Pinchász ben Jáir, a szentéletű tanaita Jehudá fejedelem és Simon bár Jocháj kortársa volt. A Babilóniai Talmud szerint Bár Jocháj veje volt, míg a Zohár azt tartja, hogy Simon, a rómaiak ellen vívott szabadságharc egyik központi alakja volt a vô, és Pinchász az após. Hyman különbözô bizonyítékok alapján a Talmud (Sábát 33.) verzióját fogadja el. Az is vita tárgya, hogy szerepel-e neve a Misnában.
Elsô látásra úgy tűnik, a válasz pozitív, hiszen a Szotá traktátus (9:15.) idézi egy — meglehetôsen borúlátó, végkicsengésében mégis optimista — mondását: „Amióta a Szentély romba dôlt, a tudósok és az elôkelôségek szégyenükben tehetetlenekké váltak, és a tettek emberei elveszítették befolyásukat. Az erôszakosok és nagyszájúak fölülkerekedtek: senki sem kérdez [hogy mit lehetne tenni], senki sem ostromolja az egeket [hogy könyörüljenek Izrael népén], s már kérni sem kér senki semmit … kire lehet mégiscsak támaszkodni? Mennyei Atyánkra…” Egyes vélemények szerint ez az idézet nem tartozik szervesen a Misnába: ez csupán brájtá, azaz késôbbi, nem kodifikált Misná.
A továbbiakban Pinchász ben Jáir az életmód szentségének ismérveit osztályozza: „Az elôvigyázatosság fürgeséget szül [a parancsolatok betartásában], a fürgeség lelki tisztaságot, a lelki tisztaság önmegtartóztatást, az pedig megtisztulást hoz. A megtisztulásból ered a szentség, abból a szerénység, a szerénységbôl pedig a jámborság. A jámborság következménye az istenfélelem, ezé pedig a szent inspiráció. Innen már csak egy lépés az idôk vége, a halottak feltámadása, ami Élijáhu próféta közreműködésével jön el.” (Uo.)
Pinchász soha nem fogadott el senkitôl semmit. Amióta az eszét tudta, nem étkezett apja asztalánál, és nem evett meg egy falat kenyeret sem, amiért ne maga dolgozott volna meg. Rengeteg jótétemény fűzôdik a nevéhez. Fôként a foglyok kiváltásának, a pidjon svujim parancsolatának betartását viselte szívén: ha ilyesmiben intézkedett, senki sem állíthatta meg.
Egyszer ilyen ügyben járván egy folyón kellett átkelnie. A Talmud leírja a vízzel folytatott „dialógusát”, amely után a folyó belátta a bölcs igazát, és vize szétvált elôtte. Pinchász útitársa, egy zsidó kereskedô, aki peszáchi maceszhoz való smurá, vagyis „ôrzött” búzát vitt a malomba, szintén száraz lábbal kelhetett át a túlsó partra. Sôt a velük tartó arab kereskedô elôtt is kettévált a víz…
Tanítványai megkérdezték a mestert, vajon ôk is rá tudnák-e beszélni a folyót, hogy száraz lábbal átengedje ôket. ěgy válaszolt: „Aki biztos benne, hogy soha senkit nem bántott meg, nem sértett meg, az utánam tudja csinálni…” (Chulin 7. és Jeruzsálemi Talmud, D’máj 1:3.)
A folyó megállításának híre ment, annyira, hogy rabbi Joszéf lelkesedésében azt találta mondani: „Lám, Pinchász nagyobb, mint Mózes mesterünk! Mózesnak csak egyszer vált ketté a víz, míg Pinchásznak háromszor!”
Jehudá, a fejedelem is értesült az esetrôl. Jó barátságban volt a bölccsel, bár természetük sokban különbözött. A csodálatos esemény után nem sokkal Pinchásznak egyszer arrafelé volt dolga. Jehudá elébe ment, szívélyesen üdvözölte, és meghívta vacsorára. A mester meglepetésszerűen elfogadta a meghívást. Amikor észrevette, hogy a fejedelem arca ragyog az örömtôl, nem állta meg, hogy ki ne oktassa: „Talán azt hitted, fogadalmat tettem, hogy semmit sem fogadok el zsidótól? Tudd meg, hogy Izrael szent nép: van olyan, aki jót akar tenni társaival, de nincs neki mibôl; van, akinek van mibôl, de nem akar. Te, Jehudá, jót akarsz tenni, és van is mibôl… Most azonban sürgôs dolgom van [foglyokat kell kiváltanom], nem érek rá. Majd visszafelé jövet meglátogatlak…”
Amikor végzett, valóban visszatért a palotába. Az ám, de a fejedelmi udvar egyik zugában egyszer csak megpillantott egy pár fehér öszvért, és megrettenve így szólt: „A halál angyala van ebben a házban, és én itt egyem?”
Amikor Jehudá értesült a dologról — tudniillik hogy Pinchász szerint nem jó ómen a fehér öszvér, amelynek a harapását halálosnak tartották –, felajánlotta, hogy eladatja vagy szabadon engedi a jószágokat. Pinchász azonban hajthatatlan volt: mintha magas hegy választotta volna el ôket egymástól. (Chulin 7.)
Hyman szerint a baljóslatú jószágok megpillantása mindössze ürügyet szolgáltatott Pinchász számára, hogy ne kelljen szokása ellenére elfogadnia a meghívást. Mások úgy gondolják, hogy a fejedelmi udvar fényűzô, pazarló életmódja ellen volt kifogása, és így próbált kibújni az ígéret teljesítése alól (Mordecháj Márgálijot).
Pinchász Ludon lakott, és egyes vélemények szerint igen magas kort ért meg. Hosszú élete során sokszorosan bizonyította, hogy a szentséget középpontba helyezô életmód nem puszta szó a részérôl. Példázza ezt a következô történet:
A Talmud elbeszéli, hogy egyszer két zsidó letétbe helyezett nála két véka búzát. Telt-múlt az idô, és Pinchász látta, hogy a tulajdonosok megfeledkeztek az ügyletrôl. Elvetette a búzát, learatta a termést, de azok még mindig nem jöttek vissza. ůjból vetett, újból aratott, s ez így ment hét esztendôn keresztül. Ekkor jelentkezett a két ember, s Pinchász átadta nekik a két vékából termett magtárnyi búzát…
A szent embernek a jószága is szent. Pinchász szamaráról már életében legendákat meséltek. A jámbor állat nem volt hajlandó olyan takarmányt enni, amelybôl nem adták le a papi tizedet. Egyszer ellopták, s miután három napon át nem fogadott el élelmet a tolvajoktól, szabadon engedték, nehogy náluk pusztuljon el. Az okos állat hazatalált, s mindjárt abrakoltatni akarták. A takarmányból azonban nem volt levéve a tized, így tovább koplalt. A tanítványok nem értették, hiszen az állat eledelébôl nem kötelezô máászért venni, de Pinchász megmagyarázta: „Ez így igaz, fiaim. De mit tehetünk, ha ez a szegény állat önként szigorítást szab magára?…” (Uo. 7.)
Hyman, aki leírja ezt a történetet, hozzáteszi: látható, milyen nagyra tartották Pinchászt kortársai, ha ilyen és ehhez hasonló legendákat meséltek róla. Ezt egyébként maga a Talmud is bizonyítja a szállóigévé vált megállapítással: „Ha az elôdök olyanok voltak, mint az angyalok [viselkedésben, szellemi emelkedettségben], akkor mi olyanok vagyunk, amilyennek az embernek kell lennie. Ĺm ha az elôdök emberek voltak, akkor mi csupán szamarak vagyunk, s még csak nem is olyan példás viselkedésűek, mint Pinchász ben Jáiré…” (Sábát 112.)
Pinchásznak szavajárása volt, hogy a Szent Név — Isten négybetűs, kimondhatatlan Nevének — ismerete és megértése nélkül nem lehet eredményesen imádkozni (Psziktá Rábáti 114.).
Halachikus döntéseiben igen szigorú volt. Nem volt hajlandó elfogadni például Jehudá fejedelem könnyítését, amellyel bizonyos területeket fölmentett a papi tized adásának kötelezettsége alól, sem azt a rendeletét, amellyel egy smitá évben — a föld hétévenkénti kötelezô pihentetésének idejében — megengedte bizonyos mezôgazdasági munkák elvégzését.
A papi tized törvénye kardinális pontja lehetett gondolkodásának. Ezt csodálatos történetek sora is bizonyítja. A Jeruzsálemi Talmud Dmáj traktátusa (1:3.) elbeszéli: egy városban a lakosok elpanaszolták Pinchásznak, hogy egerek pusztítanak a magtáraikban. Pinchász nem arra adott tanácsot, miként pusztítsák el a szapora rágcsálókat. Ezt mondta: „Bizonyára nem tartjátok be a tized elôírásait!” A kárvallottak ígéretet tettek, hogy ezentúl szigorúan tartják magukat a törvényhez — s az egerek egyszerre eltűntek…
Másutt azért fordultak hozzá, mert a helybéli forrás vize elapadóban volt. Pinchász ekkor is a tizedadás elôírásainak betű szerinti betartására figyelmeztette a panaszkodókat, akik szintén megígérték, hogy jó útra térnek. A bôvizű forrás újból buzogni kezdett…
Se szeri, se száma az ilyen történeteknek. Volt egy jámbor ember, aki kutakat ásott, hogy a vándorok ivóvízhez juthassanak. Ennek a lánya belefulladt a folyóba. Pinchász részvétlátogatást tett a szerencsétlen apánál, s ott megtudta, mivel foglalatoskodik a jámbor. A bölcs így szólt: „Nem lehet, hogy egy ilyen ember gyermeke a vízben lelje halálát!” Alighogy kimondta, lelkendezve hozták a hírt, hogy a lányt kihúzták a folyóból, és életre keltették… Hasonló történetet beszél el egyébként a Talmud Chániná ben Doszáról is.
A Jeruzsálemi Talmud egy másik csodálatos esetrôl is beszámol. Az egyik környékbeli király koronájából kiesett egy piciny, de igen értékes és ritka drágakô, és nyomtalanul eltűnt. A király elment Pinchászhoz, és kérte, hogy segítsen rajta. Pinchász nem volt túl lelkes: „Mi vagyok én, varázsló, hogy elôkerítsem a pogány király elveszett kövét?” A király arra hivatkozott, hogy mindenki tudja: Isten teljesíti Pinchász kívánságait, és ezért fordult hozzá. A bölcs füttyentett egyet, mire a környék összes egere odagyűlt, és sorban elmasírozott elôtte. Pinchász észrevette, hogy az egyik egér púpos, s rászólt, hogy azonnal köpje ki a drágakövet… (Dmáj 1:3.)
Pinchásznak tulajdonítják az egyik Midrás-gyűjtemény szerzôségét: ez a Tádsé, a kabbalisztikus Zikukin D’nurá, amelyet Jellinek tett közzé Bét HáMidrás című gyűjteményében.
