Simeon, akit a hagyomány Szentéletűnek, cádiknak nevez, főpap volt a Második Szentélyben a babilóniai fogságból való hazatérés későbbi időszakában. Legendás alakját a hagyomány Nagy Sándorral hozza összefüggésbe. Működésének idejét illetően eltérnek a vélemények.
Az atyák bölcs tanításai azt írja, hogy Simeon a szent Nagy Gyülekezet, a Kneszet HáGdolá „maradéka”, illetve egyik utolsó tagja volt. Maimonides szerint ő volt az utolsó, vagyis a százhuszadik tagja a szent kollégiumnak, amelyet Ezrá alapított, és amelynek az utolsó próféták, Chágáj, Zechárjá és Máláchi is tagjai voltak. Josephus Flavius A zsidók történetében azt írja, hogy Simeon Chonjo főpap fia volt, míg a Talmud szerint Simeon az apja volt ennek a Chonjónak, aki egy családi viszály következtében kénytelen volt elmenekülni Jeruzsálemből, és az egyiptomi Leontopoliszban fölépítette a jeruzsálemi Szentély pontos mását. Ben Szirá könyve agyba-főbe dicséri Simeont, a főpapot, aki megerősíttette Jeruzsálem falait, és vizet vezettetett a fővárosba.
A történészek közötti vita ellenére nyilvánvaló, hogy Simeon a perzsa uralom végefelé tevékenykedett. Nem lehetetlen, hogy a főpapi tisztség, amelyet abban az időben hivatalosan Jádoá, Simeon nagyapja töltött be, gyakorlatilag az unoka kezében volt (A. Hyman: Toldot tánáim v’ámoráim 3. kötet), és így Simeon volt az, aki Jeruzsálem vénei élén fogadta Nagy Sándort, és meghiúsította a somroniták – a szamaritánusok – tervét, amelyet a jeruzsálemi Szentély elpusztítására szőttek.
A legendai hangvételű, de történelmi tényeken alapuló eset megértéséhez tudnunk kell, hogy a babilóniai fogságból hazatért zsidók állama politikailag nem volt független: csupán a szellemi és vallási függetlenséget sikerült elérni előbb a perzsa, később a szír görög uralkodóknál. Az országban élő szamaritánus kisebbség – miután a zsidók elutasították kérését, hogy együtt építsék fel a Második Szentélyt – állandóan áskálódott: mindent megtett, hogy külön szentélyt építhessen, és így demonstrálhassa önállóságát mint a zsidóság tulajdonképpeni legitim jogutódja.
Így történt – meséli a talmudi legenda –, hogy a szamaritánusok kérték Nagy Sándort, egyezzék bele, hogy lerombolják a jeruzsálemi Templomot, és ők másikat építhessenek Gerizim, az Áldás hegyén. Nagy Sándor jóvá is hagyta a tervet. „Jöttek, és közölték ezt Simeonnal, a Szentéletűvel. Mit tett Simeon? Felöltötte a főpapi palástot, magához hívatott egy csoportot Jeruzsálem előkelő polgáraiból és a városi tanács tagjaiból, akik fehér [halotti] ruhát öltöttek, és elindultak Makedón Sándor elébe. … Amikor Nagy Sándor meglátta Simeont, leszállt a lováról, és meghajolt előtte. Előzőleg, kérdésére válaszolva, szolgái azt mondták neki, hogy ezek azok a zsidók, akik fellázadtak ellene… Most a szolgák csodálkozva látták, hogy Nagy Sándor meghajol a zsidók papja előtt. Nem is rejtették véka alá véleményüket, és megkérdezték a nagy hadvezért, miért teszi ezt. Azt válaszolta: ťCsata közben ennek az öregnek a képe lebeg a szemem előtt, és visz győzelemre…Ť.
…Kérdezte Nagy Sándor a küldöttségtől:
– Minek jöttetek?
Simon azt felelte:
– Hát lehetséges, hogy a Templomot, amelyben birodalmad békéjéért imádkoznak, elpusztítod az idegenek megtévesztő sugalmazására?
– Kik azok? – kérdezte Sándor.
– A szamaritánusok, akik itt állnak melletted… – hangzott a válasz.
– Tegyetek velük, amit jónak láttok – mondta a hódító.
…Amikor megérkeztek Gerizim hegyére, felszántották, és bevetették bükkönnyel, éppen úgy, ahogyan ők szándékoztak tenni Istenünk Házával.” (Jomá 69., Megilát Táánit 9.)
Szentéletű Simeontól úgyszólván semmi írott szöveg, halachikus magyarázat sem maradt fönn, így nem tudhatjuk, mit és hogyan pászkenolt. De hogy valóban cádik volt, az abból a mondásából is kiviláglik, amelyet Az atyák bölcs tanításai című gyűjtemény őrzött meg számunkra: „Három dolog a világ alappillére: a Tóra, a Szentély-szolgálat és a jó cselekedetek.”
Másutt a Talmud elbeszéli, hogyan viselkedett Simeon azokkal, akik fogadalmat akartak tenni. Elöljáróban: tudni kell, hogy a zsidó felfogás nem lelkesedik a fogadalomért, és nem kultiválja az aszketikus életmódot. Aki fogadalmat tesz – persze olyant, amit be is lehet tartani –, az köteles aszerint élni, de utána áldozatot kell hoznia, mintha vétkezett volna. Simeont egyszer furcsa problémával kereste föl egy délvidéki fiatalember.
„Mondta Simeon, a Szentéletű: életemben soha nem ettem [mint főpap, akinek ez hivatalból járt] fogadalmi áldozatból, egy alkalmat kivéve. Eljött hozzám [a Szentélybe] egy ifjú a déli vidékről. Láttam, hogy szép, derék fiatalember, jó alakú, szép szemei vannak, és tincsekbe csavart, gyönyörű haja. Kérdeztem tőle: ťFiam, miért akarod ezt a gyönyörű hajat tönkretenni?Ť [Ugyanis a fogadalmat tévőnek kötelessége kopaszra nyiratkozni.] Válaszolta erre az ifjú: ťUram, pásztor voltam, és egyszer, amikor itattam a nyájat, megláttam tükörképemet a vízben. Oly nagy gerjedelmet éreztem, hogy félek, ez lesz a vesztem. Mondtam is magamnak: te gazember, nem átallasz azzal tetszelegni, ami nem is a tied! Holnap, ha meghalsz, por és hamu lesz belőle, kukacok lakomája! Ezért esküdtem meg, hogy levágom a hajamat.Ť”
Simeon ezt hallván homlokon csókolta az ifjút, és ezt mondta neki: „Bár minden, fogadalmat tévő zsidó olyan lenne, mint te!” (Nedárim 9., Názir 4. és a párhuzamos irodalom.)
Simeonról még elmondják a zsidó források, hogy negyvenesztendős főpapsága alatt a Szentélyben egész sor jele mutatkozott annak, hogy a jámbor, istenfélő főpap uralkodása az egész zsidó nép javát szolgálja. Az egyenetlenség és frakciózás csak tanítványa, Antignosz idejében kezdődött, akinek szavait félremagyarázva és félreértve keletkezett az akkori Izrael két nagy szektája, a szadduceus és bájteus – c’dukim és bájtuszim – irányzat.
