Menáchem Mendel Schneerson rabbi nyomán
A Messiás szamara

 

 

„Örülj nagyon, Cion leánya, ujjongj, Jeruzsálem szülötte, mert királyod érkezik hozzád, igazságos és győztes Ő, szerény, és szamáron közlekedik!” (Zchárjá 9:9.)

Bölcseink egyhangú értelmezése szerint ez a „király” nem más, mint a Messiás. Ebből következik, hogy a Messiás, akinek eljövetele gyökeresen fogja megváltoztatni világunkat, a szerénység megtestesítője.

A szamár többször is felbukkan a Bibliában. Mindannyiszor ugyanaz a szerepe, de mindig egy kicsit másképpen tölti be: a különbségek a változásokat tükrözik, amelyeken világunk át- meg átmegy, miközben végső, tökéletes formája felé halad.

Akkor találkozunk vele először, amikor Ábrahám elszánja magát Izsák feláldozására, az Örökkévalóba vetett hitének tizedik, legnagyszerűbb bizonyságtételére. „Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát”, és a hátára rakta a holmikat (a „fát… a tüzet meg a kést”), amelyekre szüksége lesz a Hebrontól a Moriá-hegyig tartó háromnapos út után.

A „szamár” az anyagiság jelképe

Hét nemzedékkel később az Örökkévaló feladatul adta Mózesnak: hozd ki a zsidókat Egyiptomból, vezesd el őket a Sínai-hegyhez, és add át nekik az énTórámat, amely meghatározza küldetésüket, hogy választott népem legyenek. Így hát „fogta Mózes a feleségét és fiait, szamárra ültette őket…”, és elindult Egyiptomba.

Ábrahám, Mózes és a Messiás: mindhárman az Örökkévaló akaratának beteljesítésére használják a szamarat. A szamár azonban különböző módon vesz részt feladatuk végrehajtásában. Ábrahám esetében a holmit viszi, Mózes esetében feleségét és gyermekeit, míg a Messiás esetében Ő maga ül a szamáron.

A hagyományos zsidó szemlélet azt tanítja, hogy a szellemi szféra felsőbbrendű a fizikaival szemben. A Midrás mégis azt tanítja, hogy az Örökkévaló azért teremtette meg a lét teljességét, a szellemi birodalmával együtt, mert „hajlékot akart magának a lenti világban”. Tehát fizikai létünk a célja mindennek, amit az Örökkévaló alkotott: ez az a környezet, amelyben a teremtéssel kitűzött célt meg kell valósítani.

Az Örökkévaló akarata szerint az anyagot nekünk kell megnemesítenünk és felmagasztosítanunk. A „szamár” héber neve, a chámor, az „anyagot” jelentőchomer szóból ered. A Messiás szamara a járomba fogott anyag, a megnemesített – magasabb, fennköltebb cél felé irányított – fizikai lét.

Az emberiség feladata, az anyagi tökéletesítése azonban hosszú és bonyolult folyamat, olyan történelmi erőfeszítés, amelynek során minden egyes nemzedék az elődök eredményeire épít. Az anyagi és a szellemi külön világ, hiszen a teremtés jellegénél fogva mély szakadék választja ketté őket, és így eleve ellentétesek egymással. A szellem és az anyag között emelkedő falon egyetlen alkalommal támadt rés, amikor „az Örökkévaló leszállt a Sínai-hegyre”. Az isteni valóság a földi valóságban is megnyilvánult: az ember megkapta a Tórát, és ez lehetővé tette számára, hogy megszentelje az e világit, kifejezze az Örökkévaló mindent átható igazságát az anyagi világban.

Már utazhatunk Rómába…

Midrás a következő parabolával világítja meg az esemény jelentőségét: „Élt egyszer egy király, aki elrendelte: ťA rómaiak nem utazhatnak Szíriába, a szírek nem utazhatnak Rómába.Ť Hasonlóképpen rendelkezett az Örökkévaló, amikor megteremtette a világot, mondván: ťAz egek az Örökkévaló egei, de a földet az embereknek adta.Ť Ám amikor át akarta adni a Tórát Izraelnek, visszavonta korábbi rendelkezését, és kijelentette: ťAz alanti világok felemelkedhetnek a magasabb térségekbe, a magasabb világok pedig alászállhatnak az alsóbb tartományokba. És Magam leszek az elsőŤ, ahogyan le van írva: ťLeszállt tehát az Örökkévaló a Sínai-hegyreŤ, és ťazután azt mondta az Örökkévaló Mózesnek: Jöjj fel hozzám…Ť”.

Ez a magyarázata annak, hogy Ábrahám és Mózes különböző mértékben használták az anyagiasult „szamarat” feladatuk teljesítése során. Ábrahámot, az első zsidót, az anyag felmagasztosításának célja vezérelte: működésbe hozni az anyagiban rejlő lehetőséget a Teremtő jóságának és tökéletességének kifejezésére.

Ábrahám azonban a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás előtt élt, amikor az Örökkévaló még nem vonta vissza a „rendeletet”, amely „fentire” és „alantira”, anyagira és szellemire osztotta a világot. Ábrahám legföljebb annyit tehetett, hogy az anyagit a szellemi szolgálatába állítja, és a „szamarat” arra használja, hogy cipelje az isteni szolgálathoz szükséges „kellékeket”. A fizikai egyelőre közönségesnek számított, és nem játszhatott közvetlenül szerepet a szellemiben, de végül is hasznosíthatónak bizonyult, még ha periférikusan is, az Örökkévaló szolgálatában.

Tóra közvetít

Mózesra esett viszont a választás, hogy a Tórát átadja Izraelnek. A Tóra lett az a közvetítő eszköz, amellyel az Örökkévaló lehetővé tette, hogy életünk legvilágiasabb aspektusait is megszenteljük, hogy materiális énünket és környezetünket morális és spirituális célkitűzéseink szerves részévé tegyük.

Ezt tükrözi az a tény is, hogy amikor Mózes nekivágott a Színájhoz vezető útnak, a szamárra ültette feleségét és gyermekeit. A feleség és a gyermekek magának az embernek a tartozékai: Bölcseink szerint „a férfi felesége olyan, mintha saját maga lenne” és „a gyermek atyja végtagja”. Mózes óta az anyagi központi, bensőséges, szinte szellemi szerepet tölt be életünk dolgaiban.

Ám Mózes csak a kezdete annak a hatásnak, amelyet a Tóra gyakorolt a materiális világra. Azóta, valahányszor az ember anyagi eszköz használatával micvát teljesít – például adakozik, vagy a táplálékból nyert testi energiát az imádságban való odaadásra hasznosítja és így tovább –, megnemesíti az adott eszközt, s ezáltal megfosztja földi jellegétől, öncélúságától. Az anyagi világ minden ilyen cselekedettel szentebbé válik, és egyre inkább összhangba kerül valódi lényegével, funkciójával. Minden ilyen tevékenység közelebb hozza a napot, amelyen világunk végleg megszabadul a közönségesség burkától, minden oktalanság és viszály eredőjétől: amelyen beköszönt az egyetemes béke és tökéletesség.

Így hát a Messiás, aki a Tóra végső beteljesedését képviseli, maga üli meg az anyagiság szamarát. Az Ő eljövetele ugyanis azt hirdeti, hogy elérkezett a világ, amelyben az anyagi nem „alábbvaló”, másodlagos elem többé, hanem teljességgel megnemesedett tényező, és szerepe éppoly központi jelentőségű a jóságra való törekvésben, mint a teremtés legemelkedettebb szellemi alkotásáé.

Messiás a hetiszakaszban

Személyiségünk megőrzése

„És minden nő, akit szíve késztetett bölcsességgel, megfonta a kecskeszőrt.” (2Mózes 35:26.)

Rási szerint: „Ez a művelet rendkívüli ügyességet kíván, mivel a kecske hátán fonták a szőrt.”

Ez nem volt a nők kötelessége. Maguktól, saját belső késztetésük hatására cselekedtek. Rájöttek, hogy ha az Örökkévaló felruházta őket ezzel a képességgel, akkor azt az Örökkévaló szolgálatára, a Szentély felépítésére használniuk is kell.

Ez a következőkre tanít minket:

A zsidóság, a micvák által teljes útmutatást ad az élethez, ugyanakkor fontos, hogy megtartsuk önálló személyiségünket. Mikor az Örökkévaló különleges tehetséggel és képességekkel ruház föl valakit, az köteles azt is az Örökkévaló szolgálatában hasznosítani. Mindenkinek arra kell használnia tehetségét és képességét, hogy segítse elérni a legvégső célt: szentéllyé, az Örökkévaló méltó hajlékává változtatni ezt a világot.

A zálog

„Ez a hajléknak (miskán), a bizonyság hajlékának (miskán háédut) elszámolása…” (2Mózes 38:21.)

Rási kommentárjában idézi Bölcseink megjegyzését, hogy a miskán szó kétszer fordul elő ebben a versben. Ez a kétszeres hivatkozás a Jeruzsálemi Szentélyre utal, amely Izrael megtérésének zálogaként (máskon), Izrael romlottsága miattkétszer pusztíttatott el (mármint az Első és a Második Szentély).

Ez azt jelenti, hogy a Szentély elpusztítása nem volt Izrael örök veszteségének szánva, csak zálogul, biztosítékként vétetett, és végül helyre lesz állítva.

A zsidó törvény elrendeli, hogy aki zálogot vesz, köteles azt gondosan megőrizni, és a megfelelő időben visszaadni a tulajdonosának. Mikor a Szentély eltávolításának az oka („Izrael romlottsága”) megszűnik, érintetlenül, teljes épségében visszakapjuk. Ilyenformán a Harmadik Szentély mindkét elődjének minden tulajdonságát hordozni fogja.



A Rebbe beszéde alapján, amelyet Sábát Váérá 5722 (1962. január 6.) mondott. Likuté Szichot, III. kötet, 854–862. oldal.

Szánhedrin 78., Bráchot 56.

1Mózes 22:3.
2Mózes 4:20.

Midrás Tánchumá Nászo 16., l. Tánjá 36.

Tánchumá, Váérá 15.
Zsoltárok 115:16.
2Mózes 19:20.
Uo. 24:12.
Bráchot 24a.
Éruvin 70b.