Ábá bár Ájvu, rövidített nevén Ráv, összekötô kapocs volt a tanaiták utolsó és az amoriták elsô nemzedéke között. „Tiszteletbeli” tanaitának számított, a legkésôbbi generáció utolsó tagjának, de valójában az elsô amorita volt. Gazdag egyénisége és mérhetetlen tudása révén a babilóniai zsidóság világító fáklyája volt egy nem mindennapian nehéz idôszakban.
Ahogyan Jehudá fejedelem Erec Jiszráélban egyszerűen Rabbi néven volt ismeretes, ôt is csaknem kizárólag „kódolt” nevén, Rávként említették. Ha azt mondjuk, „Ráv”, minden jesivánövendék azonnal tudja, kirôl van szó, míg „Ábá bár Ájvuval” nem egészen ez a helyzet…
Hyman egészen elragadtatva mutatja be Rávot. Neki szenteli talán a legterjedelmesebb és leglelkesebb hangú életrajzi fejezetet az összes Talmud-bölcs közül, és minden lehetséges jósággal, szépséggel, okossággal, tudással, gazdagsággal felruházza.
A háttér ismeretéhez tudni kell, hogy a fejedelmek, fôként Jehudá korában állandó összekötôk cirkáltak Erec Jiszráél és a határain kívül élô zsidó közösségek között. Többek között a Rábbá bár Bár Chonéról szóló fejezetben is olvashatunk az utazó bölcsekrôl, akik hozták-vitték a Tóra-magyarázatokat. Babilóniából érkeztek a legtöbben: köztük volt fiaival Chijá, rabbi Chániná, Lévi, Jonátán és Ráv is, majd ôk vagy mások visszautaztak, és vitték Cion tanait az idegen ország zsidóságának…
Ráv elôkelô család tagja volt, amely Dávid házából, pontosabban Simitôl, Dávid király testvérétôl származott. Apja, Ájvu, rabbi Chijá testvére volt. Amikor Chijá és fiai hazatértek Erec Jiszráélba, magukkal vitték a fiatal Ábát, aki nagybátyja házában nevelkedett. A fejedelem jesivájában kitűnt tehetségével és szorgalmával. A kor többi nagy tudósától is tanult, például Szümchosztól és Eleázár ben Simontól. Chijá cipori jesivájának is növendéke volt: egy idôben nagybátyja személyi titkáraként tevékenykedett, s titkos iratait is kezelte (Sábát 6.). Rabbi Chijá megtanította ôt a klálé HáTorá tudományára, vagyis a Tóra-tanulás fortélyaira és az összes halachikus törvényre, amelyet Babilóniában dolgoztak ki (Jeruzsálemi Talmud, Kilájim 9:4. és Brésit Rábá 33.).
Chiját példaképének tekintette, és igyekezett utánozni. Nemegyszer volt hivatalos a fejedelem asztalához, ahol az uralkodói allűröket leste el. Egyhamar a legtehetségesebb tanítványok egyike lett. Jochánán, aki késôbb az Erec Jiszráél-i zsidóság szellemi vezetôjévé vált, elmondja, hogy bizony a jesivában egy szót sem értettek Ráv és Jehudá beszélgetésébôl… (Chulin 137.)
Szorgalma határtalan volt: szinte éjjel-nappal tanult, méghozzá mindent, ami csak megtanulható. Szavajárása volt: „Az ember soha ne mulasszon akár csak egy órát se a tanházból!” (Sábát 83.) Tanulmányozta a természeti jelenségeket és a gyógyászatot is: nem érezte rangján alulinak, hogy egyszerű emberekkel, marhapásztorokkal és vadászokkal társalogva ismerje meg a különbözô betegségeket és természetes gyógymódjukat (Szánhedrin 5.). Okkult tudományokkal, a kábálá titkos tanaival, a teremtéstörténet misztériumaival és az Istenség ismeretével, a máásze merkává területével is foglalkozott (Chágigá 12.).
Tanulmányainak utolsó éveiben Erec Jiszráélban már mindenki elismerte a fiatal Ráv nagyságát, és a fejedelem körül kialakult tudóskollégium teljes jogú tagja lett. Az volt a feladata, hogy a próféták könyveibôl felolvasson (Jomá 87.). Ebben az idôben lett a legfelsôbb bírói testület tagja is: ô volt a legfiatalabb, ezért mindig neki kellett elsôként kifejtenie véleményét, hogy az idôsebb, tapasztaltabb tudósok állásfoglalása ne befolyásolhassa.
Azzal az eltökélt szándékkal ment Izraelbe tanulni, hogy Babilóniába visszatérve magas színvonalra emelje a Tóra-oktatást. Chijá, aki nagyra értékelte szorgalmát, „Bár Páchténak” becézte: ez olyasmit jelent, mint „nagy emberek fia”, „tudósok ivadéka”, „fejedelmi család sarja” (Áruch). Gyakran nevezte „nôvérem fiának”. Ezzel bölcsességére utalt, az ěrás-vers alapján: „Mondd a bölcsességnek, hogy a nôvéred…” (Példabeszédek 7:4.)
Elôször ideiglenesen ment vissza Babilóniába, valószínűleg azért, hogy megházasodjék. Ekkor történt, hogy nagybátyja, rabbi Chijá — ahogyan a róla szóló fejezetben is olvashatjuk –, így vett búcsút tôle: „Isten ôrizzen meg attól, ami a halálnál is rosszabb!” A Talmud meg is magyarázza a fura áldást: a bölcs a rossz asszonyra célzott. (Jevámot 63.) A „prófécia”, mint látni fogjuk, beteljesedett…
Ráv tehát hazament Babilóniába, ahol — Hyman szerint — valószínűleg ebben az idôben haltak meg a szülei. Elutazása elôtt rabbi Chijá kérte meg Jehudá fejedelmet, hogy adjon szmichát unokaöccsének: jogosítsa pászkenolásra, a „tilos” és a „szabad” — iszur v’hetér — dolgok fölötti döntésre, magánjogi ítélkezésre és az elsôszülött állatok ügyeiben való törvénykezésre.
Tudni kell, hogy a háláchá alapján álló zsidó jogalkalmazásban ezek a területek külön-külön kategóriát képeznek. Az állatok elsôszülött, b’chor ivadékairól azt kell eldönteni, hogy fölmenthetôk-e kötelezô föláldozás alól, például valamilyen betegség, hiba, fogyatékosság alapján.
Ráv nem kapta meg az elsôszülött állatok fölötti döntés jogát rabbi Jehudától (Szánhedrin 5.). A Talmud csodálkozik ezen, hiszen, mint írja, Ráv tizennyolc hónapon át tanulta egy marhapásztortól az állatok betegségeinek, fogyatékosságainak felismerését. A Jeruzsálemi Talmud magyarázata szerint Jehudá éppen e „túlképzettsége” miatt tagadta meg tôle a b’chor fölmentésének jogát: ha annyira ért hozzá, elôfordulhat, hogy olyan fogyatékosság alapján is fölmenti az állatot, amire más föl sem figyel, és ebbôl bonyodalmak származhatnak… (Chágigá 1:5.)
A modern történészek szerint rabbi Jehudá nemigen támogatta, hogy a Rávhoz hasonló nagyságú tudósok Babilóniába menjenek, mert féltette az Erec Jiszráél-i Tóra-központ elsôbbségét. Késôbb, Jehudá halála után Ráv kérte Gámliélt, hogy egészítse ki hatáskörét, de hiába. „Nem tehetek hozzá ahhoz, amit apám adott neked…” — mondta az új fejedelem.(Uo.)
Módszeresen készült vállalt szerepére, a babilóniai zsidó közösség szellemi vezetésére. Mindent megtanult, ami csak a látókörébe került: földrajzi, orvosi, természettudományos ismeretei lenyűgözôek voltak. Kiválóan beszélte a perzsa és a görög nyelvet, irodalmi szinten tudott arámiul (Sábát 152.). Jól ismerte a nem zsidó ünnepeket, és a kereskedelemben is járatos volt: hasznos üzleti tanácsokat adott a fiának.
A történészek között élénk vita folyik arról, hogy Ráv mikor települt véglegesen Babilóniába: egy vélemény szerint még rabbi Jehudá unokájának idején is Erec Jiszráélban volt. Megérkezése fordulópontot jelentett a babilóniai zsidóság történetében. Elôször Nehárdéára ment, ahol elôbbi útja idején is élt, most azonban több nehézséggel kellett szembenéznie. A város bírái — dájánjai — Smuél és Kárná voltak, a jesivá vezetôje rabbi Silo, az egzilarkhát, a zsidó közösség világi vezetôjét pedig Már Ukvának hívták. Egyikük sem ismerte ôt, nem is hallottak róla, és eleve gyanakvással fogadták.
A jesivában sem volt sikeres a bemutatkozása. Rabbi Silo elôadást tartott, de nem volt ott a „tolmács”, akinek az lett volna a feladata, hogy a beszédet közérthetô nyelvre fordítsa. Ráv vállalkozott erre, de Silo elégedetlen volt vele. Egyre-másra kifogásolta mondatait, amikor pedig megtudta, hogy kivel van dolga, fölmentette a feladat alól (Jomá 20.).
Ráv tiszteletben tartotta a helyi szokásokat, és nem bírálta rabbi Silo elôadásainak színvonalát, holott egyáltalán nem nyerték el a tetszését (Szánhedrin 44.). Csak akkor javasolta Smuélnak, akivel idôközben barátok lettek, hogy lépjenek fel Silo ellen, amikor az egy alapvetô dologban tévedett. Smuél igazságos akart lenni, és megkérdezte Silót, tudja-e, hogy hibásan pászkenolt. Kiderült, hogy a mester már rájött a tévedésre, és vissza is vonta döntését… (Jevámot 121.)
Látván, hogy a jesivában problémák vannak, Ráv állást vállalt Nehárdéán. Az egzilarkha kinevezte ôt „gazdásznak” — ami azt jelentette, hogy a város piacán ellenôrizte a súlyokat és mérôedényeket –, ám amikor hatásköri vitába keveredett vele, egyszerűen lecsukatta. Kárná közbenjárására szabadlábra helyezték (Jeruzsálemi Talmud, Bává Bátrá 5:5.), de az állást otthagyta. Serfôzdét nyitott (Peszáchim 107.), azonban az üzlet nem ment valami jól. Ráv kénytelen volt félünnepen dolgozni — és dolgoztatni –, mert „nem volt mit ennie” (Moéd Kátán 12.).
Valószínűleg ekkor határozta el, hogy jesivát nyit, mégpedig nem Nehárdéán, mert ott Smuélé működött. Elment a szülôvárosa melletti Szurába, és ott nyitotta meg tanházát. Ebben az idôben hunyt el rabbi Silo, és Babilónia egyes vidékein igen alacsony színvonalú volt a Tóra-oktatás.
Ráv szurái jesivája a babilóniai diaszpóra egyik világítótornya lett. Egy betért zsidó a tanházra hagyta vagyonát, a bölcs pedig szép, kertes iskolaépületet csináltatott az örökségbôl. A serfôzde idôközben fellendült, s a mellette terménykereskedéssel is foglalkozó Ráv meggazdagodott. A jesivának híre ment, és nemsokára nagy tudású talmudisták gyülekezôhelye lett: a mester kedvenc tanítványai között volt Káháná, Ászi, Jirmijá bár Ábá is. Egy idôben 1200 körül járt a tanítványok száma. Ettôl kezdve két központi tanháza volt a babilóniai zsidóságnak: a Ráv vezetése alatt működô szurái és a Smuél vezette nehárdéái. Mindkettô az Erec Jiszráél-i jesivák mintájára épült föl.
Ráv sokoldalúságán kívül jó tulajdonságairól is nevezetes volt. Megvolt benne a tíz chászid vonás, amely az igazán nemes lelkületű zsidókat jellemzi. A talmudi értelmezés szerint ugyanis chászid az, aki túlteljesíti kötelességét, s a törvény korlátait — lifnim misurát hádin — kiterjeszti olyasmire is, amire nem lenne köteles.
A mester nem járkált fölvetett fôvel (tehát nem volt kivagyi), sohasem volt hajadonfôtt (ez a Talmud szerint az istenfélelem jele), minden szombaton megtartotta az elôírásos három étkezést, nagy áhítattal imádkozott, nem bámészkodott menet közben az utcán, inkább került egyet, csak hogy ne zavarjon másokat, nem vett részt hivatalos összejöveteleken, ha megbántották, ô kért bocsánatot, és naphosszat tálitban és tfilinben járt.
Arról is híres volt, hogy nem beszélt fölöslegesen, vagyis nem volt fecsegô természetű. Ő mondta, hogy az égi bíróság elôtt mindenki köteles elszámolni még a feleségével folytatott üres csevegéssel is (Chágigá 5.). Mindig tartotta magát ahhoz, amit mondott: nem másította meg a véleményét, és sohasem visszakozott, ha egyszer megígért valamit. Azt a tanácsot adta tanítványának, Káhánának: „Inkább légy dögszállító, mint hogy megváltoztasd a szavadat!” (Peszáchim 113.)
Már utaltunk rá, hogy Ráv életét megkeserítette a felesége, aki mindent megtett, nehogy békesség uralkodjék a házban. A Talmud leírja: ha Ráv arra kérte, hogy fôzzön lencsét, azért is sóskát fôzött; ha sóskát kért a férje, juszt is lencsét kapott. Amikor a fiuk, Chijá nagyobb lett, és látta, mi a helyzet, megpróbált segíteni. Ha apja lencsét szeretett volna enni, azt mondta az anyjának, hogy sóskát kér — vagy fordítva –, így az asszony tudtán kívül férje kedve szerint fôzött. Ráv naivul örvendezett a fordulaton. A fiú fölvilágosította, hogy ez neki köszönhetô, s ô megállapította, hogy igaz a mondás: „Gyermeked oktat téged!” Mégis figyelmeztette Chiját, hogy ne folyamodjék túl gyakran effajta turpisságokhoz, mert ez is hazugságnak számít… (Jevámot 63.)
Érdemes megjegyezni, hogy a házsártos, rossz asszony családi vonás lehetett Ráv rokonságánál. A Talmud azt is elmondja, hogy nagybátyja, rabbi Chijá, aki figyelmeztette a rossz házasság veszélyeire, szintén sokat szenvedett feleségétôl (Uo.).
Talán ezért foglalkoztatta Rávot a kérdés: mi lehet az az érdem, aminek fejében a zsidóság oly magas piedesztálra emeli az asszonyokat, azokat, akikrôl Salamon király az éset chájil himnuszát énekli (Példabeszédek 31.)? Egyszer meg is kérdezte nagybátyját, mivel érdemlik ki a nôk, hogy fel legyenek mentve az idôhöz kötött parancsolatok teljesítése alól.
Hyman itt zárójelben megjegyzi: a jámbor Ráv bizonyára azt gondolta, a lehetô legjobb házasságban él, s úgy a rendjénvaló, hogy a feleség megkeserítse a férje életét. Mindössze arra volt kíváncsi, mi biztosít a zsidóságban különleges helyet a nôi nem mint olyan számára…
Chijá azt felelte, hogy a zsidó asszonyok otthon szereznek érdemeket: biztosítják a nyugodt, szolid légkört, nevelik a gyermekeket, iskolába viszik ôket, elküldik férjüket a tanházba, és türelemmel várják, hogy hazatérjen onnan vagy a zsinagógából (Bráchot 17.).
Rávnak két fia és három lánya született. Chijá, aki cselesen békét teremtett szülei között, jól tanult: apja legjobb tanítványai oktatták Tórára. Az ô fia, Simi lett Ráv kedvenc unokája. Másik fiának, Ájvunak nem fűlt a foga a tanuláshoz: inkább általános és kereskedelmi jártasságot szerzett, s késôbb ô vette át a serfôzde vezetését (Peszáchim 113.). Mind a három lány a kor nagy talmudistáihoz ment feleségül.
Rengeteg tanítványa országszerte terjesztette a tôle tanultakat. Legjobb növendéke Jehudá volt, aki az ô halála után Smuél iskolájában folytatta tanulmányait, s a legautentikusabban adta tovább tanításait. Rávot „az egész diaszpóra fejének” nevezték, s növendékei „nagy rabbinak” titulálták. Ahogyan rabbi Jehudá, akit egyszerűen Rabbinak hívtak, Izrael fejedelme volt, a hasonló jelentésű Ráv név viselôje is gyakorlatilag ezt a feladatot látta el Babilóniában, bár hivatalosan „mindössze” jesivávezetô volt, és nem viselt hivatalos méltóságot.
Több imát szerkesztett, például az ůjhold beköszöntét üdvözlô J’hi rácont, amely így fejezôdik be: „…Ráv imája érdeméül…” Az ô nevéhez fűzôdnek a Ros HáSáná-i muszáf ima betétjei, köztük a naponta háromszor mondott Álénu is.
Halachikus tevékenységén kívül sokat foglalkozott az ággádával is. Kedvence Dávid király volt, akirôl azt tartotta, hogy az egész világ az ô kedvéért teremtetett (Szánhedrin 98.). Jehudá fejedelmet mestereként tisztelte, „szent Rabbinknak” nevezte, és úgy tartotta: „Ha a Messiás azok közül kerülne ki, akik ma köztünk élnek, akkor Rabbi lenne az…” (Uo.)
Az volt a véleménye: „A parancsolatok arra valók, hogy megnemesítsék az embereket”, hiszen különben mit érdekelné az Örökkévalót, hogy az állatot elölrôl vagy hátulról vágják le… (Brésit Rábá 44:1. és Tánchumá, Smini 8.)
A legrosszabb tulajdonságnak, minden rossz kútforrásának a pletykálkodást tartotta. Szavajárása volt: „Ha Dávid király nem hallgat a pletykára [amelyet Civá terjesztett Mefibosetról, Saul fiáról], akkor a királyság nem szakad ketté [Jeroveám miatt], Izrael fiai nem kezdenek bálványokat imádni, és nem következik be a gálut!” (Sábát 56.) Azt is gyakran mondta, hogy sokan követnek el vétkeket embertársuk vagyona ellen, kevesebben vétkeznek az erkölcs ellen, de kivétel nélkül mindenki elmarasztalható a láson hárá, a rossznyelvűség vétkében… (Bává Bátrá 165.) Ezzel szembeállítja a Tóra-tanulást, ami önmagában hordja jutalmát: még az is, aki eleinte érdekbôl — a „rabbi” titulusért vagy anyagi megfontolásokból — csinálja, végül önmagáért, a micvá kedvéért folytatja (Szotá 22.). Azt mondta: „A Tóra-tanulás nagyobb még a Szentély építésénél is!” (Megilá 16.)
Ráv magas, vállas, jó hangú, szép ember volt. Amikor kilencvenéves korában elhunyt, barátja, Smuél, tizenkét ruhát szaggatott meg gyászában, s tanítványai egyéves gyászt hirdettek. Szülôvárosában, Káfriban, a családi sírboltban temették el.
