Tudom, hogy nem tudom, hogy tudom
„Addig kényszerítik, amíg azt nem mondja »akarom«… mivel [a szíve mélyén] valójában zsidó akar maradni, és minden parancsolatot meg akar tartani. Csupán [rárakódott] rossz ösztöne az, ami úrrá lett rajta [ezzel ellentétben]…” (Maimonidesz, A válás szabályai 2:2.)
„A tudattalan rész tömegével tartalmaz időlegesen elfelejtett gondolatokat, benyomásokat és képeket. Amelyek, bár nem hozzáférhetőek, továbbra is hatnak tudatos pszichénkre… Ahogyan a tudatos tartalmak eltűnhetnek a tudattalanban, úgy új tartalmak is, amelyek soha nem voltak tudatosak felbukkanhatnak onnan. (Carl G. Jung, Ember és szimbólumai)”
A tudatalatti és Dániel próféta
Ha a tudatalatti témájáról van szó, önkéntelenül is Freud, vagy Jung neve jut eszünkbe. Pedig valójában az a gondolat, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket tudunk és érzünk, annak ellenére, hogy nem tudjuk és érezzük, hogy tudjuk őket, jóval megelőzi a bécsi pszichológust és tanítványát.
Dániel, a híres, száműzetésbe szakadt próféta a következő módon jellemzi egy isteni látomását (Dániel 10:7.): „Csak én, Dániel, láttam ezt a látomást. A férfiak, akik velem voltak, nem látták a látomást, mert akkora félelem fogta el őket, hogy elfutottak és elrejtőztek.”. Ha azonban a mellette álló férfiak nem láttak semmit, miért fogta el őket mégis a félelem? – merül fel a logikus kérdés. „Mert, ha ők nem is látták, a lelkük azonban látta…” – adja meg a választ a Talmud (Megila 3a).
Más szóval az embert éltető lélek, a tudat, nem csak a tudatos énünk szintjén létezik, hanem – a zsidó vallási filozófia szerint – ott van a tudat alatti, vagy – még inkább – a tudat feletti szinten is. Vannak dolgok, amiket érzünk és tudunk, vagy akár akarunk, annak ellenére, hogy tudatos szinten nem vagyunk képesek ezeket megfogalmazni. Sőt, az is lehetséges, hogy nem is vagyunk tudatában annak, hogy mindezeket tudjuk, érezzük, akarjuk.
Az isteni tudatalatti
Eddig eljutottunk. Ha viszont mindez valóban így van, akkor mi az oka annak, hogy ezekről a mélyebb szintekről nincs tudatos tudomásunk? Mi az, ami elválaszt bennünket ezektől a „mélyebb” szintektől?
A haszid filozófia értelmezése szerint az ember lelke, az isteni lehelet valójában mindvégig elválaszthatatlanul kapcsolódik forrásához, az isteni transzcendenciához, és így mindvégig a spiritualitás legmagasabb szintjén áll, mindig jót akar. Időközben azonban beleszületik egy emberi testbe, és ezzel rárakódik – a test vele született természetéből fakadóan – egy egocentrikus, testi ösztönökkel tüzelt, tompító réteg, amely az évek során egyre közömbösebbé, érzéketlenebbé teszi, és egyre inkább háttérbe szorítja az isteni tudatalattit. A Biblia megfogalmazásában (Ézsaiás 59:2.): „Bűneitek választottak el benneteket Istenetektől és vétkeitek elrejtetik vele arcát tőletek…”.
Hogyan lehet szívünket körülmetélni?
Ha viszont valóban ott van mindannyiunkban a Végtelen, hogyan tudjuk azt előhívni? Hogyan tudjuk lefejteni a lelkünkre rárakódott szemetet? Hogyan tudjuk „körülmetélni szívünk fitymáját” (5Mózes 10:16.)? És hogyan tudunk másoknak a leghatékonyabb módon segíteni abban, hogy megtalálják a tudat alatti igazi énüket?
Az esetek többségében nyilvánvalóan a pozitív ráhatás elvének kell érvényesülnie. A jó és a dicséretre méltó helyeslése, a pozitív motiválás, a szív fitymája alól – ha cseppekben is – kiszivárgó kevés jó megerősítése. Ahogy bölcseink tanították (Talmud, Szotá 47a): „Mindig az [erősebb] jobb kéz legyen, amely közel hoz, és a [gyengébb] bal kéz, amely ellök!”. Ezzel együtt időnként mégis szükséges a „bal kéz általi ellökés”, a megrovás, a „nevelő büntetés”. Érdekes példáját látjuk ennek e heti szakaszunkban.
Mitől jött meg a vétkező sivatagi zsidók hite?
A negyvenedik év vége felé közeledve Mózes visszaemlékezésbe kezd. Feleleveníti a hosszú sivatagi vándorlás válságosabb pillanatait, és egyben intésben is részesíti népét halála előtt.
A legtragikusabb eseményre, a negyvenéves vándorlás kiváltójára, a kémek bűnére is visszaemlékszik Mózes. Feleleveníti a zsidók kishitűségét, és oktalan félelmeit, Isten haragját és az egész nemzedéket sújtó negyven éves vándorlás büntetését. Az elbeszélés végén említésre kerül egy érdekesen ellentmondásos epizód. Miután a zsidó nép meghallja az Örökkévaló verdiktjét, a negyven éves céltalan barangolás büntetését, akkor hirtelen megfordul az akaratuk, és az egyik pillanatról a másikra mégiscsak ragaszkodnak hozzá, hogy a – korábban félelmetesnek, és bevehetetlennek ítélt – Szentföldet megcélozzák és honfoglaló harcba induljanak:
„De ti feleltetek és mondtátok nekem: Vétkeztünk az Örökkévaló ellen, mi föl akarunk menni, hagy harcoljunk mind aszerint, amint parancsolta nekünk az Örökkévaló, a mi Istenünk […] De az Örökkévaló mondta nekem: Mondd nekik: Ne menjetek föl és ne harcoljatok, mert én nem vagyok közepettetek, hogy vereséget ne szenvedjetek ellenségeitek előtt. És szóltam hozzátok, de ti nem hallgattatok rám és ellenszegültetek az Örökkévaló parancsának, dacoltatok és fölmentetek a hegyre. Akkor kijött az Emóri […] és szétvertek benneteket Széirben egész Chormoig … (5Mózes 1:41-44.)
Hogyan következett be ez a hirtelen változás a zsidók akaratában? Ha korábban rettegtek a honfoglaló harcoktól, hogy tért vissza hirtelen a bátorságuk? Honnan tért egyszeriben vissza a hitük, amikor sem Isten, sem Mózes nem mutatott időközben semmilyen csodás tettet nekik? Milyen érdekes ez a fordított reakció… Amikor Isten azt akarta, hogy magukévá tegyék az Ígéret Földjét, akkor ellenkeztek, amikor Isten pedig megtiltotta azt, akkor pedig ragaszkodtak hozzá.
Snéor Zálmán rabbi, a chabad haszidizmus megalapítója, a következő választ adja erre a kérdésre:
„Egészen bizonyos, hogy Izrael fiai mind hívők, hívők gyermekei, csak hogy a rossz ösztön, mely a testükben van, úrrá lett szent isteni lelkük fényén. […]Amint azonban Isten haragra gerjedt ellenük, és nagy zajjal és haraggal rájuk kiáltott »Meddig tűrjem e gonosz községnek, hogy zúgolódnak ellenem!?« […] azon nyomban, ahogy ezt meghallották, magától megtört a szívük, és a rossz ösztön nagyképűsége összeomlott.”
(Tánjá 29.)
Mindenki „hívő, hívők gyermeke” – írja a Rebbe. Más megfogalmazásban, mindenkiben ott motoszkál a tudatalatti, amely természeténél fogva jó és jót akar. Az hogy mégsem ez a motiváló erő jelenik meg a felszínen, az egyedül a test és a velejáró állati ösztönök egocentrikus akaratának és rossz szokásainak, önző természetének köszönhető. Ameddig csak lehet, igyekezni kell a mélyen rejtező jót pozitív motiválással a felszínre hívni, de amikor ez már nem lehetséges, akkor nincs más választás, mint áttörni a szív köré felhúzott vastag falat. A Zohár megfogalmazásában (Zohár 3. 168a): „Ha egy fán nem fog a tűz, akkor fel kell aprítani…”
Legyünk tudatában tudatalattinknak!
Valahol a szívük mélyén, a tudatalattijukban a sivatagi zsidók is jót akartak, teljesíteni szerették volna az isteni küldetést. Csakhogy közbeszólt rossz természetük, a rájuk ragadt rabszolgalélek, a földi nehézségek és viszontagságok tapasztalatából fakadó félelem és gyávaság. Megmakacsolták magukat és ezen a ponton már hatástalanná vált minden pozitív unszolás. Hiába győzködte őket Mózes és a két tisztességes kém, Jehosuá és Káleb, a sulyok el lett vetve. Amikor azonban Isten büntetése lesújtott rájuk, a kimondott kemény és tiszta szavak szívük mélyéig hatoltak. Pillanatok alatt észhez tértek és előtört a jó szándék a tudatalattiból.
Lehet, hogy sivatagi őseink története szempontjából ekkor már késő volt. Nekik már el kellett nyerniük büntetésüket. Mi azonban sokat tanulhatunk a történetnek ebből az epizódjából.
Első tanulságunk, hogy soha senkit ne ítéljünk el. „Ne ítéld meg felebarátod, amíg helyébe nem kerülsz!” (Talmud, Atyák 2:4.) Ne hozzunk senki fölött ítéletet magunkban, higgyük és tudjuk, hogy ő is, mint mi is, a szíve mélyén jót akar, és „csak rossz ösztöne lett úrrá szent isteni lelke fényén”.
Második tanulságunk, hogy mind magunkkal, mind gyermekeinkkel, tanítványainkkal, barátainkkal szemben, a mindenekelőtt elsődleges, pozitív motiválás eszköze mellett meg kell tartanunk a faltörés kemény eszközeit is.
Harmadik tanulságunk pedig, hogy bármilyen távol vagyunk is mi magunk vagy felebarátunk a jótól és szenttől, és bármilyen tragikusan értékeljük is helyzetünket, soha ne adjuk fel a reményt! Legyünk tudatában tudatalattinknak!
•••
A haszid, akin a Rebbe sem tudott segíteni
Mesélik, hogy egyszer egy kisé könnyelmű haszid érkezett fiatal, de bölcs mesteréhez, és egy komoly problémát adott elő. „Rebbe, adj tanácsot és áldj meg! Csak te tudsz nekem segíteni!” – mondta. A Rebbe elkomolyodott és így szólt: „Sajnálom, fiam, de ebben a helyzetben én sem tudok segítségedre lenni.” A haszid elfehéredett és kétségbeesetten tántorgott ki a Rebbe szobájából. Kint leült és zokogva elkezdett zsoltárokat olvasni, imádkozni. Éppen arra járt a Rebbe idősebb testvére, és látta a reményvesztett haszidot. „Miért zokogsz a Rebbe ajtaja előtt?” – kérdezte. „Mert azt mondta, hogy nem tud rajtam segíteni” – válaszolta sírva a haszid. Neki sem kellett több ennél. Azon nyomban bement a Rebbe szobájába, és kérdőre vonta fiatalabb testvérét: „Hogyhogy nem tudsz rajta segíteni? Hát milyen rebbe vagy te?” Amikor a fiatal Rebbe meghallotta, hogy a haszid kint megtörten fohászkodik, azon nyomban visszahívta és megáldotta.
És hogy miért? Azért mert, amikor először fogadta, látta rajta, hogy olyan erős a szíve körüli hályog, olyannyira elbizakodott és könnyelmű, hogy semmilyen áldást vagy tanácsot nem tud befogadni. De miután megtört a szíve, a Rebbe tudta, hogy a megtört réteg mögött ott van a tudatalatti jó. Most már volt kivel beszélnie.
