XXIV. Szerelem, házasság és család

Schreiber-Szófer Mózes, a pozsonyi rabbi

A rabbi fia lesz-e a rabbi?

Utódlás a közhivatal-viselésben a háláchá szerint

A következő szöveg jegyzetekkel ellátott fordítása Schreiber-Szófer Mózes rabbi, a Chátám Szófér (1762–1839), a magyar­or­szá­gi ortodox zsidóság vezéralakja egy responzumának (Orách chá­jim 12. fej.). A responzum – melyet válaszul fogalmazott egy a XIX. századi Magyarországon megürült rabbiszék utódlásával kap­­csolatban hozzá intézett kérdésre – sokat elárul a szerzőről és a kor­­társ rabbinikus vitákra akkoriban jellemző stílusról. Ennél is fon­tosabb azonban, hogy fényt derít a klasszikus zsidó for­rá­sok­ban található gazdag anyagra, mely a politikai viták egy központi prob­lémájával foglalkozik: a közhivatalok legitim utódlásával.

Ahogyan az a Szófér rabbi által idézett korábbi irodalomból is kiviláglik, nem ő volt az első haláchikus tekintély, aki a témát érin­tette. Ő volt azonban a jelek szerint az első olyan fontos tekintély, aki a kérdést úgy vette vizsgálat alá, hogy felmérte a zsidó élet­­ben előforduló közhivatalok különféle kategóriáit. Még köze­lebb­­ről: Szófér rabbi feltérképezi a különbséget az azon hivatalok utódlásával kapcsolatos jogok terén, melyek rendre a három „korona”: a Tóra koronája (keter Torá), a királyság koronája (keter málchut) és a papság koronája (keter köhuná) alá tartoznak.

 

A szöveg

A rabbiszék öröklése

1. Üdvözlések.
2. Drága leveleiteket elküldték hozzám Pozsonyból ide, ahol a jó levegőn pihengetek. Kérdésetek lényege, miszerint az egyik tartományban a közmeg­becsü­lés­nek örvendő X rabbi meg kívánja örökölni a vidék rabbi­szé­két, melyet előtte néhai édesapja, Y rabbi foglalt el, legyen emléke áldott. A fiú méltó a hivatalra, de az egyik gazdag zsidó vezető ellene van a je­lö­lésének…

III. Az ügyet a döntésemre hagyták. Ha egyetértek azzal, hogy a Szent Tóra törvénye szerint joga van örökölni [a fiúnak] édesapja [székét] – akkor legyen úgy. [Leveletekben] arra célozgattok, hogy a törvény voltaképpen egyszerű – megtalálható a Talmud Ktubot [traktátusban] és Mai­mo­ni­dész­nél –, a döntésnek a fiú javára kell szólnia…

 

A fiúból csak akkor lesz király, ha alkalmas a posztra

1. IV. És íme, Maimonidész a Királyok szabályai első fejezetében[1] világosan leszögezi, hogy a királyság – és Izráelben minden hivatal – örökléssel jut apáról fiúra. Ez [a döntés] egyertelműen a Ktubot 103b-ból szár­maz­tat­ható, mely ezt a verset magyarázza: „A királyságot pedig átadta Je­hó­rám­nak, mert ő volt az elsőszülött.”[2] Ez [a kijelentés] némi vizsgálatot igényel, mert a Talmud a Ros hásáná traktátus elején[3] kijelenti, hogy Izráel ki­rályai esetében az uralkodás évei a [koronázásukat követő] niszán havától számlálódnak – akkor is, ha az új uralkodó az előző fia, és mondjuk ádár havában már eldöntették a beiktatását.[4] Ebből [a fejtegetésből] kiderül, hogy még az a király is, aki fia egy előző királynak, alá van vetve a konkrét beik­tatási rendnek, és ez se elég [ahhoz, hogy királynak számítson], csak akkor, ha már niszán hava előtt meg is koronázták – nyilvánvaló el­lent­mondásban azzal a föltételezés­­sel, hogy a fiú automatikusan és nyom­ban meg­örökli édesapja királyságát, mint az más öröklések esetén szo­kott tör­ténni.
2. V. Ez a látszólagos paradoxon úgy magyarázható, ha kimondjuk, hogy Izrael királyságának öröklése nem hasonlítható a nem zsidó királyok öröklési eseteihez, akik országukat magántulajdonként bírják, és végakaratukkal hagyják fiukra, akár bölcs az, akár bolond. A zsidó királyság esetén az osztályrész (náchálá) nem az övék [ti. az örökhagyóé], csak a hivatal (rák hákiszé jágdil). Ha tehát a fiú felér apjával, és alkalmas a hivatalra, megörökli a trónt – még ha mások méltóbbak is nálánál. De ha nem ér fel édesapjával, mások uralkodnak majd helyette (lásd még Hágáhot Maimoni a fentebb említett Misné Torá-rész első fejezetéről). Nincsen tehát semmifé­le automatizmus abban, ahogy a király fia édesapja örökébe lép. Ezért mondja az idézett helyen a Talmud, hogy nem kezdjük az uralkodása éveit rögtön ádártól számlálni, hanem szükséges megvizsgálni, vajon alkalmas-e, és megfelelő személy-e az illető a királyságra, vagy sem. De ha felér édesapjával [e tekintetben], akkor nem tekintik „új embernek”, hanem örökösnek…
3. VI. A Mögilá traktátus első fejezetének végén[5] azt találjuk, hogy amikor a nagyság osztályrészül jut egy embernek, az neki és utódainak is jut, örök­ké; ahogyan mondva van[6]: „Magasra emeli őket örökké, és felmagasztal­tatnak.” De ha kevéllyé lesznek, megalázza őket, ahogyan mondva van[7]: „S ha bilincsekkel vannak megkötve, megfogatnak a nyomorúság köteleivel”. Elsőre nehezen [értelmezhető] szakasznak tűnik ez. Mi szükség van an­nak kijelentésére egy külön versben, hogy a Mindenható Isten a nagyságot odaadja neki és örököseinek? Nem úgy van-e törvényesen, hogy a fiai öröklik nagyságát? [Ezt a nehézséget úgy oldhatjuk fel], ha azt mondjuk, hogy az Egek rendelkezése szerint olyan fiakat fog érdemelni, akik felnőnek hozzá, és jogosan örökölnek tőle; de ha kevéllyé lesz, a Mindenható Isten megbünteti őt azzal, hogy úgy rendelkezik: fiak nem nőnek fel hozzá. Ez volt bizony az az áldás, amit Dávid királyunk kapott, hogy a ki­rályság sosem távozik el fiaitól, azaz leszármazottai között mindig lesz olyan, aki felnő atyáihoz, és így a [dinasztikus] vonal sosem fogy el. Ez jelenti Dávid házának magasabb rendű voltát Izráel minden más királya fölött.

VII. Ebben az értelemben érthetjük az Ávodá zárá traktátus[8] mondását erről a versről[9]: „Íme, kicsinnyé tettelek téged a népek között, igen megvetetté lettél” – ami így értendő: igen megvetlek téged, midőn a királyok fiai nem örökölnek apjuk után, [hiszen ilyesmi eddig csak „a népek között” for­dult elő]. Ezt találjuk érvényesnek Edóm nyolc királya esetében: egyikük sem édesapja után került a trónra.[10] Ezzel kapcsolatban elsőre felmerül­het a kérdés, hogyan mondhatja [a vers]: „Kicsinnyé tettelek a nemzetek kö­zött”, egy olyan ügyben, ami csak megegyezéstől függ? Ők úgy egyeztek meg egymás között, [hogy nem az előző király fia fog uralkodni]. Ilyes­mire nem lehet ezt mondani: „Kicsinnyé tettelek, [olyanná, mint egy] a nem­­zetek között.” [A magyarázat erre az, hogy] az arameusok [vagyis a „népek”] azért egyeztek meg így [hogy a királyság ne legyen örökölhető] egy­­­más között, mert a tisztesség és józanság így kívánta, [mert azt akarták biztosítani,] hogy egy király alkalmatlan fia ne uralkodhasson felettük apja trónjának megöröklésével, miközben nem méltó a királyságra. Tehát megegy­eztek, hogy nem választanak királlyá senkit, csak ha méltó a tisztségre, és ez elég közel áll a judaizmushoz (dáát Torá), érdemszerű és korrekt megoldás. Ami pedig a megvetettségüket illeti, ott a bizonyság: sose ér­de­melték ki ugyanis, hogy egy király fia méltónak bizonyuljon a királyság­ra, mert a királyságra nevelték [az utódot], azaz hagyták, hogy szíve szen­ve­dé­lye­it [korlátlanul] kövesse, akárcsak egy király, és soha nem tanult bölcses­sé­get, s az uralkodás mesterségét. De ennek éppen az ellenkező­je igaz Dávid házára: minden fiú méltónak bizonyult a királyságra, ahogy fent kifejtet­tem.

 

A helyi kántor kinevezése

VIII. Figyelmet érdemel a Rásbá[11] megfogalmazása a 300. responzum végén: „Továbbá, még ha az apa nem tudja is hivatalát folytatni, ha a fiú méltó stb., az igazság (surát hádin) megkívánja, hogy ő [ti. a fiú] mindenki más előtt előnyt élvezzen. Mert megfigyeltem, hogy az a szokás ilyen helyeken, hogy a fiúk közösségi jóváhagyással lesznek kántorrá apjuk helyett… és áldott emlékű bölcseink azt mondják általános szabálynak a [hivatali] kinevezés minden esetében, hogy ha a fiú méltó, előnyt élvez minden más [jelölttel] szemben. Még a főpap [esetében] is, ha a fia méltó stb. a fiúnak van előnye, ahogyan mondva van[12]: »a fia legyen pap őhelyette«”.[13]

Ez a megfogalmazás figyelmet érdemel. 1. Miért függ ez az ügy a szokástól? Hiszen törvény van rá a Tórában? 2. Továbbá: miért függ az ilyen ügy a közösség megállapodásától? Nem kötelesek-e a [közösség] tagjai a fiút jelölni apja helyébe, feltéve, ha felér édesapjához? 3. Továbbá: mit jelent ez a frázis: „még a főpap [esetében is]”? Miért nagyobb dolog a főpap esete, mint a mi tárgyunk?

4. IX. Úgy tűnik előttem, hogy [ezek a nehézségek] megoldhatók, ha megvizsgáljuk a Jomá [tartalmát], ahol tórai forrást találnak azon megállapításhoz, miszerint a főpapot fia követi. Miért szükséges egyáltalán ehhez támogatás? Nem tudjuk-e a Szifréből, hogy Izráelben minden kinevezés öröklés által intéződik (ezt az alapelvet vonjuk le ugyanis ebből a versből – ami a királyokról szól –: „egész Izráelben”; ahogyan Mai­mo­ni­dész mondja a Királyok szabályainak első fejezetében)? Ha pedig így van, miért szükséges külön vers a főpap [esetéről]? Különösen akkor, ha még egy kimondott kivételünk is van [az utódlás eseteiben], nevezetesen a háború esetére választott pap (másuách milchámá), mert az van írva: „…aki a Szentélybe lép” (ahogy Maimonidész megállapítja A Szentély felszerelésének szabályai 4. fejezetében)[14]. A nehézség itt az, hogy a háború esetére kinevezett pap [esete] miben különbözik más kinevezésektől?

A megoldás az, hogy az utódlás törvényei csak a királyra érvényesek és a hasonló tisztségekre, az olyan hivatalokra, melyeket a jeruzsálemi Talmud külön felsorol, s a Toszáfot (Szotá 41b. Oto kezdettel) idézi, azaz a köztisztviselők (soteré hárábbim), a jótékonysági ügyek felügyelői (gábájé cödáká), a bírósági hivatalnokok (szoferé hádájánim), és azok, akik a büntetéseket végrehajtják. Ugyanakkor a szent kinevezések (minujé kdusá) nincsenek e szabály alá vetve. Ezért van az, hogy a főpap esetében szükséges egy külön vers, amiből aztán kivonjuk a háború idejére kinevezett pap esetét. Annál is inkább (a fortiori alapon) nem érvényesíthető a többi szent kinevezésre.

Ez a megoldás azt is megmagyarázza, miért írja a RáSBÁ, hogy a cházán kinevezése a helyi szokástól függ. Mert vannak helyek, ahol a Kis Szentély [vagyis a zsinagóga] kántorát úgy kezelik, mint a főpapot a Nagy Szentélyben (ahogyan rabbinikus rendelkezésre azok a szabályok érvényesek a zsinagóga kapcsán, melyek a Biblia szerint a Szentélyben voltak érvényesek, amint arra a Sulchán áruch, Orách chájim 153. szakaszához fűzött hágáhot Römát, ill. a Mágén Ávráhám is rámutat, uo., 46. jz.).[15] Tehát amikor a RáSBÁ azt írja: „még a főpap is”, arra a tényre utal, hogy ha a szent tisztség esetében a fia jelöltetik őutána, hát akkor mennyivel inkább így van a cházán esetében, aki afféle közösség választotta tisztségviselő.

 

Hilél idejéig soha nem jutott másra a Tóra koronája öröklés által

85. X. Ezt írja a MáHáRáSdáM[16] a 85. számú responzumában (és idézi, hibásan, a Mágén Ávráhám, az 53. fej. végén), miszerint a RáSBÁ elismeri, hogy a Tórához kapcsolódó minden kinevezés esetében igaz, hogy a hivatali utódlás nem öröklés által történik. Véleményét a Jomá [trak­tá­tus­ból][17] meríti, ahol utalás történik a három koronára (ktárim). A királyság koronája és a papság koronája öröklés által jut a gyermekeknek, a Tóra koronája azonban köztulajdon (hefker).[18] A nehézség annak a bibliai szakasznak a lokalizálása, amely kimondja, hogy a Tora „koronája” hefker. Hisz van az a versünk, ami azt mondja: „az egész Izráelben” – ebbe minden kinevezés beletartozik Izráelben?! [A válasz erre a következő:] mivel azt látjuk, hogy szükség van egy külön versre a főpap fiának utódlása kapcsán, amiből külön kizárjuk a háború esetére kinevezett pap utódlását, ez elégséges bizonyság, hogy csak a [politikai-közösségi] vezetők kinevezé­se (siltonim) esetén van előírva az öröklés [útján történő utódlás]. De ami a szentséget és a Tóra tanítását illeti, az ilyen hivatalok nem öröklés által jutnak a gyermekeknek.

Ez derül ki világosan abból, amit a RöMÁ[19] az Ászárá máámárot című könyvében ír, s amit a Mágén Ávráhám alapul vesz haláchikus döntéséhez. Azt mondja ki világosan, hogy Hilél idejéig soha nem jutott a Tóra koronája öröklés által a gyermekeknek. Akkor is csak azért jártak el úgy, nem a ke­ter Torá miatt, hanem hogy megőrizzék a keter málchutot Izráelben! Mert akkoriban Heródes – egyszerű rabszolga – ült a trónon, s szent emlékezetű bölcseink úgy vélték jónak, ha kiegészítik a keter málchutot a Tóra fejedelmeivel (nöszié háTorá), akik Dávid király leszármazottai voltak [tör­ténetesen]. Tehát az a korona, ami köztük és utódaik közt öröklés által szár­mazott tovább, a királyság koronája volt, nem pedig csak a Tóráé és a tanításé[20]. …

Továbbá: az ő szavai világították meg számomra a [Jehudá háNászi] rabbinak [a III. századi nászinak] tulajdonított végakaratot: „Noha Simeon fiam is bölcs, Gámliél fiam legyen a fejedelem.” Ennek az volt az oka, hogy ami az istenfélelmet illeti, az utóbbi inkább ért fel elődeihez, mint Simeon rabbi. Ezt kellően szükséges hangsúlyozni. Ugyanis ha azt gondoltuk volna, hogy ő [Gámliél] a keter Torá révén örökölte hivatalát, akkor egy bölcsebb fiú nyilván előnyben részesítendő azzal szemben, aki nem annyira bölcs – akármilyen is az előbbi istenfélelme (feltéve, hogy az illető cháchám is, igaz ember [cádik] és istenfélő) –, és ebben az esetben Simeon rabbi örökölte volna a nászi méltóságát. Jehudá rabbi végakaratából azonban megtudjuk, hogy Gámliél öröklése egyáltalán nem a keter Torá alapján történt, hanem a keter málchut alapján. Nyilvánvaló tehát, hogy ami a királyságot illeti, az istenfélő személy részesítendő előnyben – ahogyan az a Király szabályai között olvasható[21]: „Ne térjen el se jobbra, se balra az Örökkévaló Isten szavától.”

Ez lehet az értelme annak is, amit [Simon ben Jehudá haNászi rabbi] mondott Lévinek: „Miattad és a te alkalmatlanságod miatt”.[22] Ezt így kell értenünk: ha a nászi méltósága valóban a keter Torától függene, az olyan bölcsek, mint Lévi, megfellebbezhették volna a kinevezést, hiszen böl­cseb­bek voltak ezen a téren. Lévi nem is lépett be a tanházba, amíg Áfesz rabbi élt, de miután Chániná rabbi átvette a rós jesivá tisztét [az iskola vezetését], Lévi kivándorolt Bávelbe. És ha a nászi méltóságára való kinevezés szintén a keter Torától függött volna, fellebbezett volna. Így hát Jehudá Ha­nászi rabbi végakarata arra tanít, hogy ez a kinevezés a keter málchut ka­tegóriájába esik, és annak adatik, aki inkább istenfélő. Az ilyen döntést pe­dig nem lehet megfellebbezni. …

 

Heródes idejétől a rabbik vették át a király szerepét

XIII. Hogy visszatérjünk tárgyunkhoz: a nászik Heródes király után magukra vették a királyság jellemzőit, mert Heródes király nem a Tóra szerint felkent király volt. Ez igazolja Izráel bölcseinek szavát, mikor azt mondták [Heródes] Agrippának: „Fivérünk vagy!” (Szotá 41b.).[23] Ezzel nem nyilatkoztak hamisan – Isten őrizzen! –, mert az igaz király, azaz a Hilél házából való nászi volt az ő uralkodójuk. Ennélfogva Agrippát csak afféle kinevezett tisztségviselőnek tekintették, márpedig az ilyesmire alkalmas bárki, aki zsidó anyától született; nem kell kivételes és válogatott családfával bírnia (amint azt a Toszáfot az idézett helyen kifejti). Ezért hát hízelgésükért megkapták ugyan büntetésüket, de nem hazugságért kapták azt, Isten őrizzen. …

 

A közösség többségének megítélésen alapszik az alkalmasság kérdése

1. XV. A mi tárgyunkra nézve mindezekből azt a konklúziót lehet levezetni, hogy ha a közösség többsége nem ért egyet [a jelölt] kinevezésével, hogy rabbi legyen, a tanház feje (tofész jesivá), akkor követelődzve nem mondhatja, hogy a pozíció neki öröklés alapján jár.

Így hát a Römá megjegyzésének a Joré déá 231. szakaszának végén – „fiainak előnyük van…” – csak a [politikai] vezetésre (szerárá) nézve van érvénye, de a tanításra és a rabbinátusra nézve nincsen.

Ha viszont a közösség többsége egyetért a kinevezéssel – még ha csak azért is, hogy kedvére tegyenek (náchát ruách) néhai rabbijuk lelkének, és mert a fiú élvezi az apjának érdemeit (zechut ávot) –, akkor nyilvánvaló, hogy aki az ilyen kinevezést ellenzi, az nem igazságosan jár el. Fájdalmat okoz a közösségnek, és számot kell majd adnia tetteiről.

Ez akkor is így van, [ha az ellenző] nagyobb a jelöltnél. Végtére is Ákivá rabbi és Josuá rabbi nagyobbak voltak, mint Elázár ben Ázárjá rabbi. Mégis az utóbbit nevezték ki nászinak, mert Ákivá rabbinak nem volt jeles felmenője, Josuá rabbi pedig részt vett a Gámliél rabbival kapcsolatos viszályban.[24] Tehát, noha akadt néhány bölcs Izráelben, aki nagyobb volt tudásban Elázár ben Ázárjá rabbinál, mégis az utóbbi érdemelte ki, hogy nászi legyen egész Izráel fölött, olyannyira kiváló egyéb kvalitásaival, és nem lett volna méltányos, ha egész Izráel megszenvedte volna ama bizonyos néhány bölcs [igénye] miatt.

Nincsen tehát olyan kötelem, ami megszabná, hogy a közösség [világi] feje (párnász) a városban a legtanultabb férfiú legyen. Mert megtörténik olykor, hogy ő az elfogadottabb a közösség számára – nem pedig azok, a nála bölcsebbek –, még ha vannak is Izráelben nagyobbak őnála. Minthogy az egész közösség fejeként alkalmas szolgálni, nem volna jó, ha a közösség szenvedne néhány tanultabb ember [igénye] miatt. …

XVI. És éppenséggel találtam nagyobb bizonyságát is ennek az összes többinél: a Pinchász hetiszakasz ezen verséhez fűzött midrásban[25]: „Rendeljen az Örökkévaló, minden test szellemének Istene…”[26]. Mózes [tudjuk meg ott] azon a véleményen volt, hogy fiai követik majd őt, és veszik át tisztségét stb. De a Mindenható Isten megdorgálta: „…Jósua nagyszerűen szolgált téged, nagy tisztességel tisztelt téged; s ő fektette le a sátor szőnyegeit…” stb. [Tehát megérdemelte a tisztességet és jutalmat, ahogyan a Példabeszédek 27:18-ban írva van]: „Aki őrzi a fügefát, enni fogja gyümölcsét, s aki megőrzi urát, azt tisztelni fogják.” Eddig a Midrás szavai.

[Mit tanít ez nekünk?] Mózes maga mondja: „[Legyen az utód olyan], aki kivezeti és bevezeti őket, és aki elébük tud állni”, ahogyan a Midrás magyarázza. S ha Mózes úgy vélte volna, hogy fiai nincsenek e kvalitások birtokában, nem kért volna nagyságot nekik, mert azzal tulajdon imáját tagadta volna meg. Ráadásul az Örökkévaló nem azt mondja, hogy Jósuának több az érdeme (joter hágun), csak azt, hogy ő fektette le a sátor szőnyegeit és helyezte el a bútorokat. Ebből megismerhetjük a különbséget a keter köhuná és a keter torá között. Az előbbiben az utódlás apáról fiúra száll, ezért követi Elázár Áron főpapot, e vers szerint: „fiai közül helyette”. De a rábánuttal nem ez a helyzet. S ez világos bizonyság [a mi ügyünkre nézve is]…

[1] 6. §.

[2] Az ottani fejtegetés kiindulópontját a 2Krónikák 21:1–3. jelenti: „És feküdt Jehó­sáfát ősei mellé, és eltemették ősei mellé Dávid városában; és király lett helyette fia, Jehórám. Neki voltak testvérei, Jehósáfát fiai: Azarja, Jechíél, Zekharjáhú, Azar­já­hú, Mikháél és Sefatjáhú; mindezek Jehósáfátnak, Izrael királyának fiai. És adott nekik atyjuk sok ajándékot, ezüstből, aranyból s drágaságokból, Jehúdában levő erősített városokkal együtt; a királyságot pedig átadta Jehórámnak, mert ő volt az elsőszülött.” A Talmudot annak a ténynek a szentírási jelentősége foglalkoztatja, hogy Jehórám azért nyerte el a királyságot, mert „ő volt a legöregebb”. Ezt úgy kell tekinteni, mint kötelező erejű útmutatást az elsőszülöttségi öröklésre minden esetben. Mik a speciális körülmények? Maimonidész (uo.) egyértelműen nyilatkozik: „A királyság utódlása öröklés által zajlik… és akinek elsőbbsége van az öröklésben, annak van elsőbbsége a királyság utódlásában is. S az idősebb fiúnak elsőbbsége van a fiatalabbakkal szemben. És nemcsak a királyságban van így, hanem minden hatalmi pozícióban (szerárot) és kinevezéssel betöltött hivatalban (minujim) az utódlás a fiúra, majd az unokára stb. száll, örökké.”

[3] 2a-b.

[4] Az általános szabály az, hogy abban az esetben, ha királyt ádár hó 29-én ko­ro­náz­ták meg, niszán 1-jén már úgy számítják, mint akinek uralkodásából eltelt egy egész év (még ha valójában csak egy napot uralkodott is; mert a könyvelés és pénzügyi adminisztráció céljára niszán 1-jétől számíttatik az új királyi év). De ez csak akkor van így, ha lezajlott a formális koronázási szertartás is; pusztán az a tény, hogy egy király apja ádár hó 29-én hunyt el és eldöntették a az utód beiktatását (anélkül, hogy a koronázási ceremóniát rögtön megtartották volna), nem elégséges a szabály alkal­ma­zá­sá­hoz. Az új királynak, ha niszán 1-jén koronázzák meg, várnia kell egy egész évet, hogy úgy tekintsék, kitöltött egy évet hivatalában.

[5] 13b.

[6] Jób 36:7.

[7] Uo. 8.

[8] 10a.

[9] Ovádjá 1:2.

[10] Utalás Nachmanidésznek az 1Mózes 36:31-hez („És ezek a királyok, akik uralkodtak Edóm országában, mielőtt király uralkodott Izráel fiai között”) fűzött megjegyzésére: „Ez a vers arról szól, hogy ők [ti. a 32–39. versekben felsorolt nyolc király] nem király fiaként lettek királlyá.”

[11] A barcelonai Solomon ben Adret, 1235–1310.

[12] 3Mózes 6:15.

[13] A Szófér rabbi által (kis kihagyásokkal) idézett RáSBÁ döntése egy a taglalt üggyel párhuzamos esettel foglalkozik. A legfőbb különbség, hogy a szóban forgó poszt, melynek utódlása a kérdés, egy kántori tisztség (cházán), nem pedig egy közösségi rabbi tisztsége. Amint látni fogjuk, a Rabbi e különbségek problémáját a hatalomgyakorlás különféle „ágai” megkülönböztetésének segítségével oldja meg. A rabbi tisztségét a keter Torá kategóriájába sorolja, a cházánét viszont a keter köhuná alá.

[14] 21. §.

[15] A Mágén Ávráhám – ezt a címet viseli a Sulchán áruch egyik legismertebb kommentárja, összeállítója a kaliszi (Lengyelország) Ávráhám Ábele ben Chájim há­Lé­vi volt (~1637–1683). Az idézett helyen a szentélybeli szolgálat és a zsinagógai isten­tisz­telet közti párhuzamokról van szó.

[16] A szaloniki Sámuel ben Móse de Medina Maharashdam, 1506–1589).

[17] 72b.

[18] A MáHáRáSdáM responzumai nagyban befolyásolták a későbbi poszékek véle­mény­ét. Az itt idézett responzuma a fentebb idézett RáSBÁval vitat­ko­zik. Az utóbbi azt az általános szabályt idézi, hogy minden hivatal utódlás által a legidősebb fiúra száll, a MáHáRáSdáM kirekeszti azon hivatalokat, melyek a keter Torához tartoznak. Nézetéhez támogatást vél találni a Jomá traktátusában: „Jochánán rabbi mondja: »három koszorú van (zirin): az oltáré, a szövetség ládájáé és az asztalé. Az oltárét Áháron [főpap] érdemelte ki és kapta meg, a szövetség ládájáét Dávid érdemelte ki, és kapta meg. Az asztalé még ott hever, és aki akarja, elveszi, jöjjön, vegye el. S hogy ne tartsátok kevésre, az írás mondja: ’általam uralkodnak a királyok’ (Példabeszédek 8:15.).«” Rási kommentárja ehhez a szakaszhoz azt mondja, hogy ezek a „koszorúk” sorban a keter köhuná, a keter málchut és a keter Torá. A Rabbi csak egy részletben helyesbíti a Mágén Ávráhámot: az utóbbi a MáHáRáSdáM 81. responzumát idézte a 85. helyett.

[19] Menáchem Ázárjá de Fano rabbi (Itália, 1548–1620).

[20] Az Ászárá máámárot c. művében a szerző megpróbálja összefoglalni a kabbala tanításait, de vannak benne különféle historikus tárgyú kitérők is. Az itt idézett szakasz a II. rész 19. fejezetében található, ahol a szerző a tekintélyek sorát igyekszik számba venni a misnai korban és az amórák korának elején. „Az apáról fiúra öröklés törvényei csakis a keter köhuná és a keter málchut esetében alkalmazhatók, illetve a hozzájuk tartozó [dolgokban]… De nem alkalmazható a nászi (fejedelem) és a bét din esetében, minthogy ezek a tisztségek a keter Torá kategóriájába sorolandók… Ezért sem találunk olyan esetet a korai fejedelmek idejében, hogy hivataluk (kitréhem) a fiukra szállt volna, egészen [az idősebb] Hilél idejéig [i. e. 1. század – i. sz. 1 század]…, s az oka ennek az lehet, hogy a hasmóneus dinasztia tekintélyét vesztette a második Szentély idején, amikor Heródes révén illegális uralom került Izráel fölé. A bét din tehát úgy döntött, hogy a keter Torá fogja kisegíteni a keter málchutot, s a nászi fia követi [ezentúl] atyját.” Ezt a szakaszt idézi a Mágén Ávráhám a Sulchán áruch, Oráh chájjim 53-hoz fűzött jegyzetében.

[21] 5Mózes 17:20.

[22] Ez a történet megfordítása a Ketubot 103b-ben Jehuda Hanászi rabbiról mesélt történetnek. Eszerint Lévi nem tudta megérteni, miért ne Gámliél legyen kinevezve [apja utódául], végtére is ő az idősebb fiú. Erre Simeon (Jehudá rabbi fiatalabbik fia) állítólag ezt mondta: „Miattad és a te alkalmatlanságod miatt”. Rási tömör kommentárja szerint: „Lévi béna [vagyis akalmatlan] volt” (vö. Szukká 53a.).

Lévi második feltűnése a történetben (melyre alább a Rabbi is utal) ugyanabból a szövegből van véve: Jehudá rabbi végakarata szerint Chániná ben Chámá legyen az iskola feje (rós jesivá, ami nyilvánvalóan a keter Torá kategóriájába tartozó tisztség). „Chániná rabbi azonban nem fogadta el a hivatalt, mert Áfesz rabbi két és fél évvel idősebb volt nála. Ugyanakkor [és mert jelezni kívánta Áfesz rabbihoz képesti intellektuális felsőbbrendűségét] Chániná rabbi eljött, és részt vett [Áfesz rabbi] előadásain a [tanház] előtt, és Lévi eljött, és csatlakozott hozzá. Mikor Áfesz rabbi örök nyugalomra tért, és Chániná rabbi vette át a vezetést [s ez alkalommal Lévi érezhette mellőzve magát], de látván, hogy senki sincs, aki az ő oldalán üljön, hogy érzéseit megmutassa, Babilonba vándorolt ki.”

[23] A Talmud (Szotá 41a.) elbeszéli, hogy a szokással összhangban Agrippa király (I. Agrippa, i. e. 10 – i. sz. 44.) egyszer felolvasta a királyról szóló fejezetet a Szen­tély­ben, „a gyülekezet jelenlétében”. De míg a korábbi királyok ülve olvasták a szakaszt (jelezvén hivataluk méltóságát), ő állva olvasta. Ezért, mondja a Misna: „a bölcsek megdicsérték őt”. A Misna ezek után elbeszéli, hogy mikor Agrippa király ezt a szakaszt olvasta: „ne válassz magad fölé idegent” (5Mózes 17:15.), „könnyek peregtek a szeméből” (mert ez a vers azt mondta ki, hogy ő nem méltó a királyságra; Rási). Bölcseink ugyanakkor így feleltek neki: „Ne félj, Agrippa! Fivérünk vagy, te a mi fivérünk vagy” (mert édesanyja izraelita asszony volt; Rási).

[24] Arra a Bráchot (27b–28a.) szakaszban elbeszélt történetre utalt, melyben (II.) Gámliél rabbit megfosztják nászi méltóságától (i. sz. 90 körül). Az utódlás megvi­ta­tá­sa­kor a bölcsek elutasították Josua rabbit („mert részese volt az esetnek”) és Akivá rabbit („mert nem jó családból származik”). A választás végül Elázár ben Ázárjá rabbira esett („aki bölcs, gazdag és Ezrá tizedik leszármazottja”).

[25] Jálkut Simoni 776.

[26] 4Mózes 27:16.