot kisebb-nagyobb változtatásokkal újból kiadta nagyanyja rebbecen Rivká elhalálozásának az évfordulójára, s mint utóbb kiderült a második kiadás napján (Svát 10. – január 28.) a rebbe visszaadta lelkét a Mindenhatónak. A chászidok és különösen a rebbe veje, Menáchem Mendel Schneerson rabbi szemében – aki egy évre rá maga lett a rebbe – ez gyakorlatilag egy spirituális végrendelet volt.

Itt ennek a diszkurzusnak az első fejezetét adjuk közre – magyar nyelven először – amelyek az isteni fény érezhetőségéről szól.

[Bölcseink magyarázata szerint az egész Énekek éneke, nem más mint egy metafora, Isten és az Ő „kedvese”, a zsidó nép folyamatos kapcsolatáról. A fenti sor például a Szentély megépítésének idejére utal, amikor a Sechiná bejött az Ő „kertjébe” — mert ekkor történt, hogy az Isteni Dicsfény, amely egy ideig távol volt újra megnyilatkozott ebben a világban.]

A Midrás Rábá a „kertembe” jelentésű kifejezésről megjegyzi, hogy a használt szó nem simán legán – „a kertbe”, hanem legáni – „az Én kertembe” – és ez tulajdonképpen burkoltan az evvel a szóval rokon legánuni – „nászi szobám”-ra céloz. A fenti idézet tehát valójában az Isteni Dicsfényről szól a következőképpen: „Bejöttem az Én nászi szobámba, vagyis abba a helyiségbe, ahol az Én lényegem legelőször megnyilatkozott.”

A Midrás így folytatódik: „Kezdetben a Sechiná lényege szemmel láthatóan jelen volt ebben a mi szerény kis világunkban. Azonban a Tudás Fája [kozmikus] bűnének nyomán a Sechiná eltávozott a földről és fölemelkedett a mennybe. Később Káin, majd Enos bűne miatt a Sechiná még távolabbra húzódott vissza ettől a világtól, a legközelebbi mennytől a másodikig, majd a harmadik mennyig emelkedve föl. Még ennél is később, az Özönvíz nemzedékének bűnei hatására, a Sechiná a harmadik mennyből a negyedikbe húzódott vissza, majd onnan is tovább. A megnyilatkozott Isteni Dicsfénynek erre a folyamatos visszahúzódására utal annak a bibliai versnek a szóhasználata, amely elmondja, hogy Ádám és Éva „meghallották Isten hangját, amint a kertben járdogált”. Rabbi Ábá megjegyzi: „A bibliai vers szóhasználata nem az, hogy járt, hanem az hogy járdogált amely az Isteni dicsfény oda vissza mozgására utal.”

A Midrás azzal folytatja a magyarázatot, hogy miután hét nemzedék bűneinek következtében az Isteni Dicsfény hét spirituális szinttel feljebb húzódott kezdeti, evilági megnyilvánulásától, született hét cádik, akiknek isteni szolgálata újra visszahúzta az Isteni Dicsfényt ebbe az alant fekvő világba. Ábrahámnak köszönhetően a Sechiná lejjebb ereszkedett a hetedik mennyből a hatodikba, Izsáknak köszönhetően a Sechiná lejjebb ereszkedett a hatodik mennyből az ötödikbe és így tovább — egészen addig, míg Mózes, e cádik-ok közül a hetedik (és „nagy becsben tarttatik minden hetedik”), le nem vonta újra aSechiná revelációját ide, ebbe az alant fekvő világba.

Az Isteni legelőször a Szentély-sátorban nyilvánult meg, amint írva is van: „És készítsenek számomra szentélyt, hogy bennük lakozzam!” Lényeges, hogy a bibliai vers utolsó héber szava a várakozással ellentétben nem benne hanem bennük– mivel a Tóra ezzel arra utal, hogy Isten minden egyes emberben ott lakozik.

Ez a koncepció mélyebb bepillantást enged nekünk a következő bibliai versbe: „Az igazak öröklik a földet és ott laknak mindörökké.” Amely felidézi az „Örök a Jelenléte magasztos és szent a Neve” ima idézetet. A mi versünk ekképpen így is érthető: „Az igazak öröklik a földet”, amely utalás az Édenkertre,mert ők idézik elő azt, hogy az Ő „Örök Jelenléte” és „magasztos szent Neve” ebben az alant fekvő fizikai világban lakozzon és nyilvánuljon meg.

Ezt szem előtt tartva – nevezetesen az Isteni Dicsfénynek a Szentélyben való megnyilatkozását – jobban megérthetjük a „Bejöttem kertembe” bibliai vers ilyen interpretációját: „Bejöttem az Én nászi szobámba”; azaz a Sechiná itt elsődleges lakhelyének eredeti helyszínére az alant fekvő világról beszél.

Mármost a spirituális és fizikai világok megteremtésének alapvető oka az volt, hogy „Isten lakhelyet akart magának az alsóbb világokban”. Azt akarta, hogy az Isteni lent [még az anyagi síkon] is megnyilatkozzon — azáltal, hogy az ember isteni szolgálat révén alárendeli [itkáfjá] és átalakítja [ithápchá] fizikai természetét. Azt akarta, hogy az isteni lélek alászálljon spirituális magaslatairól és állati ösztön-lélekkel rendelkező testet öltsön magára, amely aztán elrejti és elhomályosítja az isteni lélek fényét; mindezek ellenére az isteni lélek a Tóra-tanulás és a parancsolatok megtartása által kifinomítja és megtisztítja a testet és az állati ösztön-lelket, valamint annak a világból kijutó osztályrészét, azaz környezetét.

Ez hát a jelentése a fentebb idézett versnek: „Készítsenek Nekem szentélyt, hogybennük lakjam!” – minden egyes ember szívében. Az egyén idézi elő ezt az Isteni Dicsfény megnyilvánulását saját, személyes szentélyén belül azáltal, hogy istenszolgálatával megrostálja, megfinomítja az anyagit, alárendelvén és átalakítván saját fizikai természetét.

Ebben a szellemben íródott, hogy: „Amikor a szitrá áchrá [szó szerint „a másik oldal”] leigáztatik, Isten dicsősége azonmód föltámad és szerteárad az összes világban.”Az „összes világban” kifejezés, amelyet aZohár használ, az Isteni fénynek egy olyan szintjét kívánja leírni, amely egyenlő mértékben árad szét az összes létező világban – azaz az Isteni illumináció transzcendens rendjét, amelyet a Kabbala így nevez: szovev kol álmin. A spirituális világok ugyanis különböző szinteken léteznek: az Isteni fény a magasabb tartományokban szemmel láthatóan sugárzik, ragyog, míg megnyilvánulása a mélyebben fekvő tartományokban nem érzékelhető ennyire nyilvánvalóan. Bizonyos szinteken a fényt homály, sokszor teljesen átláthatatlan homály veszi körül.

A Midrás utal ezekre a különféle szintekre, amikor magyarázatot fűz a következő bibliai vershez: „Hiszen az én kezem vetette meg a föld alapját, az én jobbom feszítette ki az eget.” A vers más szavakkal azt jelenti ki: „Ő nyújtotta ki a jobb kezét és teremtette meg a mennyeket; Ő nyújtotta ki a bal kezét és teremtette meg a földet.” Mint az köztudott, a jobb kéz erősebb fényt és szemmel láthatóbb revelációt jelent mint a bal. És ezért mondja a vers, hogy a jobb kéz teremtette „a mennyeket”, azaz a magasabb spirituális tartományokat, ahol az Isteni fény, tündöklőbben és láthatóbban ragyog. A bal kéz, ezzel szemben, „a földet” teremtette, azaz az alsóbb szintű spirituális tartományokat, ahol az Isteni fény halványabban és álcázottabban világít.

Ez a koncepció jobban átlátható, ha megértjük a különbséget aközött a Kabbalában említett négy spirituális világ között, amelyekre a következő vers utal: „mindenkit, akit Nevemről neveznek, akit dicsőségemre teremtettem, formáltam és alkottam.” Ezek a szavak ereszkedő sorrendben a Négy Világra utalnak [azaz a teremtés folyamatának négy stádiumára] – az Ácilut-ra (független közelség világa), a Briá-ra (teremtés világa), a Jecirá-ra (alkotás világa) és az Ászijá-ra (cselekvés világa).

A megvilágítás módja az Ácilut-ban különbözik a másik három Világ megvilágítási módjától, mivel az Ácilut-ban az az Isteni energia fény, amelyik korábban rejtve volt, megmutatkozik. Lényeges, hogy a héber Ácilut szó gyökének két, egymástól nagyon eltérő jelentése van: (a) „écel” – mellett és (b) „hácálá, háfrásá” – elkülönült, független. Egyrészt az Ácilut kellően elkülönült a Forrásától ahhoz, hogy külön Világként lehessen kategorizálni; másrészt viszont mégis a Végtelen Fény világainak csoportjához tartozik. Nem ez a helyzet a Briá Világával. Itt láthatóak a [látszólag] független létezés kezdetei: creatio ex nihilio – a va­la­mi megteremtése a semmiből.

A fentebb idézett versben a „Nevem” és „dicsőségem” kifejezések egy olyan létállapotot jelölnek, amely még mindig teljes mértékben azonosul Isteni Forrásával. Ezek tehát az Ácilut Világára utalnak, amely Forrásával változatlanul szerves egységet alkot – egy olyan Világra, amelyben az Isteni fény teljes tündökletességében nyilvánul meg.

Az Isteni fény nagyon eltérő formában nyilatkozik meg a másik három Világban, mivel ezek teljes mértékben különálló teremtmények, s ebből eredően önmagukat is Forrásuktól megkülönböztethető identitással rendelkező létezőkként érzékelik. Mi több, e három világon belül is különbözőképpen oszlik meg az Isteni Fény megnyilvánulásának ereje. Máshogy nyilvánul meg a Briá világban mint ahogy aJecirá és az Ászijá világokban.

Mindazonáltal ez a különbségtétel az egyes világok fénybefogadó kapacitása között csak annak a fajta Isteni megvilágításnak az esetében érvényes, amely bennükrejlően élteti a különböző Világokat. Ezt a fajta fényt mömálé kol álmin-nak [szó szerint „az, amelyik betölti a világokat”] hívják.

Ám létezik egy másik fajta fény is, egy fény, amely nem veszi figyelembe a különböző világok sajátságos korlátait. Mindnyájukat meghaladva, egyenlő mértékben világítja körül őket. Ezt a fajta fényt hívják szovev kol álmin-nak [szó szerint „az, amelyik körülöleli a világokat”]. Amikor a fentebb említett idézet Isten dicsőségének föltámadásáról és „az összes világban” való szétáradásáról beszél, valójában erre a fényre utal, amely egyenlő mértékben hatja át az összes világot. Tehát az összes világban egyforma módon nyilvánulhat meg.

Ha ezt a fényt elő akarjuk csalni, hogy szétterjedjen a világokban, keményen kell dolgoznunk a birurim-on, azaz az anyagi megrostálásán, megnemesítésén, és kifinomításán azáltal, hogy alárendeljük és átalakítjuk fizikai természetünket. Ez az értelme a Zohár-ból vett fentebbi kijelentésnek is. „Amikor a szitrá áchráleigáztatik” – azaz, amikor egy zsidó az istenszolgálatán munkálkodva legyőzi magában a gonosz erőket és a sötétség fénnyé alakul át – az így keletkezett fény magasabb rendű, mert a sötétségből ered. Amikor maga a sötétség ily módon fénnyé alakul át, ez a fény magasabbrendű, mivel még lent, a fizikai világban is látható, tehát minden világot egyenlő mértékben jár át.

Így már könnyedén érthető a Zohár föntebb idézett megállapítása: „Amikor a szitrá áchrá leigáztatik, Isten dicsősége azonmód föltámad és szerteárad az összes világban.” Ez az Isteni fény transzcendens szintjére utal, arra a szintre, amelynekszovev kol álmin a neve és amelynek szétáradása egyenlő mértékben öleli körül a lenti és fenti világokat.

A fentebb kifejtettek alapján értelmezendő a vers: „Készítsenek Nekem szentélyt, hogy bennük lakjam!” – mindenkiben, aki fizikai természetét leigázva, megzabolázva és a sötétséget fénnyé alakítva gyakorolja magát az istenszolgálatban. Az így keletkező fény fokozott erővel világít és „Isten dicsősége föltámad és szerteárad az összes világban”, mert a szovev kol álmintranszcendens fénye ily módon mindenütt láthatóvá válik.

Összefoglalás: A Sechiná lényege egykoron szemmel láthatóan jelen volt az alsó világokban. A fejezet kifejti, hogy Isten alapvetően azért teremtette a világot, mert lakhelyre vágyott az alsó világokban. Ezt a földi hajlékot az ember istenszolgálata építi föl, mégpedig úgy, hogy az isteni akaratnak aláveti és átalakítja a világ illetve saját fizikai természetét. Ily módon segíti elő az ember, hogy a szovev kol álmintranszcendens fénye, amely egyenletesen világítja be a világokat, láthatóvá váljék.