Ki fél a por és hamutól?
A szentéletű reb Leib Szóresz (Sára fia) arról volt nevezetes, hogy életének nagyrészét foglyok kiváltásának szentelte. Ugyanakkor még jó néhány olyan családot is eltartott, ahol a családfő kizárólag a Tóra tanulásával volt elfoglalva. Ezen okoknál fogva úgyszólván állandóan úton volt, városról-városra járt, hogy pénzt gyűjtsön tevékenységéhez. Néha még kölcsönt is fel kellett vennie, amit később az adományokból fizetett vissza. Egy ilyen útja alkalmával megszállt a város fogadójában. Itt megkérte az egyik alkalmazottat, keresse fel a város egyik közismert emberét, egy nagyon gazdag, de igencsak fukar zsidót, és mondja meg neki, hogy Léjb, Sára fia kéri, adjon neki 100 aranyat jótékony célra. A szolga rettenetesen megijedt, amikor meghallotta, mit kíván tőle a cádik. Tudta, hogy ez az ember nemcsak, hogy fukar, hanem ráadásul nem is kedveli a chászidokat, meg a rebbéiket. – Hogyan merjek én elmenni egy ilyen dúsgazdag, rátarti emberhez, aki gyönyörű palotában, szolgákkal körülvéve él? Hogy merném én, a szegény szolga, még kérni is, hogy ekkora összeget adjon oda nekem? A rebbe erre azt mondta neki: – Nézz körül, tekints le a földre és lásd, hogy a föld, amin lépdelsz, nem más, mint por és homok. Ez az asztal, és minden ami körülvesz bennünket, nem más, mint por és hamu. A gazdag ember háza sem más. Porból lett és porrá lesz. Arany és ezüst edényei, az emberek, akik körülveszik, de ő maga is – semmi más, mint por és hamu. Te pedig félsz egy embertől, aki porból lett és porrá lesz? Menj, és teljesítsd a küldetést, ne félj semmitől. A szolga szívét a rebbe szavai megerősítették és már nem félt semmitől. A gazdag ember pedig-amint meghallotta a kérést-azonnal teljesítette és egyetlen szó nélkül elküldte a kért összeget…
„Ki víz által és ki tűz által”
A kocki rebbe, reb Menáchem Mendel nem szerette, ha a kántor hosszan énekli a Ros Hásánái imabetéteket (pijut). Reb Hirs vendég-kántorként működött közre az ünnepeken. Nem egyszer hallották, amint a kocki rebbe samesze (templomszolga) ima közben odaszól neki: „Hirsl, rövidebben!”. Egyik Jom Kippur után tűz ütött ki a városban, és Hirs háza is leégett, benne minden vagyonával. Amikor elsírta bánatát a kocki rebbének, az azt mondta neki: – Mindez azért történt, mert a Félelmetes Napokon túl sokáéig nyújtottad az Unötáné Tókef imában a „ki víz által és ki tűz által” szavakat…
Amikor a vétkek érdemmé válnak
A Ros Hásáná és Jom Kippur közötti tíz napot a zsidó hagyomány a Tíz Bűnbánó Napnak hívja. Ez az időszak az utolsó lehetőség arra, hogy a zsidó ember megbánja bűneit, és jóvá is tegye azokat. Korábban már olvashattuk, hogy a Ros Hásáná, az az Ítélet Napja, de Jom Kippurkor pecsételi meg az Égi Bíróság az ítéletet. Aki az említett 10 nap alatt megtér, az még megmásíttathatja a kedvezőtlen ítéletet. Eliézer ben Jákob szerint : „a megtérés és a jócselekedetek védőpajzsot jelentenek a rossz, a szerencsétlenség (vagy a büntetés) elhárítására”. (Atyák 4,11) Vajon miért szerepel előbb a a megtérés, s csak azután a jócselekedet? Hiszen ha valaki jót tesz „egy kevés fény is eltaszítja a nagy, sűrű sötétséget” – tartja a chászid mondás is. Bölcseink szerint mégis előbbrevaló a megtérés, mert amíg az ember nem határolja el magát korábbi rossz tetteitől, addig nem tud a későbbiekben sem jót tenni. S amíg csak üres szavakban tér meg és nem követik tettek – akkor ez olyan – mai hasonlattal élve – mint egy fedezetlen csekk. Példa erre az a bibliai történet, amikor a Teremtő Ninivébe küldte Jónás prófétát, hogy rávegye lakóit, térjenek meg, különben elpusztítja a várost. Az Örökkévaló elfogadta bűnbánatukat: „És meglátta a teremtő tetteiket, hogy megtértek és jó útra tértek.” A lényeg nem a külsőségeken, hanem az igaz cselekedetekben van. (Táánit traktátus 16 alapján) Bölcseink a megtérésnek igen nagy jelentőséget tulajdonítottak, szerintük: „a megbánás, a megtérés felér az égi trónusig”. (Joma, 86). Még azt is hozzátették, hogy „a megtértek olyan erkölcsi magaslaton állnak, hogy oda még az igazi cádikok sem juthatnak fel”. Miért? Talán azért, mert a cádik, az igaz ember, eleve nem megy át azokon a megpróbáltatásokon, mint azok, akiket súlyos bűnök terhelnek s ebből megtérnek. Egy chászid történet mesél arról, hogy Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, egy sokat vétkező zsidónak azt mondta, hogy irigyli őt. Az meglepetten kérdezte, miért. Hát csak azért – magyarázta neki a cádik – mert bölcseink szerint „ha valaki tiszta szívből megtér, akkor vétkei mind érdemekké változnak”. Most képzeld el – mondta a cádik – neked mennyi érdemed lesz, ha megtérsz… A mese szerint a berdicsevi rabbi oly szívhez szólóan beszélt a vétkes zsidóhoz, hogy az felhagyott korábbi életmódjával és valóban, tiszta szívből megtért.
Rabbi Jehosua ben Lévi szerint a zsidó történelem során voltak olyan vétkek, amiket előre megfontolt szándékkal azért követtek el, hogy a megbánás lehetőségét és fontosságát kidomborítsák. Johanán rabbi ehhez hozzáteszi, sem a zsidó nép nem volt „alkalmas” az aranyborjú vétkének elkövetésére, mint ahogy Dávid király sem a Bát-Sevával való házasságtörésre. Mindez csak azért történt, hogy az egyén esetében azt mondhassák: menj és térj meg, ahogy ezt Dávid tette. Ha pedig egy közösség követ el bűnt, akkor meg: vegyetek példát a megtértekről, akik megbánták tetteiket…
Bölcseink szerint a megtérés egyike azon hét dolognak, melyeket a Teremtő még a világ megteremtése előtt megalkotott. Mivel ismerte az általa megteremtendő ember természetét, tudta, milyen gyarló lesz, így mindjárt megteremtette hozzá az orvosságot is. A jeruzsálemi Talmudban találták meg a megtérő imáját: Uram, Teremtőm! Vétkeztem, rosszat cselekedtem és messzire elmentem. Ahogy viselkedtem, többé nem teszem. Legyen meg a Te akaratod, Istenem, hogy bocsáss meg nekem a vétkeimért és enged el bűneimet, s engesztelödj meg mindazért, mit helytelenül cselekedtem.
A bűnbánat szombatja
A 10 nap közül a legfontosabb nap, a szombat, amit a Bűnbánat vagy a Megtérés szombatjaként – Sábát Tsuvá – nevezünk. Ekkor olvassák azt a Háftárát, mely a „Térj meg, Izrael” (Suvá Jiszráél) szavakkal kezdődik (Hóseá, 14). A chászid történetek, melyek a megtérés gondolatával foglalkoznak nem szorítkoznak a megtérés 10 napjára, mivel a zsidó felfogás szerint a megtérés és bűnbánat egész évben „esedékes”. A Talmud tanácsa az, hogy: térj meg egy nappal halálod előtt. Mivel azonban az ember nem tudhatja, mikor távozik el a világból – a megtérés akár naponta célszerű, mert hátha holnap…
Reb Jöchiél Michl, a neves zlotsovi mággid fiatal emberként egész nap a kisváros tanházában ült és tanult. Ugyanebben a városkában történt, hogy egy fuvaros pénteki napon hazafelé tartott, de már csak napnyugta után ért haza, vagyis „beleutazott a szombatba”. Emiatt lelkiismeretfurdalása támadt, ezért elment a rabbihoz, elmondta mi történt, s hogy ilyen még nem fordult vele elő, s egyúttal kérte, adjon neki a rabbi módot arra, hogy jóvátegye vétkét. A rabbi látta, hogy az ember nem készakarva követte el, ami bekövetkezett, bánja is nagyon, ezért igen enyhe büntetést rótt ki rá, nevezetesen, hogy a templomnak adjon két csomag gyertyát. Reb Michl tudomást szerzett az enyhe penitenciáról és nagyon nem tetszett neki a dolog. Hogy lehet ez? Szombatszegésért mindössze két csomag gyertya? Ilyen olcsón megúszni egy ilyen súlyos bűnt? – de nem szólt egy szót sem. A következő péntek délutánján a kocsis elvitte a templomba a gyertyát, és letette a helyére. Röviddel ezután berontott a templomba egy kutya, felkapta a gyertyákat és kirohant velük. A kocsis ismét elment a rabbihoz, mondván, hogy bűnbánata biztosan nem nyert megfelő fogadtatásra, azért történt mindez. A rabbi nyugtatta öt, hogy csak véletlen, s a legközelebbi pénteken vigye el ismét a gyertyát. Így is lett. A kocsis bevitte a gyertyákat, meg is gyújtotta őket, de még mielőtt elmondták volna a szombatfogadó imát – elolvadtak. Harmadszorra is elvitte a gyertyákat, de ezúttal egyszerűen kialudtak. Megrémült a szegény ember, és teljes bizonyossággal érezte, hogy az égiek nem fogadták el bűnbánatát. Mindezt elpanaszolta újfent a rabbinak, aki azt mondta neki: – Azt hiszem, hogy az a fiatalember, aki egész nap a Tanházban ül – ő a te megtérésednek a kerékkötője. Javaslom, utazz el a Báál-Sém-Tovhoz, és meséld el neki töviről-hegyire, mi történt veled. A kocsis befogta lovát és elment a nem túl messzire lévő Mezibusba. Báál-Sém-Tov elé kerülvén elmondta neki a vele történteket, és azt is, mennyire aggódik ezek miatt. Báál-Sém-Tov figyelmesen meghallgatta, majd így szólt: – A penitencia, amit a rabbid rád rótt, helyes volt és célszerű. A következő pénteken vigyél ismét két csomag gyertyát, és én megígérem neked, hogy ezúttal semmi rendellenes dolog nem fog velük történni. Egyúttal, kérlek, add át ezt a levelet reb Michlnek, aki a tanházban tanul. A kocsis örömmel vágtatott haza. A levelet átadta a címzettnek, ő meg péntek este elvitte a gyertyákat a templomba. A gyertyák pedig – az ígéretnek megfelelően – szép szabályosan égtek el. Reb Michl meghatódott, amikor elolvasta a neki küldött levelet, amelyben Báál-Sém-Tov meghívta őt magához. A levelet egy szerdai napon kapta meg, és még aznap el is indult, hogy mihamarább odaérjen. Mezibus mindössze néhány órányira volt csak, de a lovak – ki tudja, miért – letértek az útról. A szekér napokig tévelygett össze-vissza, míg végre péntek este, már besötétedéskor, éppen pár perccel gyertyagyújtás előtt, megérkezett. Amikor reb Michl – e kalandos utazás után – Báál-Sém-Tov elé került, az a következő szavakkal fogadta: – Megmentettelek, fiam, a szombatszegéstől. Tettem ezt azért, hogy belásd, ha egy zsidó, aki önhibáján kívül követi el a szombatszegést, s emiatt lelkiismeretfurdalása támad, és még meg is bánja bűnét – akkor épp elég két csomag gyertya büntetésként…
A csodálatos tfillin és a bünbánat
Az alábbi történet egy ilyen tfillinről szól: (Tfillin – imaszíj, lásd Jegyzet) Berdicsevben az volt a szokás, hogy ha egy zsidó ember megtért őseihez, a Chevra Kaddisa (Szentegylet) (lásd Jegyzet) titkára magához vette a megboldogult tfillinjét és eladta. A befolyt pénz a temetkezési egyleté lett. Egy alkalommal reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, elment ehhez a titkárhoz, és arra kérte őt, mutassa meg az eladó tfillineket, mert szeretne egyet venni magának. Amikor ki is választotta az egyiket, a titkár (gábbe) rájött, hogy itt nem egy egyszerü, mindennapi vételről lesz szó, hiszen a rebbe nem megy csak úgy el a Chevra Kaddisába, hogy másoktól levetett tfillint vásároljon, méghozzá a saját részére. Ezért azt mondta a cádiknak: – Rebbe, minden tfillint, amit csak látsz itt, megvehetsz, kivéve azt az egyet, amit kiválasztottál. Az nem eladó. A cádik ragaszkodott a kiszemelt tfillinhez, végül a titkár azzal a feltétellel egyezett bele, ha megmondja, miért pont azt szemelte ki. Reb Lévi Jichák elfogadta ezt a feltételt, és elmesélte a következőket: Reb Elimelech és reb Zuse – a szent testvérpár (később Elimelech, mint a lizsenszki cádik, testvére, mint a hanipólai rebbe váltak ismertté) életük egy korszakában faluról falura, városról városra vándoroltak, hogy amerre csak megfordulnak, megtérésre bírják a zsidókat. Ennek elérésére – mármint, hogy a zsidók bevallják vétkeiket – azt találták ki, hogy ahol éppen megszálltak éjszakára, úgy kezdtek el beszélgetni, mint két idegen. Az egyik a vétkes zsidó szerepét töltötte be, a másikuk pedig a rabbiét, akitől tanácsot és penitenciát kér vétkére, hogy megtérése elfogadtassék. Ennek során a „bűnös” megvall egy sor olyan vétséget, amit valójában a házigazda követett el. Annak pedig – hallván a beszélgetést – eszébe jut, hogy tulajdonképpen ő is elkövette ugyanazokat a vétkeket, így majd magába száll, s megbánja bűneit. Egy ilyen útjukon egy zsidó vendégfogadójában szálltak meg. Éjfélkor reb Zuse elkezdett sírni, és arról faggatta társát, mi lehet a bűnhődés arra a vétekre, hogy egész addigi életében nem vizsgáltatta meg a tfillinjét, vajon az kóser-e, holott a halacha szerint ezt hét évenként kétszer meg kell tenni? S most, amikor végre pótolta mulasztását kiderült, hogy a tfillin tokja üres. Ennek következtében ő egész életében olyan zsidó volt, aki „soha nem légolt (tett fel) tfillint”. Reb Elimelech elszörnyűlködött a „hallottakon”, s bizonygatta, milyen nagy bűnt is követett el. A fogadós hallgatta a két ember beszélgetését, amikor hirtelen felvillant neki, hogy bizony eddig ő sem vizsgáltatta meg tfillinjét, hogy az rendben van-e. Mindjárt elő is vette, kinyitotta, és döbbenten tapasztalta, hogy a tok üres, nincsenek benne a pergamenre írt szent szövegek. Összeszorította a szívét a félelem, de azért odasomfordált a vendégekhez, hogy könnyekkel a szemében bevallja, miszerint az ő tfillinje „is” üres. Sírva könyörgött, segítsenek rajta, adjanak tanácsot, miként tehetné jóvá vétkét. Reb Elimelech ekkor öccséhez fordult kérvén őt, írjon ennek a zsidónak a tfillinjébe megfelelő írásverseket, mégpedig különleges áhítattal, hogy azok az eddigi űrt is pótolják, ami az által keletkezett, hogy eddig abban nem volt semmi. Reb Zuse meg is írta, betette a tokba, majd visszadta a fogadósnak. A nagy áhítattal megírt tfillinből azonban akkora fény áradt, hogy azt, ez az egyszerű zsidó, nem tudta elviselni. A fogadós néhány napon belül meghalt és Berdicsevben temették el. Így került hát a tfillinje a Chevra Kaddisához, s ezt akarta Lévi Jichák megvenni.
A két szent testvérnek volt egy harmadik fivére is, aki egy távoli faluban kocsmáros volt. Reb Elimelech tanítványai tudták ezt, és elhatározták, hogy megkeresik és kifigyelik őt, mivel biztosra vették, hogy a harmadik testvér sem lehet egy mindennapi, egyszerű ember. Rá is leltek a fogadójára. Bementek hát, ettek-ittak, s figyelték, amint egész nap kiszolgálja a parasztokat étellel, de főleg itallal, miközben, időnként, felír valamit. Mivel későre járt, a fogadós megengedte, hogy éjszakára is ottmaradhassanak. Így, amikor a kocsma már bezárt és mindenki nyugovóra tért, a kiváncsiskodó tanítványok arra lettek figyelmesek, hogy a kocsmáros hangosan olvas, síró hangon és jajgatva, s azt is hallani lehetett, amint mellét verdeste. Nem tudták megállni, bementek a szobájába, és megkérdezték, miért teszi mindezt. A kocsmáros elmondta, szokásává vált, ha úgy érzi, vétkezett, vagy valami rosszat cselekedett, netán gondolt – azt felírja egy füzetbe, és éjszaka addig nem tér nyugovóra, amíg meg nem bánta vétkét és teljes szívvel meg nem tér. És honnan tudja, hogy bűnbánata meghallgatásra talált? Hát onnan – magyarázta – ha a beírás a papíron elhomályosodik, végül eltűnik, akkor az égben is törölték vétkét…
A chászid logíka és gondolkodásmód néha annyira eltér az általános zsidó, mindennapi (bálbátis) gondolkodásmódtól, hogy nehéz követni annak, aki nem él ebben a szellemben. Íme egy példa erre: A mezritsi Mággid, reb Dov Beer egyik tanítványa a mikvéből (rituális fürdő) jövet szembetalálkozott egyik kollégájával, aki így szólt hozzá: – Mondd, testvérem, mi lesz velünk, a vétkeinkkel? – Hogy a vétkeinkkel mi lesz, az engem teljesen hidegen hagy válaszolta. De mi lesz a micvéinkkel? Hogyan tudunk Isten színe elé járulni, amikor a parancsolatokat lélektelenül, hideg szívvel teljesítjük csak?
Amikor a vityebszki reb Mendele néhány évet Cfáton (Izrael) töltött, eleinte álmatlanságtól szenvedett. Ennek okára azt a magyarázatot találta, hogy a levegő ott olyan tiszta és áttetsző, hogy még az égből jövő hangokat, melyek az emberiséget megtérésre szólítják fel, azokat is hallani lehet. Ezért nem tud aludni… Az alábbi chászid történet a pszichológia tárgykörébe tartozik. A szentéletű lechovitsi cádikot, reb Mordechájt, egyszer felkereste egy zsidó, és hosszan sorolta elkövetett vétkeit, majd arra kérte a rebbét, jelölje ki megtérésének útját. Fogadkozott, hogy bármilyen szigorú penitenciának hajlandó alávetni magát megtérése érdekében. – Valóban hajlandó vagy szószerint betartani, amit mondok neked? – Igen – válaszolta – szóról szóra azt fogom tenni, amit a rebbe mond nekem. – Jól van tehát – mondta a rebbe – menj szépen haza, és holnap reggeltől kezdve fehér kenyeret eszel, sült csirkével, hozzá a legfinomabb gyümölcsökből készült kompótot. Végül mindehhez jön egy üveg finom bor. És ezt fogod enni este, vacsorára is. Éjszaka puha ágyban alszol. Isten őrizz, semmi sanyargatás, semmiféle önkínzás. Így fogsz élni egy teljes évet. Ennek letelte után gyere el ismét, a továbbiakat majd meglátjuk. A vezekelni szándékozó zsidó ugyancsak elcsodálkozott a hallottakon. Biztos volt benne, hogy a cádik szigorú bőjtökre, önsanyargató életmódra, mint pl. jeges vízben való fürdésre, kötelezi őt, hogy vétkeit levezekelje. Ezzel szemben… Dehát nem volt, mit tenni, elkötelezte magát, hogy betartja, amit a cádik előír neki. Hazaérkezésétől kezdve úgy élt, ahogy az neki most rendeltetett. Érdekes módon minden étkezés alkalmával nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy ő, aki istentelen viselkedésével, alantas vétkekkel bemocskolta az égiektől kapott tiszta lelkét, kivételes jólétben él, mi több, dőzsöl, ahelyett, hogy azt kapná, amit valójában megérdemelne. Minden étkezés alatt olyannyira foglalkoztatták ezek a keserű gondolatok, hogy nemegyszer sírva is fakadt. A legfinomabb ételek sem ízlettek neki, mindenben könnyei sós ízét érezte. Az év leteltével a korábban jó húsban lévő ember csonttábőrré fogyott, és már csak árnyéka volt önmagának. Ilyen állapotban állt ismét a rebbe elé, aki – mikor ránézett – azt mondta: elég. Ezt követően pedig útmutatást adott neki a további viselkedésre vonatkozóan. Hátralevő életét emberünk, jó és istenfélő zsidóként élte le.
Valaki megkérdezte reb Ásert, a sztolini cádikot: – Van-e lehetőség arra, hogy megtérhessek, amennyiben olyan bűnt követtem el, amire meg vagyon írva, hogy aki ebben vétkes, az nem képes megtérni? A cádik erre így válaszolt: – Mit érdekel az téged, hogy mi van „megírva”? Te csak tedd a dolgodat, térj meg és fogadd meg, hogy ezentúl nem vétkezel. Attól félsz, hogy nem lesz részed a túlvilági üdvösségben? Nem baj. Hiszen meg van írva, hogy „jobb egy óra megtérésben és jó cselekedetben ezen a világon, mint az egész túlvilági élet!” (Atyák bölcs tanításai).
A rebbe a kártyaszobában
Rabbi Smuél (Máhárás) Schneurson – ő volt a negyedik lubavitsi rebbe -közölte családjával, hogy sürgősen Párizsba kell utaznia, de ennek okát senkinek nem árulta el. Vele utazott két személyi titkára és két gazdag híve is, reb M. Mossinson és reb J. Berlin. A rebbe Párizs egyik legelőkelőbb szállodájában, az Alexander Hotelben szállt meg, ahol egy meglehetősen drága lakosztályt foglaltatott magának, míg a két gazdag chászid egy olcsóbb szállodába költözött. Miután a rebbe elfoglalta a lakosztályát, és egy kicsit lepihent – átment a szomszédos kártyaszobába, ahol nagyban folyt a játék. Leült egy fiatalember mellé, mintha kibicelne neki. Az belemerült a játékba, és időről időre belekortyolt borospoharába. Egy idő után a rebbe a vállára tette a kezét és azt mondta neki: – Fiatalember! Zsidónak nem szabad nészách (nem-zsidó) (lásd Jegyzet) bort innia! A nészách-bor elbutítja az agyat és érzéketlenné teszi a szívet. Viselkedj zsidóként! Majd barátságosan elbúcsúzott tőle, és visszament a szobájába. A rebbe nagyon izgatott volt, és később reb Jesája Berlin tanúsította, hogy még soha ilyennek nem látta őt. Néhány órával később a kártyás fiatalember felkereste a rebbét szobájában, és hosszú ideig időzött nála. Másnap a rebbe hazautazott, és csak jóval később említette meg, hogy ez a fiatalember nemes lélek volt, csak rossz társaságba keveredett és lezüllött. A rebbével való beszélgetés olyan hatással volt rá, hogy ezt követően megtért és visszatért a zsidó életmódra. Végül egy ismert, vallásos, istenfélő zsidó család feje lett.
Egy öreg zsidó ment egyszer reb Jiszáchár Dovhoz, a belzi rebbéhez azzal, hogy adjon ifjúkori vétkeire bocsánatot. – Ha igazából megbántad őket, akkor ez már a bocsánat rájuk mondta neki a rebbe. Az öreg tovább erősködött és arról faggatta a rebbét, hogy meddig terjed a megbánás mértéke. A cádik egy történettel válaszolt neki. Egy kereskedő a lipcsei vásárra elsőként érkezett meg, ami igen szerencsésnek bizonyult, miután a konkurensek, a váratlanul nagy esőzések miatt, csak késve jutottak Lipcsébe. Ezáltal a mi kereskedőnk árujának nagy keletje támadt, egyre többért el tudta volna adni, de vérszemet kapott, és – még több haszon reményében – csak másnap akarta eladni portékáját. A történet vége pedig az lett, hogy az eső hamar elállt, megjött a többi kereskedő is, így emberünk áruját ismét kénytelen volt olcsóbban eladni. – Na már most – mondta végül a belzi rebbe – ha csak olyannyira bántad meg vétkeidet, mint amennyire ez a bizonyos kereskedő megbánta, hogy nem adta el áruját, amikor még jó árat kaphatott volna érte – akkor vétkeid meg vannak bocsájtva.
Mit mond a Hálácha?
Ros-Hásáná – szószerint: az év feje – a zsidó naptári év kezdete. Kivételesen Izraelben is kétnapos ünnep, akárcsak a diaszpórában. Belső tartalma szerint szellemi ünnep, a megtérés, a bűnbánat, a Sófárfújás ünnepe. Nincsenek olyan külső jellegzetességei, mint pl. a pészáhi étkezési megkötöttség, vagy a szukkoti ünnepi sátor. 1. A Ros Hásánát megelőző Elul hónap szokásairól és a Szlichot imarendről lásd előző részeket. 2. Erev Ros Hásánákor (az ünnep előestéjén) az évközben meggondolatlanul tett fogadalmakat semmisnek nyilvánítjuk (Hátárát Nedárim) a Máchzor ima szavaival. 3. Ros Hásáná lényege a bűnbánat. Neve – Jom Házzikáron – a Megemlékezés napja, arra utal, hogy ezen a napon minden földi halandóról megemlékezik az Örökkévaló és cselekedetei – érdemei vagy vétkei – szabják meg, mi lesz vele a következő évben. 4. A nap fő micvája a Sófár-fújás, amit minden zsidó köteles hallani. Bölcseink – az egyik prófétára hivatkozva – azt mondták, hogy a Sófár hangja megremegteti a szívet és megtérésre készteti a gyarló embert. 5. Az első nap délutánján – hacsak nem esik szombatra – egy folyó, tó vagy valamilyen vízforrás mellett elvégezzük a Táslich szertartást, melynek szimbolikus jelentése, hogy „a tenger mélyébe dobja az Örökkévaló vétkeinket” (Micha-Mikeás próféta szavai). Ha az első nap szombatra esik, akkor a Táslich második napra marad. Sófárt szombaton nem fújunk. 6. A Kabbala szerint Ros Hásáná délutánján nem szokás aludni, mert az ember „elalussza” szerencséjét. Chászid szokás az imák között Dávid király zsoltárait (Thillim) mondani. 7. A főzési szabályok ugyanazok, mint minden ünnepnapon, vagyis szabad főzni, sütni, melegíteni, de csak akkor, ha van olyan tűz, amit még ünnep élőtt gyújtottunk meg. Bölcseink kiszámították, hogy Ros Hásáná első napja sohasem eshet vasárnap, szerda vagy pénteki napokra. (Hasonló számítást más napokra is végeztek.) Ros Hásáná előestéjén minden zsidó „Lösónó Tajvó Tikoszénú” (Irass be egy jó évre) szavakkal kíván felebarátainak boldog újévet. A Tíz Bűnbánó napon csupán az imarendben van némi változás a hétköznapokhoz képest, ami a napok jelentőségére utal. Azt a szombatot, amelyik ebbe a tíz napba esik – Megtérés Szombatjának – nevezzük. (Sábát Tsuvá)
