Tánjá, 32. fejezet
a chábád filozófia alapkönyvének egy jellegzetes fejezetét közöljük
…Az előbbiek szem előtt tartásával – ha valaki a testieket semmibe veszi, és öröme-vígsága csakis lelki-szellemi eredetű – egyenes és könnyen járható utat találunk a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” parancsának elsajátításához minden zsidó számára, akár kicsi, akár nagy.
Ha a test és szükségletei megvetendőknek számítanak, a lélek és a szellem pedig magasztosnak – hiszen az élő Istentől erednek, ezért egyenlőek is: egy tőről fakadnak, „egy atyától származnak”; ezért testvér egymással minden zsidó is, mert lelke Istenben gyökeredzik, csak porhüvelyük különbözik –, akkor azok között, akiknek a test a fő, a lélek mellékes, nem létezhet valódi szeretet és testvériség, hacsak nem olyan, amely mögött valami érdek rejtőzik. Erre mondja Hillél, a nagy tanaita, hogy a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” parancsolata tulajdonképpen az egész Tóra lényege – a többi csak magyarázat.
A Tóra lényege, alapja és gyökere a lélek fensőbbségének biztosítása – hogy a lélek magasan a test felett szárnyalhasson – és a végtelen isteni dicsfénynek a zsidó közösségre, a Kneszet Jiszráélre ruházása, hogy minden lélek egy forrásból fakadhasson. De ha a lelkek között – Isten őrizz! – egyenetlenség támad, az isteni dicsfény nem nyughatik olyan helyen, mely nem tökéletes; ahogyan az imában is mondjuk: „Áldj meg bennünket, Atyánk, mindnyájunkat együtt, orcád fényével” – ahogy ezt más helyütt részletesen kifejtettük.
A Talmudban az áll, hogy ha valaki felebarátját vétkezni látja, kötelessége gyűlölni, és tanítóját is rávenni arra, hogy gyűlölje. Ám ez csak az olyan „felebarátra” vonatkozik, akivel együtt tanultak Tórát, együtt tartották be a parancsolatokat, s akivel szemben már lerótta a figyelmeztetés kötelességét: arra, aki vele együtt a Tóra és a parancsolatok platformján áll, s ennek ellenére nem szállt magába, és nem hagyta el a vétkek útját (ahogyan a Széfer Chárédim részletezi). Aki nem barátunk, nem tartozik társaságunkhoz, arra Hillél szavai szerint (az Atyák traktátusában) így kell tekintenünk: „Légy Áron tanítványai közül, aki a békét szereti… szereti az embereket, és közel hozza őket a Tórához.” Ez azt jelenti, hogy még azokat is, akik távol vannak az Örökkévalótól és Tórájától, a szeretet kötelékeivel kell közelebb hozni: talán sikerül őket megnyerni a Tóra és Isten szolgálatára, s ha nem, akkor is jutalom jár az emberszeretetért.
Ezenkívül: aki a hozzá közelállókat már figyelmeztette, így hát gyűlölnie kellene őket, ha nem térnek meg, annak ugyanakkor szeretnie is kell őket. Mindkettő helytálló: haragudni kell a bennük rejlő rosszért, és szeretni kell őket az ugyancsak bennük szunnyadó jó kedvéért, amely nem más, mint az Istenség szikrája, mely isteni lelküket élteti. Sőt irgalmat is köteles kelteni magában iránta – a benne rejlő isteni szikra iránt, mely száműzetésben van a Rossztól eredő negatív tulajdonságokban. Az irgalom pedig megszünteti a gyűlöletet, és felébreszti a szeretetet…
[Dávid király szavai: „Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket…” csak az istentagadó, ateista epikureusokra vonatkoznak, akiknek – mint a Talmud (Sábát 16. fejezet) mondja – nincs részük Izrael Istenében.]
