Smuél, Ábá bár Ábá kohánita fia, a babilóniai amoriták elsô nemzedékébe tartozott: Ráv társaként a babilóniai gálut egyik vezéralakja volt. Apját a Talmud kizárólag Ábuhá D’Smuél, „Smuél apja” néven említi.
Már születésének körülményeit is legendák sora övezi. Az egyik ilyenbôl megtudjuk, hogy apja selyemmel kereskedett, és egy bizonyos Jehudá ben Btérá rendelt tôle egy tételt. Amikor azonban megérkezett a szállítmány, ez a Jehudá nem akarta átvenni, s arra hivatkozott, hogy hivatalosan nem kötöttek üzletet, csak beszéltek róla. Ábá azt mondta: neki többet ér Jehudá szava, mint az elôleggel pecsételt megállapodás. A vevô megilletôdötten köszönte meg az elismerést: „Mivel ennyire adsz a szavamra, adja Isten, hogy olyan fiad legyen, mint a rámái Smuél [Sámuel] próféta volt, akinek hûségét és megbízhatóságát az ìrás tanúsítja…” (Midrás Smuél 10.)
Egy másik legenda, amelyet a poszttalmudikus irodalom ôrzött meg, arról szól, hogy Ábá, a kereskedô egyszer tengerentúli útja során megismerkedett egy médiai [zsidó (Hyman)] nôvel. Ez az asszony „értette a madarak nyelvét”, s nagy pénzt ajánlott neki, hogy teherbe eshessen tôle. „Látta”, úgymond, hogy Ábának nagyon kiváló fia fog születni.
A kereskedônek több sem kellett: kimondta a Szent Nevet, s csodálatos módon még aznap éjjel otthon termett, megörvendeztette feleségét, és reggel visszatért…
Amikor kiderült, hogy az asszony állapotos, pedig férjeura külföldön van, a bíróság nyilvános megvesszôzésre ítélte. Felnôttkorában Smuél elmondta: „Behúztam a fejemet az anyám hasában, hogy az ütések ne legyenek túl fájdalmasak…” (Háláchot Gdolot, Gitin és Ros, Kidusin 10:7.)
Ez a két különbözô történet megmagyarázza, miért nevezik Ábá bár Ábát hangsúlyozottan „Smuél apjának”…
Smuél csodagyerek volt. Annyi idôs lehetett, mint a mai óvodások, amikor azt mondta, hogy pontosan emlékszik a bábára, aki világra segítette, és föl is ismeri (Jeruzsálemi Talmud, Ktubot 5:30.). A chéderben is kitûnt éles eszével és okos kérdéseivel. Egyszer sírva ment haza, mert a melámed megverte. Apja meghagyta a tanítónak, hogy etesse meg a gyereket, de Smuél nem mosott kezet. „Miért mostam volna? ─ méltatlankodott a gyerek. ─ º nyúl az ételhez, és én mossak kezet?” Ábá is mérges lett a tanítóra: nem elég, hogy nem ismeri a háláchát ─ hiszen akit etetnek, az nem köteles kezet mosni ─, de még verekszik is! (Chulin 107.)
A Talmud több helyütt utal arra, hogy tapasztalatai eltértek apja tanításától, aki igyekezett jóra nevelni és a micvák gyakorlására szoktatni. Egyszer pénzt adott neki, hogy ossza szét a nélkülözôk között. Smuél látta, hogy az egyik szegény húst eszik és bort iszik. Apja azt mondta, hogy ezután többet kell adni annak az embernek, mert hozzá van szokva a jóhoz… Máskor a gyermek Smuél koldusok fabódéja mellett ment el, és hallotta, hogy arról beszélgetnek, aznap arany- vagy ezüstedénybôl egyenek-e. Ábá ebbôl is tanítást szûrt le: „Hálával tartozunk a csalóknak! Ha nem lennének olyanok, akik nélkülözôknek adják ki magukat, folyton büntetést kapnánk, amikor nem adunk a kéregetôknek…” (Jeruzsálemi Talmud, Péá 8:9.)
A Talmud ugyanezt egy másik történettel is illusztrálja. Rabbi Jochánán és Rés Lákis egyszer fürdôbe ment. Egy koldus alamizsnát kért tôlük, de ôk azt mondták, várja meg, amíg kijönnek. Mire végeztek, a koldus meghalt. Nagyon elszomorodtak, és azt gondolták: ha már nem segítettek rajta életében, legalább tisztességgel eltemetik. Elkezdték mosdatni, és egy zacskó aranyat találtak a nyakába kötve! Ekkor mondták ôk is: „Hálával tartozunk a csalóknak!” (Uo.)
Egy ideig Necivinben tanult, Jehudánál, aki annak idején áldásában megjövendölte jó tulajdonságait. Fôként apjától tanulta az Erec Jiszráél-i háláchátudományt, mert Ábuhá D’Smuél sokat járt Izraelben, és Jehudá fejedelem tanítványaként ismerte meg a Misná különbözô olvasatait (Hyman). Smuél Lévi ben Sziszihez, majd Huná jesivájába is járt. A Tórán kívül is rengeteg ismeretet sajátított el, amelyekkel megalapozta hírnevét az egész zsidó világban.
òriási tudása ellenére nem avatták rabbivá. Csillagász, orvos, mérnök, gyógyszerész, történész és még sok minden volt, de a „rabbi” címet nem kapta meg. Elment Jehudához, kigyógyította szembetegségébôl, de a fejedelem, bármennyire akarta is, képtelen volt keresztülvinni fölavatását. Zûrzavaros idôk voltak, magyarázza Rási, és a bölcseket akkoriban éppen nem lehetett összehívni. Smuél látta, hogy a fejedelem bánkódik emiatt, s még ô vigasztalta. „Láttam az elsô ember, Ádám könyvében: Smuélt, a csillagászt, bölcsnek fogják nevezni, de rabbinak nem, és a fejedelem orvosa lesz…”
Vannak, akik az avatás elmaradása mögött politikai hátteret sejtenek: az Erec Jiszráél és a babilóniai gálut közötti ellentétekben látják az okot. Hyman elveti ezt a feltevést: azt mondja, nem tudhatjuk, mik voltak a rabbivá avatás feltételei, milyen eljárással történt, milyen összetételû testület kellett hozzá és így tovább. Smuél csak rövid ideig volt Izraelben, amikor Jehudá éppen betegeskedett: talán nem tudott elmenni a tanházba, ahol felavatták volna.
Mivel nevéhez nem járult „rabbi” titulus, már Smuélnak, „Smuél úrnak” nevezték. Mivel azonban nem volt szokás a nagy tudósokat nevükön szólítani ─ ez tiszteletlenségnek számított ─, különbözô „mûvészneveket” adtak neki. Ilyen volt a „Sápur király”, amivel a perzsa királlyal való barátságára utaltak. (Bává Bátrá 115.)
Smuél úr, a csillagász, a babilóniai Nehárdéá tanházát vezette. Fô szakterülete a magánjogi háláchá volt. Nem egy döntését átvette világi jogalkotás is. º alkotta a szabályt: „Aki olyasmit követel, ami más birtokában van, annak bizonyítania kell követelése jogosságát.” (Bává Kámá 46.) Ugyancsak ô állította föl azt a jogelvet, hogy az állam törvényei ─ amennyiben nem állnak ellentétben a háláchával ─ kötelezôek a hithû zsidókra. Igen magas mércével mérte a bírák fölkészültségét, és feddhetetlenségükre is nagy súlyt fektetett. Megtörtént, hogy peres ügyben elébe került egy ember, aki egyszer átsegítette ôt a hídon. Smuél, aki tudta, hogy a bíróra a gyanú árnyékának sem szabad vetülnie, áttette az ügyet egy másik bíróhoz… (Ktubot 105.)
Igen érzékeny volt a társadalmi igazság iránt. Azt tartotta: a bíróság feladatai közé tartozik, hogy „az árvák atyja” legyen (Gitin 37.). ùgy döntött, hogy az árvaszéknek joga van az árvák vagyonát kamatra kikölcsönözni, erre nem vonatkozik a kamatszedés tilalma (Bává Meciá 70.). Döntése szerint a hetedik, smitá évben, amikor az adósságok automatikusan elévülnek, az árvák követelései érvényben maradtak.
Állandó küzdelmet folytatott az üzérkedôk ellen. A saját termését például akkor vitte a piacra, amikor nagy ára volt, de szándékosan olcsón adta, hogy letörje a többiek uzsoraárait. Nagyon haragudott azokra, akik vallási indokokkal próbáltak tisztességtelen haszonhoz jutni. Peszách elôtt, a cháméc, a kovászos kötelezô kitakarítása során ki szokták dobni az agyagedényeket, mert nem lehet kikaserolni ôket. Ünnep után, amikor nagy volt a kereslet, fölment az áruk. Smuél megfenyegette a fazekasokat, hogy ha nem szabnak elfogadható árat a portékájuknak, akkor megengedi a régi edények használatát… (Peszáchim 30.) Ugyanígy tett, amikor Szukot ünnepe elôtt megfizethetetlenül sokat kértek az ünnepi csokorba való mirtuszért: kilátásba helyezte, hogy engedélyezi a hádász kátumot, a „nyesett mirtuszt” (Szuká 34.) A maximális kereskedelmi haszonkulcsot az ár egyhatodában szabta meg: kevesebb lehetett, de több nem (Bává Bátrá 90.).
Smuél határtalanul szerény volt. Szavajárása szerint „Minden embert tiszteletben kell tartani.” Senkinek az érzékenységét nem szabad megsérteni, tanította, még a rabszolgáét sem, aki pedig ugyancsak ki van szolgáltatva gazdájának. Aki a rabszolgáját bántja, az köteles kártérítést fizetni neki, mert „a rabszolga arra való, hogy dolgozzék, nem pedig arra, hogy megszégyenítsék” (Nidá 47.)
Az volt az álláspontja, hogy senkit sem szabad félrevezetni, becsapni, a nem zsidókat sem. Jó barátságban volt egy Ávlát nevû nem zsidó emberrel, akivel kölcsönösen tisztelték és becsülték egymást. A Talmud elmondja, hogy egy alkalommal, amikor egy asztalnál ültek, forralt bort hoztak Smuélnak. Ávlát igyekezett elkerülni, hogy hozzáérjen az edényhez, nehogy „eltréflizze” Smuél italát. A bölcs értékelte a tapintatosságot, de fölvilágosította barátját, hogy a forralt borra nem vonatkozik a szabály… (Ávodá Zárá 30.)
Szerénységében, egyszerûségében a nagy Hillél követôje volt. Azt tartotta, hogy a háláchá azért igazodik Hillél álláspontjához, mert a Nagy Öreg szerénysége és alázatossága túltett Sámmájén: a Hillél-iskola követôi nagyobb tisztelettel adóztak Sámmáj tanításának, mint saját mesterükének (Éruvin 13.). Egy talmudi legenda szerint Smuéllal is megtörtént a betért zsidó esete, akit Ráv ─ és évszázadokkal elôtte Sámmáj ─ elutasított, míg ô, akárcsak elôtte Hillél, türelemmel közeledett hozzá, és befogadta (Kohelet Rábá 7:8.).
Rávval együtt ô is elítélte az önsanyargatást és a fölösleges böjtölést. „Aki böjtöl, az vétkezik” ─ szokta mondani (Táánit 11.). Ezt természetesen az önként vállalt, „privát” böjtölésre értette, nem pedig a kötelezô, elôírásos böjtökre. Aki fogadalommal eltiltja magát olyasmitôl, amit a Tóra megenged, az „vétkezik, még ha megtartja is fogadalmát” ─ mondta (Nedárim 22.). Kedves tanítványának, Jehudának azt szokta mondani: „Egyél-igyál, fiam, mert az élet hamar elmúlik!” (Éruvin 54.)
Tudományos tevékenysége talán kevésbé ismert, de igen széleskörû. Már szó volt róla, hogy Jehudá fejedelem szemét gyógyította. A Talmud elbeszélése szerint volt egy találmánya, a Smuél-féle különleges szemkenôcs, illetve szemcsepp, s ezzel próbálta kezelni a fejedelmet, aki súlyos betegség miatt olyan érzékeny volt, hogy nem bírta elviselni a becseppentést vagy a kenést. Erre Jehudá párnája alá tette a gyógyírt, és a betegség a kisugárzástól elmúlt. (Bává Meciá 85.)
Orvosi tudását halachikus döntéseiben is kamatoztatta: megengedte, hogy a törött csontot összeillesszék szombaton, és a szülô asszonyok számára is szombati könnyítéseket tett (Sábát 148). Az volt a véleménye, amitôl a tudomány ma sem áll túl messze, hogy a betegségek a rossz levegônek ─ a különbözô kórokozóknak ─ köszönhetôek (Bává Meciá 107.).
Neves asztronómus hírében állt: hatvan évre szóló naptárt készített, és azt mondta, úgy ismeri az égi ösvényeket, akár Nehárdéá sikátorait (Bráchot 58.). Az asztronómia, helyesebben populáris változata, az asztrológia elterjedt „tudománya” az akkori nem zsidó világban azt az álláspontot népszerûsítette, hogy az ember sorsa a csillagokban van megírva, és ez ellen semmit sem lehet tenni. Smuél kétségbe vonta ezt: azt állította, hogy minden ember ura a saját életének, és viselkedése meghatározza helyzetét. Ezt egy szemléletes történet illusztrálja a legjobban.
Smuél egyszer barátjával, Ávláttal beszélgetett ─ beszéli el a Talmud ─, s egy csapat embert láttak munkába menni. Ávlát, aki asztrológus volt, rámutatott az egyikre: „Ez az ember nem jön vissza velük, mert meg fogja marni egy kígyó…” Azt mondta, ez meg van írva a csillagokban. Smuél azt felelte, hogy ha az az ember zsidó, akkor vissza kell jönnie, mert a zsidók sorsa nem függ a csillagoktól…
Tovább beszélgettek, s egyszer csak látják visszafelé igyekezni az illetôt: kutyabaja sincs. Ávlát nagyon meglepôdött. Beletúrt az ember batyujába ─ s egy kettéhasított fejû kígyót talált benne… Smuél megkérte a szerencsés fickót, mesélné el neki, mit csinált aznap. „Semmi különös nem történt ma ─ felelte az. ─ Nálunk az a szokás, hogy mindenki beteszi a magával hozott ennivalót egy közös kosárba, és ebédszünetben együtt eszünk. Az egyik társam ma nem hozott ételt, mert nem volt semmije. Én jártam körbe a kosárral, s amikor ôrá került a sor, a magaméból tettem be többet, nehogy szégyenben maradjon…”
„Micvát tettél! ─ kiáltott föl Smuél. ─ Jótékonyságot gyakoroltál: ez volt az az érdem, amelynek fejében megmenekültél a halálos marástól! Ahogyan le van írva: …a jótékonyság megment a haláltól. [Példabeszédek 10:2.]” A Talmud ugyanitt, a Sábát traktátusban (156.) több, hasonló esetet ír le, s mindnek közös tanulsága, hogy a hivô zsidó emberre nem érvényesek a csillagjósok jövendölései, mert a zsidók urai sorsuknak, amely érdemeik vagy vétkeik szerint fordul jóra vagy rosszra.
Smuél az utókorra hagyományozta realisztikus szemléletébôl eredô felfogását, amely éles vitát váltott ki a különbözô szellemi irányzatok között. „Világunkat a Messiás korától csak az idegen elnyomás választja el” ─ szokta mondani (Bráchot 34.). Ez a kijelentés ellentétben áll azzal a nézettel, amely a messiási kort ideálisnak, különleges szellemi létet hordozónak, mai világunktól alapvetôen különbözônek tekinti.
Vallási feladatai és a jesivá vezetése mellett politikai tevékenységet is folytatott. Jó viszonyban volt Sápur perzsa királlyal: bejáratos volt a palotájába, és az uralkodó nemegyszer kikérte a tanácsát is. A király szeretett avval dicsekedni, hogy a fennhatósága alá tartozó zsidók teljes jogegyenlôséget élveznek. Ez igaz volt, és Smuél teljességgel lojális volt Sápurhoz, aki így büszkélkedett: „Soha életemben nem öltem zsidót!” Ezt persze csak akkor tekinthetjük igaznak, ha nem számítjuk azt a 12 000 zsidót, akit Kájszárijában legyilkoltatott, és akik miatt Smuél még csak a ruháját sem szaggatta meg… (Moéd Kátán 27.) A Talmud szerint azért nem gyászolt, mert ezek a zsidók részt vettek a király elleni lázadásban, és maguk hívták ki sorsukat.
Smuél jómódú, sôt gazdag ember volt: birtoka, szôlôje és számos szolgája volt. Apja, a selyemkereskedô, aki nagy tekintélynek örvendett, árvaszéki elnök volt: ô kezelte az árvák vagyonát. Smuél nem volt ott, amikor apja elhunyt, s nem volt módjában megtudni, hol ôrizte a letétet. Az ügy kezdett kellemetlenné válni: megindult a szóbeszéd a gazdag Smuélról, aki „az árvák pénzébôl él”.
Nem tehetett mást, kiment a temetôbe, és megkereste apját. Steinsalz rabbi Talmud-kiadásában megjegyzi, hogy ezt nem szó szerint, hanem látomásként kell értelmezni, hiszen Smuél kohánita volt, és nem mehetett a temetôbe. Mindenesetre a „holtak csarnokában” várta apját, aki meg is érkezett az égi jesivából. Megmondta fiának, hogy a malomkô alatt van az árvák pénze, miközben sírt és nevetett egyszerre. Meg is magyarázta: azért sír, mert hamarosan Smuél is ide kerül, és azért nevet, mert fiát igen nagyra becsülik az égi jesivában… (Bráchot 18.)
Tudjuk, hogy Smuél és fivére, Pinchász, két nôvért vettek feleségül, de a nevüket nem ismerjük. Érdekes módon Smuélról fennmaradt egy „személyleírás”, ami elég ritka eset. Egy nô, aki valamilyen ügyben nála járt, elmondta, hogy „alacsony, nagyhasú, fekete bôrû, és nagyok a fogai” (N’dárim 50.). Két fiát temette el, és mindhárom, okos és sikerült leánya fogságba esett. A Talmud szerint a lányok rabsága büntetés volt számára egy korábbi vétségéért.
Egyszer fogságból kiváltott nôk érkeztek Nehárdéába, és Smuél apja ôröket rendelt ki melléjük. Tudni kell, hogy a fogságba esett nôket „mindenesetre” úgy tekintették, mint akik ─ önhibájukon kívül ugyan ─ elveszítették ártatlanságukat, vagy vétkeztek, és rehabilitációjukig „karanténban” tartották ôket. Smuél fölöslegesnek tartotta a gondoskodást, és azt kérdezte: „Eddig vajon ki ôrizte ôket?” Apja így válaszolt: „Ejnye, fiam! Ha, ne adj Isten, a te lányaidról lenne szó, nem beszélnél így!”
A példa beteljesedett: Smuél két lánya fogságba esett. Késôbb a rablók Erec Jiszráélba vitték ôket, hogy eladják ôket vagy váltságdíjat kaphassanak értük. Nemhiába volt Smuél az apjuk: a lányok okos válaszaikkal meggyôzték ártatlanságukról a bét din tagjait. Rabbi Chániná tisztának nyilvánította ôket, és megbízta rokonukat, Simon bár Ábát, hogy gondoskodjék róluk. (Ktubot 23.) A Jeruzsálemi Talmud szerint a lányok Erec Jiszráélban maradtak: egyikük feleségül ment Simon bár Ábához, majd amikor fiatalon meghalt, a testvére lett Simon felesége (Jeruzsálemi Talmud, Ktubot 2:6.). A harmadik lány akkor esett fogságba, amikor ─ már Smuél halála után ─ a polgári idôszámítás szerint 259-ben Bár Nécer bandái lerohanták Nehárdéát. Egy nem zsidó vette ─ talán erôszakkal ─ feleségül ezt a Ráchel nevû lányt. A férj késôbb betért a zsidóságba, s egy fiuk született, aki Mori bár Ráchel néven neves amorita lett, Rává társa.
Smuél mintegy nyolcvan évet élt. A babilóniai zsidóság történetének jelentôs fejezete zárult le halálával. Miután Bár Nécer bandáinak dúlása nyomán Nehárdéá romba dôlt, ráv Huná szurái tanháza és Smuél tanítványának, Jehudának pumbáditái jesivája vált a Tóra babilóniai központjává.
