Rává ben Joszéf bár Chámá a babilóniai negyedik amoritanemzedék egyik vezetôje, szellemóriása volt. Barátjával és társával, Ábájéval együtt iskolát teremtett, illetve folytatta és továbbfejlesztette Ráv és Smuél munkásságát és tanítási módszerét. A Talmudban igen sokszor szerepel a neve, és minden chédergyerek jól ismeri az Ábájé-Rává viták sajátos logikai jellemzôit. Rává fôleg a gondolkodást edzô, szôrszálhasogatónak tûnô vitamódszer híve volt: gyakran mondta errôl, hogy „Jobb egy erôs paprika, mint egy kosár tök!” (Chágigá 10.) Elôadásai mindig nagy érdeklôdést váltottak ki, és igen sok tanítványa volt: szinte özönlöttek jesivájába.
A babilóniai Máchozában született, és majdnem egész életét ott töltötte. Apja az ismert amorita, Joszéf bár Chámá volt. A történészek sokat vitáztak azon, hogy mikor született, de csak annyit sikerült kideríteniük — Sárirá gáon emlékiratai, a korszak egyik legalaposabb és legfontosabb történeti forrásmûve alapján –, hogy viszonylag fiatalon halt meg.
Gyermekkorában történt, hogy Rábbá „vizsgáztatta” ôt és barátját, Ábájét: azt kérdezte a két gyerektôl, kinek szól az áldás, amit mondunk. A Jóistennek, felelték mindketten. Hol van a Jóisten, kérdezte Rábbá. Rává a mennyezetre mutatott, Ábájé pedig kiment a szobából, és az égre mutatott. Rábbá megáldotta ôket, s azt mondta: „Mindketten nagy tudósok lesztek!” (Bráchot 48.)
Egy másik alkalommal Rává és Rámi bár Chámá ráv Chiszdánál voltak. A mester ölében tartotta egyik kislányát, és megkérdezte tôle: „No, melyiküket választod vôlegényednek?” A lányka azt felelte: „Mind a kettôt!” Rává csak annyit mondott, hogy ô szeretne az utolsó lenni…
ìgy is történt: amikor elérkezett az ideje, a lány hozzáment Rámi bár Chámához, ám késôbb — férje halála után — Rává felesége lett.
Ebbôl a kedves anekdotából fejtették ki a történészek a választ arra a kérdésre, vajon kohánita volt-e Rává. Máhársá szerint nem lehetett az. Miután azzal, hogy utolsó akar lenni, nyilvánvalóan nem barátjának korai halálára célzott, csakis úgy gondolhatta, hogy Rámi majd elválik az asszonytól. A kohániták nem vehetnek feleségül elvált asszonyt, tehát Rává nem volt kohánita.
Apja nagy befolyású, jómódú ember volt, aki mindent megtett, hogy tehetséges fia jó körülmények között tanulhasson. Mesterei közül rabbi Náchmánt és késôbbi apósát, ráv Chiszdát ismerjük. Tanult az idôs ráv Joszéftól, aki „gyerkôcnek” hívta (Sábát 142.), és a vak ráv Sésettôl is.
Rává annyira tisztelte mesterét, ráv Joszéfot — aki öregkorára szintén elveszítette szeme világát –, hogy amikor elbúcsúzott tôle, hátrálva ment ki a szobából, nem akarván hátat fordítani neki. Nekiment a küszöbnek, és az véresre horzsolta a lábát. Ráv Joszéf megtudta, mi történt, és megáldotta, hogy nagy ember legyen belôle… (Jomá 53.)
Azt is elmondja a Talmud, hogy Joszéf megharagudott Rávára, és az Jom Kippur elôestéjén elment hozzá bocsánatot kérni. Látta, hogy a szolga éppen innivalót kever a mesternek, s szólt neki, hogy majd ô elkészíti. A vak ráv Joszéf megkóstolta az italt, s azt mondta, éppolyan íze van, mint annak, amit Rává szokott keverni neki… Hyman ebbôl arra következtet, hogy Rává hosszú idôn át lehetett ráv Joszéf tanítványa és „házi” bócherja. (Éruvin 54.)
Késôbb, amikor már maga is jesivát vezetett, Rává ráv Joszéfhoz küldte a fiát tanulni. Az öreg mester nemegyszer kikérdezte a fiút, hogyan vélekedik az apja különbözô ügyekrôl.
Igen jó kapcsolatai voltak a perzsa királyi családdal, amelynek uralma alá Babilónia is tartozott. Fôként az anyakirálynô kedvelte a zsidó bölcset, és dicsérte fia, a király elôtt. Egyszer Rává kiállt egy nehéz próbát, s a királyi hölgy így fejezte ki tetszését: „Ezek a zsidók a szívünkben ülnek!” (Nidá 20.)
Történt, hogy Rává megkorbácsoltatott egy zsidót, aki nem zsidó nôvel hált. A vétkes belehalt a büntetésbe, s a bölcsnek kellemetlensége támadt, mivel besúgták az esetet a királyi udvarnak. Az anyakirálynô azonban beavatkozott az érdekében: azt mondta fiának, hogy ne bántsa a zsidókat, mert azoknak Isten mindent megad, amit kérnek tôle, még esôt is ad támuz havában, a nyár kellôs közepén, amikor Babilóniában soha nem esik egy csöpp sem.
A király megparancsolta Rávának, hogy imádkozzék esôért. A mester megtette, de az ég csatornái nem akartak megnyílni. Ekkor így könyörgött: „Isten, saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték nekünk apáink, mit vittél véghez napjaikban, a régi idôkben… [Zsoltárok 44:2.] — de saját szemünkkel nem láttuk!” Támadt erre olyan esô, hogy Máchozá összes ciszternái megteltek, és majdnem kiáradt a Tigris! Rávának álmában megjelent az apja, és megpirongatta: „Ki hallott ilyet, annyit nyaggatni az égieket, hogy forró nyárban esôt adjanak! Vigyázz magadra!…” (Táánit 24.)
Egyszer a filoszemita anyakirálynô négyszáz dinárt küldött jótékony célra rabbi Áminak, de az nem fogadta el. Ekkor Rávának küldette el a pénzt, aki a békesség kedvéért elfogadta, és szétosztotta — a nem zsidó nélkülözôk között… (Bává Bátrá 10.)
Rává mindennél fontosabbnak és elôbbrevalónak tartotta a Tóra-tanulást. Egyszer például, amikor azt látta, hogy rabbi Hámnuná hosszasan imádkozik, megjegyezte: „Érdekes, vannak emberek, akiket nem érekel az örök lét [amit a Tóra tanulásával lehet elérni], és mindennapi, csipcsup dolgokkal foglalkoznak…” (Sábát 10.) Egyébként evvel a kétfajta szemlélettel ma is találkozhatunk a chaszidizmus, illetve a „litván” irányzat képviselôi között. A chászid életformában az ima, az átszellemült érzelem a fontosabb, a másik gondolkodásnak a tanulás az elsôdleges.
Egy másik mondása: „Aki a Tórát mûveli, az még a fôpapnál is fontosabb.” (Szotá 4.) Hangsúlyozta, hogy a Tóra az embereknek adatott, és nem az angyaloknak, s hogy a Tan mindenféle nyavalyára, még a rossz ösztönre is gyógyír (Bává Bátrá 17.). Akit szerencsétlenség ért, mondotta, vizsgálja meg cselekedeteit, vajon mit vétett. Ha nem talál tetteiben semmi kivetnivalót, akkor bizonyára azért érte a büntetés, mert hiábavalóságokkal töltötte az idôt: nem használt ki minden percet a Tóra tanulására… (Bráchot 5.)
A tanulást nem beidegzett tennivalónak, hanem a viselkedési normák szerves részének tekintette. Aki nem viselkedik megfelelôen, az hiába tanul Tórát, mondotta. A bölcsesség célja és értelme a tsuvá — a megtérés — és a jó cselekedet: „…ne fordulhasson elô olyasmi, hogy valaki Tórát tanul, de közben belerúg apjába, anyjába, tanítójába, mert aki nem önzetlenül, a tanulás kedvéért tanul, annak jobb lett volna meg sem születnie…” (Bráchot 17.)
A Tóra elôírásain kívül az istenfélelmet helyezte a legfelsô fokra: „Istennek a szív kell!” — mondotta (Szánhedrin 106.). Ismert mondása ez is: „Amikor valaki [halála után] a felsô, égi bíróság elé kerül, azt kérdezik tôle: Becsületesen tárgyaltál, üzleteltél, kereskedtél? Szenteltél idôt a Tóra-tanulásra? Igyekeztél, hogy családod legyen? Vártad és siettetted a megváltást? De a legfontosabb dolog mégis az istenfélelem…” (Sábát 31.) Jeruzsálem pusztulását annak tulajdonította, hogy nem voltak a városban szavahihetô emberek.
Magával szemben igen szigorú volt: Jom Kippurkor két napot böjtölt, és ha tévedett az ítélkezésben, azonnal visszavonta döntését. Ismerte a talmudisták nehéz anyagi helyzetét, és igyekezett segítségükre lenni. Arra buzdította tanítványait, hogy aratáskor vállaljanak idénymunkát, így biztosítsák évközbeni megélhetésüket (Bráchot 35.). Saját magának három dolgot kért a gondviseléstôl: ráv Huná eszét és ráv Chiszdá gazdagságát, valamint Rábbá bár Huná szerénységét. Mint maga mondja, az elsô két kívánsága teljesült, de a harmadik nem (Moéd Kátán 28.). Hyman szerint valóban igen szerény volt, de megengedte, hogy a Talmud-tudós idegen helyen bemutatkozzék mint tálmid cháchám (N’dárim 62.).
Egyszer egy koldus kopogtatott be hozzá. Rává megkérdezte, mit szokott enni, mire a szégyentelen azt felelte, hogy ô bizony a töltött csirkét és az óbort szereti. A bölcs csöndben csak annyit jegyzett meg: nem gondolja-e a tiszteletreméltó koldus úr, hogy túlságosan megterheli a közösséget, amelynek el kell tartania ôt? A kéregetô elcsodálkozott a szemrehányáson: hiszen ô nem a közösség számlájára eszi a töltött csirkét, hanem Isten adományaként, mondta, és egy zsoltárverset idézett arról, hogy Isten mindenkinek szükségletei szerint ad…
Közben váratlan vendég érkezett Rávához: a nôvére, akit tizenhárom éve nem látott. S lám, töltött csirkét és óbort hozott ajándékba! Rává látta, hogy égi jelet kapott, bocsánatot kért a koldustól, és megterített neki… (Ktubot 67.)
Kérdezhetnénk: rendben van, hogy enni adott neki, de vajon miért kellett bocsánatot kérnie az arcátlan embertôl? A választ éppen Rává mondása adja meg: „Aki megszégyeníti felebarátját, elveszíti túlvilági üdvösségét.” (Bává Meciá 59.) º mondta azt is: „Aki túlteszi magát személyes bosszúságán, türelmes és nem tart haragot, annak az égiek megbocsátják vétkeit.” (Ros HáSáná 17.)
Már szó volt róla, hogy nagyon tisztelte ráv Huná éles eszét és jó tulajdonságait. Egyszer megkérte Ráfrám bár Popát, mondja el neki, milyen jó cselekedetekrôl híres ráv Huná. Megtudta, hogy Huná állandóan ellenôrizteti városában a lakóházakat: amelyiket rossz, életveszélyes állapotúnak találja, azt leromboltatja, és saját költségén újjáépítteti. Minden pénteken összevásároltatta a maradék zöldséget a piacon, és bedobatta a folyóba, nehogy a kereskedôk nyakán maradjon, és a legközelebbi piacra kevesebbet hozzanak fel. Mielôtt asztalhoz ült, kinyittatta az ajtókat, és kihirdette: minden rászoruló jöjjön és egyék. Rává minderre azt mondta, hogy ô is meg tudja tenni, kivéve a kitárt ajtót, mert Máchozá városában igen sok éhenkórász lakik, és ha nyitva tartaná az ajtaját elôttük, hamar koldusbotra jutna… (Táánit 20.)
Rávának sok baja volt városa, Máchozá lakosaival, akiknek fennhéjázó, úrhatnám viselkedése kritikáinak és erkölcsprédikációinak állandó témája volt. A Talmud szerint azonban Rává érdemei fejében az egész város megmenekül a büntetéstôl: ezért kapott a bölcs minden évben, Jom Kippur elôestéjén üdvözletet az égi „felsôbíróságtól” (Táánit 22. Jáávéc magyarázata). A bölcs mindamellett nagyra tartotta a városában élô zsidók szellemi képességeit, s azt szokta mondani, hogy „attól olyan okosak, hogy a Tigris vizét isszák” (Bráchot 59.).
Fantasztikus történetet beszél el a Talmud (Ávodá Zárá 65.) Rává kapcsolatáról egy Bár Sésách nevû helybéli potentáttal, aki valószínûleg a király helytartója volt. A bölcs egy állami ünnep alkalmából ajándékot vitt ennek az embernek. Amikor megérkezett, Bár Sésách éppen fürdött: rózsavízben áztatta testét, és meztelen ledér nôk szolgálták ki. „No, van nektek ilyenetek azon a híres túlvilágon, amirôl állandóan papoltok?” — gúnyolódott a bölccsel, aki csak annyit felelt: „Nekünk ennél sokkal jobb van!”
„Mi lehet ennél jobb?” — lepôdött meg a nagy ember. „Fölöttetek állandóan ott van a rettegett felsô hatalom. Mi nem félünk senkitôl és semmitôl…” — mondta Rává. Bár Sésách ellentmondott: „Ugyan kitôl félnék én? Mitôl kellene tartanom?” Miközben ezen disputáltak, küldönc érkezett, és üzenetet hozott: Bár Sésách azonnal jöjjön a királyhoz! A potentát kelletlenül kimászott a fürdômedencébôl, és öltözni indult… Mielôtt elment, így búcsúzott Rávától: „Aki rossz szemmel néz rátok [vagyis rosszat akar nektek], az vakuljon meg!” „Ámén!” — felelte rá Rává. A Talmud megjegyzi, hogy ez a Bár Sésách késôbb megvakult…
Rávának valószínûleg több felesége is volt, akiktôl elvált — esetleg meghaltak –, míg végül elvette ráv Chiszdá lányát, aki már kislánykorában ôt választotta férjéül, s Rámi bár Chámá halála után tíz évig várt rá. Érdekes, hogy ennek a nem mindennapi asszonynak a nevét nem említi a Talmud, pedig több tucatszor is szerepel benne, apjával és férjével kapcsolatban is. Ráv Chiszdának több leánya is volt, akiknek nevelésére nagy gondot fordított: a Talmud több helyütt is említi a jó tanácsokat és utasításokat, amelyeket a jó ízlésre, a szemérmességre, sôt a házasélet legintimebb területeire vonatkozóan adott nekik (Sábát 140.).
Jó barátjának, Ábájénak volt egy Chumá nevû felesége, aki már két férjet eltemetett. Rövidesen Ábájé is elhunyt. Az özvegy fölkereste Rávát mint bírót, és kérte, hogy szabjon meg számára tartásdíjat Ábájé örökségébôl. A bölcs teljesítette kérését, de a hölgy elégedetlen volt: azt mondta, bor is járna neki, nemcsak ennivaló. Rává elcsodálkozott, hiszen ô úgy tudta, hogy barátja nem szokott inni, az özvegy asszonynak pedig az jár, amihez férje házában hozzászokott. Chumá nagy hangon tiltakozott, és karján mutatta, mekkora pohárból szokott inni kapni férjétôl… ùgy látszik, Chumá szép nô lehetett, mert karja, amelyrôl lecsúszott a ruha ujja, szinte „világított”. A látványtól fölhevült Rává hazament, és felesége azonnal észrevette rajta, hogy történt valami. „Ki volt ma a bíróságon?” — kérdezte az okos asszony. Rává elmondta, hogy Chumá járt ott… Több sem kellett a tûzrôlpattant menyecskének! Fogott egy lakatrudat, eliramodott a kikapós özvegyhez, és addig csépelte, míg ki nem verte Máchozából. „Nem elég, hogy három férjedet megölted, még most sem bírsz nyugodni?!” — kapta meg a magáét a borissza asszony. (Ktubot 65.)
A Talmud egy másik érdekes történetének hôse Rává, Ábájé és egy Bár Hádájá nevû „utazó”, aki álomfejtô is volt. Ennek a tudománya érdekes módon mûködött: aki fizetett neki, annak az álma jót jelentett, aki meg nem, annak rosszat, még ha ugyanazt álmodta is. A Midrás szerint egy ragadozómadár-fajtát, talán kányafélét hívnak „bár hádájának”: a jósnak neve tehát — komolyan vagy gúnyosan, ki tudja — éles látására utalt.
Rává és Ábájé egyszer ugyanazt álmodták, és mindketten hozzá fordultak a megfejtésért. Ábájé, úgy látszik, hitt neki, és megfizette szolgálatát, Rává azonban szkeptikus volt, és nem adott neki semmit. Attól kezdve érdekes módon Ábájé álma mindig jót jelentett, Ráváé mindig rosszat. Amikor már odáig ment a sarlatán, hogy azt olvasta ki Rává álmából: felesége, ráv Chiszdá leánya, meg fog halni, a mester megtört, és fizetni kezdett. Persze hogy ezután már ô is jókat álmodott!
Késôbb egy véletlen folytán Rává kiderítette Bár Hádájá „titkát”, és rájött, hogy a „tudós” egy álmoskönyvbôl olvassa ki a megfejtéseket… Feldühödött, és megátkozta a sarlatánt, aki felesége halálhírével zsarolta. Bár Hádájá valóban keserves halállal lakolt… (Bráchot 56.)
Ráv Chiszdá leánya nemcsak erélyes és okos, hanem tanult és intelligens is volt. Egyszer Rává olyan húst vett, amely nem volt megtisztítva a tilalmas erektôl és faggyútól, ezért éppúgy tréflinek számított, mint ha nem kóserul vágták volna az állatot. Rává nem bánta, mert a felesége értett hozzá, hogyan kell rájnigolni, kóserítani az ilyen húst. Ma a rabbik közül sem sokan tudják ennek a módját…
Egy másik történet a nem mindennapi asszony jellemét mutatja be. Elsô férje, Rámi bár Chámá halála után tíz évig élt özvegysorban, amíg Rává el nem tudta venni. A talmudi felfogás szerint ennyi idô alatt a magányosan élô asszonyok meddôvé válnak (Ktubot 62.); rabbi Náchmán szerint azonban csak az az asszony nem tud többé szülni, aki lemondott arról, hogy újból férjhez menjen (Jevámot 34.).
Ráv Chiszdá leánya két fiút szült Rávának, Joszéfot és Mesársiát, akik késôbb nagy tudású, jellemes férfiak lettek. Rává viszont azt mondta feleségének: „Társaim, a rabbik, összesúgnak a hátad mögött…” — mármint meggyanúsítják az asszonyt, aki tízévi egyedüllét után szült, hogy dolga lehetett férfiakkal…
A feleség frappáns válaszából kiderül, hogy ismerte a vonatkozó irodalmat: „Én nem mondtam le arról, hogy férjhez menjek: egész idô alatt rád gondoltam!” (Uo.)
Rává 74 éves korában hunyt el. Halála után a vezetése alatt álló máchozái jesivá kettévált.
A Talmud érdekes legendát beszél el Rává haláláról. Éppen testvérével, rabbi Sz’orimmal tanult, amikor az észrevette, hogy fivére haldoklik. Rává arra kérte, mondja meg a halál angyalának, hogy hagyja ôt békén… „Miért, te talán nem vagy vele beszélô viszonyban?” — kérdezte a megdöbbent testvér. Rává így válaszolt: „De igen, csak amióta kezébe tették a sorsomat, azóta nem hallgat rám…” (Moéd Kátán 28.)
Mielôtt meghalt, öccse megígértette vele, hogy meglátogatja ôt álmában, és beszámol a halál élményérôl. Ez meg is történt, s a kérdésre, hogy fájdalmas-e a halál, azt felelte: csak annyira, mint egy tûszúrás (Steinsalz szerint: „érvágás”)… (Moéd Kátán 28.) Érdekes, hogy ugyanezt a kifejezést használta felesége, ráv Chiszdá leánya, amikor megkérdezték, mit éreznek a lányok a szüzesség elvesztésekor (Ktubot 39.)…
