Rabbi Náchmán bár Jáákov, akit a Talmudban legtöbbször apja neve nélkül említenek, a második és harmadik amoritanemzedék tagja volt. Babilóniában született, ott élt és ott is halt meg. Az apja jegyzô volt Smuél nehárdeái bíróságán, és a fiatal Náchmán késôbb úgy írja le ennek a bíróságnak a gyakorlatát és szokásait, ahogyan hat-hét éves korában megfigyelte (Bává Meciá 16.).
Smuél tanítványa volt, és sokat idéz tôle mind a háláchában, mind az ággádában. Sokat tanult még Rábbá bár Ávuhától is, akinek a lányát — az okos és mûvelt Jáltát, aki egyes források szerint ebben az idôben özvegy vagy elvált asszony volt — késôbb feleségül vette.
Rábbá bár Ávuhá a babilóniai egzilarkhacsalád tagja volt — egyesek szerint egy idôben ô maga is betöltötte ezt a közjogi méltóságot –, gazdag, befolyásos ember, így nem csoda, hogy rabbi Náchmán dáján, bíró lett a nehárdeái bíróságon, ahol azelôtt apja volt a jegyzô. Ezt megelôzôen Máchozában élt a család, ahol apósa halála után rabbi Náchmán vette át a jesivá vezetését. Késôbb, amikor a rablóbandák által lerombolt határváros, Nehárdeá újjáépült, Náchmán nagyszámú tanítványával együtt oda települt, majd a város bírója lett (Hyman).
Sokan összetévesztik rabbi Náchmán bár Jáákovot egy fiatalabb kortársával, Náchmán bár Jicchákkal, aki szintén Babilóniában élt és tevékenykedett mint a negyedik amoritageneráció tagja.
Náchmán a magánjog kitûnô ismerôje volt, olyannyira, hogy a Talmud megállapításai szerint „pénzügyekben a háláchá rabbi Náchmán döntvényeihez igazodik” (Ktubot 13.). Döntéseit még akkor is elfogadják, ha azokat egymaga hozta, holott ez ellentétben áll az általános talmudi szemlélettel, amely szerint „egyes bíró csak maga az Örökkévaló” lehet (Atyák 4:8.). A zsidó törvénykezési gyakorlat szerint a bét dinnek, az alacsonyabb fokú bíróságnak három tagból kell állnia.
Náchmán egyéniségében a szerénység és a rátartiság érdekes módon párosult. Talán helyesebb, ha azt mondjuk: jól ismerte önmaga értékét, illetve tudta, hogy mennyit ér. Nemegyszer mondta magáról: „Velem szemben mindenki [aki a háláchában vitába száll velem] olyan, mint az óvodás gyerek.” (Bává Meciá 66.) Azt is mondta: „Ha a Messiást a ma élôk közül választják, olyan lesz, mint én…” (Szánhedrin 98.) Emellett istenfélônek is tartotta magát. Ugyanis amikor azt a misnát tanulta, hogy „Jehudá fejedelem halálával véget ért a szerénység és istenfélelem”, megjegyezte: „Ne mondd, hogy véget ért az istenfélelem, hiszen itt vagyok én!…” (Szotá 49.)
Végsô fokon saját nagyságát nem önmagának, hanem a Tórának tulajdonította: „Ha nem lenne a Tóra, Náchmán sem lenne az, aki!” (Kidusin 33.) Egyik fontos rendelkezése volt, hogy pénzügyi vitákban az, aki letagadja adósságát, köteles megesküdni (Svuot 40.). Róla nevezték el ezt az esküfajtát, amelynek logikai alapja az a feltevés, hogy senki sem követel valamit alaptalanul. Ha követel, akkor valószínûleg tartoznak neki. Ezért aki tagad, annak meg kell esküdnie, hogy nem tartozik. Akkoriban ugyanis igen komolyan vették a hamis eskü tilalmát, és feltételezték: senki sem esküszik hamisan, csak hogy letagadjon egy vitás összeget. Ezzel szemben az olyan esetben, amit nem lehet észérvekkel eldönteni, tanúk nincsenek, és csupán a két fél érveire vagyunk utalva, Náchmán azt mondta: kol d’álim gávér, „gyôzzön az erôsebb” — vagyis gyôzködjön a két fél, és az erôsebbiké az igazság. Ennek az elvnek a logikai alapja az a feltételezés, hogy aki valóban a tulajdonos, semmiképpen nem fog beleegyezni, hogy kisemmizzék. (Bává Bátrá 34.)
Tôsgyökeres babilóniai létére Náchmán igen nagy tisztelôje volt Erec Jiszráélnak. Egyszer értesült arról, hogy Erecben járvány tört ki, mire böjtöt rendelt el, mondván: nem lehet, hogy az úrnô szenved, és a szolgálólány jólétben éljen (Táánit 21.)… Állandó kapcsolatban állt az Erec Jiszráél-i Tóra-központokkal, és kétséges kérdéseivel rendszeresen hozzájuk fordult döntésért.
Állandó vendégei voltak a különbözô izraeli bölcsek, köztük Ulá is, aki különleges szokásaival és furcsa viselkedésével magára zúdította Náchmán feleségének haragját.
Igen jó barátságban volt rabbi Jicchákkal, az ereci prédikátorral, aki Náchmán halachikus kérdéseire rabbi Jochánán döntvényeivel válaszolt. Egyszer, amikor elbúcsúztak egymástól, Náchmán kérte Jicchákot, hogy áldja meg. Jicchák azt mondta:
— Mondok egy példát arra, mihez hasonlít ez a helyzet. Egyszer egy ember vándorolt a sivatagban. Éhes volt, fáradt, szomjas, és nem tudta, mitévô legyen. Egyszerre megpillantott egy fát, amelynek gyümölcsei édesek voltak, lombjai árnyékot adtak, és lábánál egy forrás tiszta vize csörgedezett. Ivott a vándor a vízbôl, evett a gyümölcsbôl, majd leheveredett az árnyékba, hogy kipihenje fáradalmait. Mielôtt folytatta volna útját, azt mondta: „Fa, fa, mivel áldjalak meg? Mondjam, hogy legyen a gyümölcsöd édes? Hiszen a gyümölcsöd édes! Mondjam, hogy legyenek árnyat adó lombjaid? Vannak! Mondjam, hogy lábadnál egy forrás tiszta vize csörgedezzen? Csörgedezik! Azzal áldalak hát meg, hogy leszármazottaid, vagyis a tôled származó palánták hozzád hasonlóak legyenek!” Veled is így van — mondta rabbi Jicchák. — Mivel áldjalak? Tórával? Van. Gazdagsággal? Van. Gyerekekkel? Vannak. Azzal áldalak hát meg, hogy a gyerekeid hozzád hasonlóak legyenek! (Táánit 5–6.)
Felesége, Jáltá, okos, mûvelt, felvágott nyelvû nô volt. Mint elôkelô egzilarkhacsaládból származó asszony, kissé basáskodott a férjén (Hyman), és élénken kritizálta vendégeit. Egyszer, amikor egy vendég nem volt hajlandó neki egy pohár bort küldeni az áldásból, lement a borpincébe, és dühében összetört négyszáz borosüveget… (Bráchot 51.)
Náchmán egyszer din Torá elé idézte Jehudá bár Jechezkélt, aki rövid idô alatt sarokba szorította, mert olyan nyelven beszélt, amelyen a bölcs nem értett, és nem tudott a kihallgatott kérdéseire válaszolni. Jáltá az ajtó mögött hallgatózott, és beküldött a férjének egy cédulát: „Sürgôsen küldd el, amíg tudatlan fatuskót nem csinál belôled!” (Kidusin 70.)
Gazdagságára jellemzô az alábbi történet. Egyszer Rává és rabbi Náchmán bár Jicchák együtt ültek és vitatkoztak, amikor elhaladt elôttük egy aranyozott hintó, benne Náchmán bár Jáákov. Rává odament hozzá, de Náchmán bár Jicchák nem. Azt mondta: ezek hivatalos emberek, az egzilarkha emberei. Rávának szüksége van a jó kapcsolatra velük; nekem semmi közöm hozzájuk… (Gittin 31.)
A Talmud közli rabbi Náchmán néhány mondását, amelyeknek antifeminista kicsengését felesége hatásának tulajdonítják (Hyman). Ilyen például ez a mondása: „A kacsák lesütött szemmel járnak, de azért mindent látnak.” (Megilá 14.) Egy másik megállapítása szerint „A fennhéjázás nem szép, és nem illik a nôknhöz.” Két fennhéjázó prófétanôt hoz föl elrettentô példaként, akiknek ráadásul a nevük is csúnya volt: Debórát és Chuldát. Az elsônek a neve „darazsat”, „méhet” jelent, a másodiké pedig „patkányt”… (Uo.)
Öt fia volt: Már Zutrá, ráv Chijá, rabbi Pápá, Rábbá és Hon. Két lánya közül az egyiket Donágnak hívták, a másiknak nem tudjuk a nevét. Lányai egyszer fogságba estek, és rabbi Ilis, aki együtt volt velük, azt állította, hogy nem viselkedtek apjukhoz méltón (Gitin 45.).Náchmánról igen érdekes dolgot beszél el a Talmud, amihez egy kis elôzetes magyarázat szükséges. Náchmán, akárcsak Ráv, amikor másik városba utazott, „néhány napra” ideiglenes feleséget keresett ott, mert még rövid idôre sem akart egyedül maradni, és a felesége, úgy látszik, nem kísérte el ezekre az utakra.
A Talmud ezt egy sor halachikus magyarázatba ágyazva beszéli el (Jevámot 37. és Jomá 18.). Elsôsorban azt kell tudnunk, hogy a Tóra eredetileg megengedte a többnejûséget, és azt csak a középkori Rábénu Gersom rendelete tiltotta meg. Problémát okoz viszont az a talmudi elôírás, amely tiltja, hogy valakinek különbözô országokban legyen több felesége. Ennek az a magyarázata, hogy — mivel az egymástól távol élô emberek nem ismerhették egymást — elôfordulhatott volna, hogy testvérek házasodnak össze, és ez vérfertôzéshez vezet. A Talmud szerint ez a veszély híres emberek, nagy tudósok esetében nem áll fenn, mert az ilyen emberek gyerekei ismert apjuk nevét viselik. A többi problémát a Talmud úgy oldja meg, hogy a „néhány napos házasságot” tulajdonképpen névleges, fiktív házasságnak nevezi, vagyis az illetô hölgy tulajdonképpen a protokollfeleség szerepét tölti be. De akkor mire jó az egész? Arra, hogy egy istenfélô tálmid cháchámnak egy percig sem szabad felesége nélkül lennie, és a „protokollfeleség” megmenti ôt a vétkes gondolatoktól. Hyman ennek a meggondolásnak tulajdonítja Náchmán akcióját, aki ezt istenfélelmében tette, annak ellenére — vagy talán éppen azért? –, mert Jáltá oly energikusan uralkodott felette…
Haláláról legendát mesél a Talmud. Rává vele volt, és látta, hogy Náchmán haldoklik. A bölcs arra kérte ôt, szóljon a halál angyalának, hogy ne okozzon neki nagy szenvedést. Rává azt mondta: „Te nem vagy eléggé fontos ember [az égben]. Hogy lehetne beajánlani téged a halál angyalánál?” Náchmán így válaszolt: „Ki tudja, ki a fontos, ki a megbecsült odafent?” Rává azt kérte tôle: „Jelenj majd meg nekem [halálod után], hogy elmondd, milyen volt!” Meg is jelent elôtte álmában. Rává megkérdezte: „Fájdalommal járt a halál?” Náchmán azt felelte: „Csak annyira, mint amikor egy hajszálat kihúznak a tejbôl [vagyis annyi, mint a semmi]. Ennek ellenére, ha azt mondanák nekem, hogy menjek vissza az árnyékvilágra, azt mondanám, köszönöm, nem kérek belôle. Mert a halálfélelem rosszabb, mint maga a halál…” (Moéd Kátán 28.)
