A második Szentély rövid aranykorának szellemi vezetője és a háttérben működő mozgatórugója, rabbinikus diplomata és politikus rabbi volt, az első tanaitanemzedék jeles képviselője, a harmadik zugot – „páros” – egyik tagja, Jehudá ben Tábáj társa.
Simon az i. e. 2. század nehéz idejében élt. A Hásmoneus-királyság utolsó nagy királyának uralkodása alatt a zsidó állam egyre inkább az idegenmajmoló, Tórától eltávolodó szadduceus vezetés befolyása alá került. A királyt, Alexander Jánnájt a gazdag patríciusság és a főpapság irányította; magának tartotta fenn a főpapi tisztet is, és állandóan az országot kimerítő háborúkat folytatott. Egy időben összeütközésbe került a Tóra bölcseivel, a prusimokkal, azaz farizeusokkal, akiknek élén a harmadik „páros”, Jehudá ben Tábáj és Simon ben Sátách áll. A dolog annyira elmérgesedett, hogy Jehudá emigrálni kényszerült az egyiptomi Alexandriába, míg Simon illegalitásba vonult. Ebben segítségére volt húga, Slomcion, a király felesége. A Hásmoneus-állam ebben az időben profán, vallástalan zsidó közösség arculatát mutatta. Az első Hásmoneusok, Mátitjáhu és fiai, halált megvető bátorsággal harcoltak a zsidótlan, bálványimádó, erkölcstelen hellenizmus megnyilvánulásai ellen, később azonban utódaik behódoltak a szír–görög szellemiségnek, és bár államuk látszólag független maradt, a szellemi gyarmatosítás bekövetkezett.
Nem Jehudá ben Tábáj volt az első bölcs, aki kénytelen volt külföldre menekülni a Hásmoneus-önkény elől. Az előző „páros” első embere, Josuá ben Práchjá szintén Alexandriában vészelte át Alexander Jánnáj apjának, Jochánánnak vérengző terrorját, amelynek egész sor Talmud-bölcs esett áldozatul. Ezt a szadduceusok robbantották ki, akik felségsértéssel vádolták ellenfeleiket, és sikerült a nyolcvanéves Jochánánt maguk mellé állítaniuk (Szánhedrin 107.).
Simon ekkor még fiatal jesivánövendék volt, akinek – ugyancsak húga segítségével – sikerült elrejtőznie és életben maradnia. Slomcion ekkor Jochánán elsőszülött fiának, Arisztobulosznak a felesége volt. Jochánán halála után Arisztobulosz erőszakkal elfoglalta a trónt, megölte anyját és egyik testvérét, és – mint Flavius A zsidók történetében részletesen leírja – még apjánál is nagyobb dühvel üldözte a Tóra művelőit. Egyévi uralkodás után azonban meghalt, és öccse, Alexander Jánnáj került a trónra, aki hagyományos sógorházasságot kötött a gyermektelen Slomcion királynéval.
A királyné bölcsessége jó hatással volt Jánnájra, aki – noha maga is a szadduceusok híve volt – felhagyott a bölcsek üldözésével, és sógorát, Simon ben Sátáchot kinevezte a Szánhedrin tagjává. Tragikomikus módon a hetventagú szadduceus „parlamentben” Simon egyszemélyes ellenzékként képviselte a Tórához hű zsidóságot. Erről a talmudi forrásokban az alábbi, anekdotikus hangvételű történet olvasható:
„Tévét 28-án helyreállt a törvényes rend a Szánhedrinban… amikor a szadduceusok ültek az ő Szánhedrinjukban és Jánnáj, a király és Slomcion, a királyné is ott ült, de a zsidók [vagyis a farizeusok] közül senki nem volt köztük, kivéve az egy Simon ben Sátáchot. És felmerültek halachikus kérdések, és senki nem tudott érveket felhozni a Tórából. Mondotta nekik Simon ben Sátách: Aki képes érveket és bizonyítékot hozni a Tórából, az megüti a mértéket, és lehet a Szánhedrin tagja. Aki pedig nem, az nem. [Ebbe, úgy látszik, kénytelen-kelletlen beleegyeztek, hiszen a szadduceusok csak a Szóbeli Tant vetették el, akárcsak később a karaiták, de az Írott Tant, úgymond, elfogadták.] Egyszer felmerült egy konkrét probléma, és senki nem tudott érvelni a Tórából, kivéve egy öreget, aki motyogott valamit. Mondta ez az öreg Simonnak: Adj nekem időt, és majd holnap válaszolok neked. Másnap kiderült, hogy nincs mit mondania. Erre szégyenében távol maradt. Simon pedig behívta helyette egyik tanítványát, mondván, hogy a Szánhedrinnak nem lehet hetvenegynél kevesebb tagja… Ugyanígy tett velük nap mint nap, amíg csak mindnyájan el nem tűntek onnan, és [a szadduceus Szánhedrin] helyét zsidó Szánhedrin foglalta el [vagyis a farizeusok, a Tóra-bölcsek lettek többségben]. Azt a napot, amikor ez történt, vagyis tévét 28-át, ünnepnappá tették meg…” (Megilát Táánit 10.)
Hyman szerint kétségen felüli, hogy a fenti idillikus esemény mögött a királyné keze érezhető. Ő lehetett az, aki meggyőzte a férjét, hogy a Tóra bölcsei részéről – akik mint a „farizeus párt” képviselői a legszélesebb néprétegeket képviselték – semmi veszély nem fenyegeti uralmát. Valóban, a bölcsek beletörődtek abba, hogy Alexander Jánnáj magának vindikálja a főpapi stallumot is, és minden erejüket a Tóra oktatására és terjesztésére fordították.
Így aztán a konszolidálódott helyzetben Simon ben Sátách levelet írhatott idős mesterének, Josuá ben Práchájának Alexandriába, hogy jöjjön haza, mert béke van. A levél arámi nyelvű szövegét a Talmud őrizte meg: „…mikorra békesség lett, Simon [ben Sátách] levelet küldött ezzel a szöveggel: Tőlem, Jeruzsálem, a szent város, hozzád, egyiptomi Alexandria húgom. A férjem nálad van, és én itt ülök és búslakodom… Amikor Josuá megkapta a levelet, azt mondta: Úgy látszik, vége az ellenségeskedésnek…” (Szánhedrin 107.)
Josuá halála után Simon lett a Szánhedrin elnöke, és társa, Jehudá ben Tábáj a felsőbíróság elnöke. Simonnak most vallási ügyekben szabad keze volt, és egy sor újítást – tákánát – vezetett be a Tóra-oktatás erősítésére. Ő volt az, aki bevezette a kötelező iskolát (Jeruzsálemi Talmud, Ktubot 8. fejezet vége), de ezt Josuá ben Gámlá, az ügyvezető főpap nevében tette, nehogy szemet szúrjon az uralmon lévő szadduceusoknak, akik esetleg elgáncsolhatták volna a nagyszabású reformot (Hyman).
A Talmud (Bává Bátrá 21.) dicséri ezért a tettéért Josuá ben Gámlát, aki azért volt „ügyvezető” főpap, mert a névleges, illetve címzetes főpap maga Jánnáj, a király volt. Ő azonban a háborúival foglalatoskodott, ezért helyettest nevezett ki, aki a Szentély-szolgálatot vezette (Hálévi: Dorot Risonim és Hyman). A Talmud, amely nincs nagyon elragadtatva Ben Gámlától – ámbár dicséri őt az iskolareform ügyében –, azt is elárulja, hogyan érte el a magas kinevezést. Mártá bát Bájtusz, egy gazdag özvegyasszony, aki Ben Gámlá felesége lett, igen nagy összeget adott Jánnáj királynak, hogy főpapnak nevezze ki férjét… (Jomá 18.)
További fontos reformjai között Simon azt is elrendelte, hogy a férj teljes vagyona legyen betáblázva a feleség házasságlevelének biztosítására. Ennek a rendeletnek olyan nagy fontosságot tulajdonítottak, hogy magát a házasságlevél, a ktubá bevezetését Simon javára írták (Sábát 14. és Ktubot 82.).
A háromszáz fogadalmár esete
A szadduceusok érthetően nem nézték jó szemmel Simonnak és társainak térhódítását. Elvük az volt, hogy „A Tóra a sutban van; aki akar, fogja és tanuljon…” (Kidusin 66.), de ne avatkozzanak bele az állam ügyeibe. Így aztán gyanakvóan szemlélték Simon és Slomcion tevékenységét. Attól való félelmükben, hogy Alexander Jánnájt végül is a farizeusok felé fogják téríteni, mindent elkövettek, hogy a királyt a maguk uszályába kössék. Josephus A zsidók történetében elbeszéli, hogyan vitték bele a királyt erkölcstelen orgiákba, és uszították a farizeusok mellett álló köznép ellen. Egyszer Szukkot ünnepén a király a Szentélyben tevékenykedett, és szadduceus rítus szerint végezte a vízöntés szertartását, ezért a tömeg etrogokkal dobálta meg . Ekkor Jánnáj idegen zsoldosai segítségével nagy vérengzést rendezett, amelynek több ezer ember esett áldozatul.
A patrícius kormányhivatalnokok, a szadduceus rendszer támaszai, mindent elkövettek, hogy éket verjenek a király és a Szánhedrin elnöke közé. Ez nem volt nehéz, mert noha Simon politikus alkat volt, elvi kérdésekben nem volt hajlandó megalkudni. Erre példa az az eset, amikor a király egyik embere megölt valakit. Bíróság elé állították, és Simon beidézte tanúnak a királyt. Jánnáj eljött és leült. Simon rászólt, hogy álljon fel, mert a tanúvallomást állva kell megtenni. „Nem előttünk állsz, király, hanem Az előtt, Aki a világot teremtette!” – mondta Simon ben Sátách sógorának, a királynak. Jánnájnak nem tetszett a megjegyzés: „Majd ha társaid mondják, hogy álljak fel, nem ha te mondod!” – vágta oda Simonnak. Az jobbra nézett, de bírótársai lesütötték szemüket, majd balra tekintett, de az eredmény ugyanaz volt: a bíróság tagjai féltek a királytól… (Szánhedrin 19.)
Egy eset kapcsán Simon kénytelen volt illegalitásba vonulni. A Jeruzsálemi Talmud híradása szerint egyszer háromszáz szegény sorsú vidéki zsidó érkezett Jeruzsálembe, miután fogadalmat tettek, és a háláchá értelmében fejenként három bárányt kellett áldozniuk, tehát összesen kilencszázat. Simon a segítségükre sietett. A királyhoz fordult, és azt mondta neki, adjon a bajba jutottaknak négyszázötven bárányt, a másik négyszázötvenet pedig ő adja. Jánnáj kiutalta a négyszázötven állatot a királyi nyájakból. Simon azonban a maga része helyett egy halachikus döntéssel felmentette a zarándokok felét fogadalmuk hatálya alól, így a fennmaradt százötven számára elegendőnek bizonyultak a király bárányai. Amikor kitudódott a turpisság, Jánnáj nagyon megdühödött. Simon eltűnt Jeruzsálemből – állítólag a királyné bújtatta el –, és illegalitásba vonult (Jeruzsálemi Talmud, Bráchot 7:2. és Názir 5:3.).
A drágaköves szamár és a perzsa diplomaták
Amikor Simon eltűnt Jeruzsálemből, és a Szánhedrin tagjai nem tudták, mi történt vele (Hyman szerint lehet, hogy azt hitték, meghalt), Jehudá ben Tábájt, a felsőbíróság elnökét akarták kinevezni helyette. Az azonban nem volt hajlandó elfogadni a kinevezést ezekben a válságos időkben, és – akárcsak Josuá ben Práchjá egy nemzedékkel előbb – ő is Alexandriába emigrált. A Szánhedrin veterán azonban tagjai levélben kérték, hogy térjen vissza (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:5.).
Nem tudni, mennyi ideig élt Simon ben Sátách illegalitásban. Hyman szerint Simon életének ebben a szakaszában történt, hogy lenfonállal kereskedett, és igen nehezen dolgozott megélhetéséért. A tanítványai egyszer vettek neki egy szamarat, hogy könnyítsenek rajta, és a szamár nyakában egy drágakövet találtak. Simon azonban utasította őket, adják vissza a drágakövet jogos tulajdonosának, a szamarat eladó ismaelitának, aki hálálkodva áldotta a zsidók Istenét… (Jeruzsálemi Talmud, Bává Meciá 2:5.)
Simon visszatérése a közéletbe csodálatos módon történt. Egyszer hivatalos perzsa küldöttség érkezett Jánnáj udvarába. Amikor a király asztalánál ültek, a perzsa diplomaták szóvá tették: emlékeznek, hogy volt itt egy öreg bölcs, aki nagyon okos dolgokat szokott mondani. Jánnáj elmesélte, hogy a sógoráról van szó, aki becsapta őt. A perzsa diplomaták kérlelni kezdték a királyt, hogy bocsásson meg sógorának, és hívja asztalához. Amikor ez megtörtént, Jánnáj megkérdezte Simontól, hogy miért csapta be. Simon így válaszolt: – Nem csaptalak be. Te a vagyonodból segítetted a szegény sorsú fogadalomtevőket, én pedig a Tórámból [azáltal, hogy kibúvót találtam nekik, s így nem volt szükségük áldozati bárányokra]. – Akkor hát miért szöktél meg, miért nem mondtad ezt el nekem? – kérdezte Jánnáj. – Hallottam, hogy haragszol rám, és magamra vonatkoztattam az Írás szavát: „Rejtőzz el egy rövid időre, míg a haragom elvonul…” (Jeruzsálemi Talmud 7:2.)
A Babilóniai Talmud (Bráchot 48.) más verziót ismer. Eszerint egyszer nem volt Jánnáj asztalánál, aki az étkezési áldást el tudta volna mondani. Ekkor Slomcion királyné azt mondta: „Ha megesküszöl, hogy nem bántod, akkor idehozom a fivéremet.”
Megesküdött neki, és előhívatta Simont rejtekhelyéről. Amikor az asztali áldásra, a bencsolásra került sor, Simon szarkasztikusan sajátos verziót rögtönzött: „Áldott legyen Az, Akiéből Jánnáj és társai ettek…” Az eredeti szöveg ugyanis így szól: „Áldott legyen Az, Akiéből ettünk…”
A király felfortyant: – Nem hallottam, hogy Jánnáj említve lenne az áldásban! – mondta dühösen. – Hát mit kellett volna mondanom? – vágott vissza Simon. – Mondjam, hogy „ettünk”, amikor nem ettem?!
Adtak neki egy pohár bort, ami után már a bevett szöveget mondta… (Bráchot 48.)
Nyolcvan boszorkány egy napon
Amikor Simon visszatért az illegalitásból, Jehudá ben Tábáj volt a Szánhedrin elnöke (és az is maradt, mert nem váltanak le valakit tisztségéből, írja Hyman). Ennek ellenére Simon volt az elismert szellemi vezető, és amikor egyszer Jehudá halálra ítélt és kivégeztetett egy meghazudtolt hamis tanút, Simon felelősségre vonta, és bebizonyította neki, hogy helytelenül cselekedett. A háláchá szerint ugyanis a hamis tanúkat csak akkor lehet halálbüntetéssel sújtani, ha mindkettőt hazugságon kapják, és ezáltal életveszély fenyegeti azt, aki ellen tanúskodtak. Itt csak egy tanúról volt szó, és Ben Tábáj is csak azért ítélte halálra, hogy példát statuáljon a szadduceusok hálácháellenes Írás-magyarázatával szemben. Ők ugyanis azt mondták, hogy csak abban az esetben jár a hamis tanúknak halálbüntetés, ha a hamis tanúzás áldozatát ki is végezték.
Jehudá belátta tévedését, és megfogadta, hogy ezentúl nem ítélkezik Simon nélkül, vagyis visszaadta neki az elnöki státust (Hyman). (Chágigá 16. és Jeruzsálemi Talmud, Szánhedrin 6:3.)
Jánnáj halála előtt úgy végrendelkezett, hogy felesége legyen a királynő, és vegye be a vezetésbe a farizeusok vezetőit, vagyis a Tóra-bölcseket, pontosabban a bátyját, Simont. A Talmud egy jellegzetes mondatot idéz Jánnáj végrendeletéből: „Ne félj se a farizeusoktól, se azoktól, akik nem azok, hanem csak a hipokritáktól, akik képmutatóan cselekednek; mert ezek úgy viselkednek, mint Zimri, de olyan jutalmat követelnek maguknak, mint Pinchász”! (Szotá 22.) A hasonlat a bibliai Zimri és Pinchász esetén alapszik (4Mózes 25., részleteiben: Az ősi forrás 212–217. l.).
Az ez után következő mintegy tíz év – Slomcion királynő és Simon ben Sátách uralma – valóban a Második Templom aranykorának számít, mind A zsidók története, mind a Talmud vonatkozó híradásai (Táánit 23. és Vájikrá Rábá 35.) szerint. Ekkor hozta Simon nevezetes rendeleteit, és ekkor volt meg a hatalma és hatásköre ahhoz, hogy az Izraelben elharapódzott idegen kultúra vadhajtásait – ha kell, erős kézzel – kigyomlálja.
Ekkor történt, hogy Simon megtudta: Askelonban, amely eredetileg pogány, filiszteus város volt, boszorkányközpont működik. A boszorkánypraktikák mindig is a bálványimádáshoz kötődtek, így a gyűlde káros hatása az egész környéket veszélyeztette. A Jeruzsálemi Talmud több helyütt részletesen leírja, miként számolta fel Simon a kultikus központot, és akasztatott fel egyetlen napon nyolcvan boszorkányt, miután tanítványai élén rajtuk ütött. [Jeruzsálemi Talmud, Szánhedrin 6:6. és Chágigá 2:5., valamint Babilóniai Talmud, Szánhedrin 44. (Rásiban)]
Choni és Todus ellen
Az esetnek fatális következményei lettek. A boszorkányok rokonai bosszút esküdtek, és két hamis tanút állítottak, akik Simon ben Sátách fia ellen vallottak egy kiagyalt ügyben, amiért halálbüntetés járt. (Maga az akasztás ad hoc intézkedés volt, hiszen a háláchá szerint nem szabad két halálbüntetést hozni, illetve végrehajtani egy napon.) Simon fiát annak rendje és módja szerint halálra ítélték.
Amikor vitték a vesztőhelyre, azt mondta: „Ha elkövettem azt, amivel vádolnak, ne legyen halálom bűnbocsánat a vétekre. Ha azonban nem követtem el, száradjon halálom a hamis tanúk lelkén!”
Erre a hamis tanúk megbánták tettüket, és töredelmesen bevallották, hogy a kivégzett boszorkányok miatt szánták rá magukat alantas tettükre. Simon fiát mégsem mentették fel. (Szánhedrin 44., Rási, a Jeruzsálemi Talmud, Szánhedrin 6:6. alapján.) Ugyanott (6:3.) további megrázó részletek is olvashatók. Amikor a hamis tanúk bevallották tettüket, Simon vissza akarta vitetni a fiát a vesztőhelyről. Fia azonban azt mondta neki: „Apám, ha példát akarsz statuálni, tégy velem, ahogyan jónak látod!” (Szó szerint: „Tégy velem, mint a küszöbbel, amire mindenki rálép!”) Későbbi háláchátekintélyek ebből azt a tanulságot vonták le, hogy ilyen esetben a tanúk visszakozását nem veszik figyelembe (Rámbám, Hilchot Édut 3:5.).
Simon centralista, erőskezű uralma azokat a bölcseket sem kímélte, akik más stílusban, egyéni hangvétellel működtek. Ilyen volt Choni, az esőcsináló, aki csodákat művelt, s a chászid „csodarabbik” előfutára volt. Simon, aki nem szerette az extravagáns dolgokat, megüzente neki, hogy tulajdonképpen kiközösítést érdemelne, de „…mit tegyek veled, ha az Örökkévaló teljesíti kívánságaidat, ahogyan az apa mindent megtesz, amit a fia kér tőle?” (Bráchot 19.) Ugyancsak Simon kelt ki élesen Todus, a római hitközség vezetője ellen, aki a széderestén ahhoz hasonló módon ette a sült gidát, ahogyan a Tóra a peszáchi áldozattal, a korbán Peszáchhal kapcsolatban írja elő. Ezt csak a Szentélyben szabad, azon kívül tilos. Simon megfenyegette Todust, de nem közösítette ki, mert fontos ember és elismert vezető személyiség volt (Steinsalz).
Simon személyisége rányomta bélyegét a Második Szentély működésének erre az időszakára, és felkészítette a zsidó népet a jövő megpróbáltatásaira.
