Náchum, a második tanaitanemzedék tagja, Ákivá egyik mestere volt. Nevének eredetére két változat is van. Az egyik szerint Gámzu település szülötte lett volna: ez a falu Jehudá törzsének birtokában volt a filiszteus határon. A másik magyarázat szerint onnan ered a neve, hogy mindenre, ami történt vele, azt mondta: Gám zu l’tová, „Ez is jóra fordul…” Ez az optimizmus jellemezte egész életében, és a Talmud elbeszélése szerint rengeteg csoda történt vele.
Ákivá huszonkét esztendôn át tanult Náchumnál: elsajátította többek között azt a különleges szöveganalitikai módszert is, amellyel Náchum a Szentírást értelmezte. Ez abból indul ki, hogy a Tórában nincs egyetlen fölösleges szó vagy betű sem: mindegyiknek van — nyílt vagy rejtett — értelme. Náchum a laikus számára fölöslegesnek tűnô szavak — például az et elöljárószó — elemzésébôl messzemenô halachikus következtetéseket tudott levonni. Ákivá egyik tanítványa, Nechemjá szintén ennek a módszernek a követôje volt, ezért aztán vannak, akik összetévesztik Náchumot Nechemjával (Ocár Jiszráél).
Ákivá, Náchum tanítványa, szintén használta mestere szavajárását. Az ô arameus nyelvű mottója azonban egy kissé másként hangzott: „Minden, amit Isten tesz, az [végül] jó lesz…” (Bráchot 68.) Vannak, akik egy árnyalatnyi különbséget vélnek fölfedezni a két szólás között. Ĺkivá, aki egy nemzedékkel késôbb, a római terror teljében élt, azt sugalmazza, hogy ha fájó ütlegeket kapunk is, ha a jelen pillanatban nagyon rossz is, a végén minden jóra fordul. Náchum, aki egy optimistább nemzedék fia, azt érzékelteti, hogy maga a csapás sem fájdalmas: Gám zu l’tová, vagyis ez, az ütés maga is jó, ebbôl is csak jó származik.
A legérdekesebb történet, amely Náchum nevéhez fűzôdik, római kiküldetését beszéli el. A zsidók egyszer ajándékot akartak küldeni a római császárnak. Hosszas tanakodás után a bölcsek úgy határoztak, hogy Náchum legyen a küldöttség feje, mert vele csodák szoktak történni. Teliraktak egy díszes ládikát drágakövekkel, és a delegáció Náchum vezetésével Rómába indult. ůtközben megszálltak egy fogadóban, és a fogadós kérdésére elmondták, hogy ajándékot visznek a császárnak. A gazfickó az éj leple alatt kiürítette a ládikát, és megtöltötte porral. Rómába érkezve átadták az ajándékot, de amikor a császár kinyitotta a kincsesládát, iszonyú haragra gerjedt, hogy a zsidók gúnyt űznek belôle. Az egész küldöttség élete veszélyben forgott, de a mester szokása szerint csak annyit mondott: „Ez is jóra válik!” — A kritikus helyzetben egy császári tanácsadó egyszer csak azt kérdezte, nem lehet-e, hogy a ládikában „Ĺbrahám pora” van, amely az ellenségre szórva karddá változik, hiszen valószínűtlen, hogy az okos zsidók ilyen durva tréfát engedjenek meg maguknak a császárral szemben… [A Midrás szerint Ĺbrahám a négy király elleni hadviselés során használta ezt a „csodafegyvert” a nagy túlerôvel szemben: egy különleges port, amely karddá változott. (Brésit Rábá 43:4.)] Kipróbálták a port, és kiderült, hogy valóban csodálatos tulajdonsággal bír. Volt egy távoli vidék, amelyet a római légiók addig nem voltak képesek elfoglalni. Bevetették a csodaport, és elfoglalták…
Bevitték Náchumot a császári kincstárba, és azt mondták, bármit elvihet onnan. Megtöltötte a ládikát arannyal és drágakôvel. Visszafelé újra abban a fogadóban szálltak meg. A fogadós megkérdezte ôket, hogy mit vittek a császárnak, amiért ekkora ajándékban részesültek. „Amit innen vittünk, azt adtuk a császárnak” — válaszolták. A tolvaj porig rombolta házát, teletöltött egy nagy ládát porral, és elvitte Rómába, ahol persze megfelelô fogadtatásban volt része — vagyis kivégezték… A Talmud hozzáteszi, hogy a római patrícius, aki Náchum érdekében beavatkozott, Élijáhu próféta volt… (Babilóniai Talmud, Táánit 21.)
Ez a történet Náchum csodatévôi képességérôl szólt. A következôbôl pedig megismerhetjük a forrást, amelybôl ez a képesség fakadt.
A szentéletű bölcs a saját cselekedeteit mérte a legszigorúbb mércével. A Talmud elbeszélése szerint élete utolsó szakaszában ágyhoz kötött rokkant volt. „Megvakult, mindkét keze és lába le volt vágva. Düledezô, rozoga házában az ágyát vízzel töltött edényekre állították, hogy a hangyák ne férjenek hozzá. Tanítványai elköltöztették egy jobb helyre. Elôször ôt akarták elvinni ágyastul, s utána a holmiját. Náchum azt mondta:
— Fiaim, elôször a holmit vigyétek, csak azután engem! Ez a ház addig áll, amíg benne vagyok!
Szót fogadtak — és íme: amint kivitték a mestert ágyastul, összeomlott a ház…
A megdöbbent tanítványok nem akartak hinni a szemüknek, majd így szóltak:
— Mester, hogyan lehetséges, hogy neked, aki ilyen nagy cádik vagy, ez az élet jutott osztályrészül?
— Magam vagyok az oka — válaszolt Náchum. — Egyszer három megrakott szamárral úton voltam apósom háza felé. Az egyik ételt, a másik italt, a harmadik édességeket és csemegéket cipelt. Arra jött egy koldus, és kérte: Rabbi, adj ennem! Én azt mondtam: Várj, míg lerakodok a szamárról! Nem volt idôm megtenni, mert a koldus ott, elôttem éhen halt… Leborultam, és azt mondtam: Szemeim, amelyek nem könyörültek rajtad [nem látták meg a nyilvánvalót], vakuljanak meg! A kezek, amelyek nem tették a dolgukat, sorvadjanak el, sôt a lábak is! Nagy felindulásomban azt is kívántam, hogy egész testemet lepjék fekélyek!
— Jaj, hogy így látunk, mester! — mondták a tanítványok.
— Akkor lenne jaj nekem, ha nem látnátok így [mert a szenvedés által vezekelem le vétkemet]! — felelte Náchum…” (Táánit 21.)
A fenti történetbôl áradó aszketizmus meglehetôsen távol áll az életigenlô zsidó felfogástól, de a zsidó történelemben nem egyedülálló Náchum viselkedése. Az a tény, hogy a Talmud feljegyezte, azt bizonyítja, hogy ez a felfogás is egyik legitim arca a zsidóságnak. Tanulsága, hogy az ember legyen szigorú és hajthatatlan önmagával szemben, embertársa felé pedig elnézéssel és megbocsátással forduljon.
