Jochánán ben Zákáj a zsidó történelem egyik legnagyobb alakja volt. Ő volt az, aki a pusztulásra ítélt Jeruzsálemből a Tórát – és vele a zsidó nép létét és jövőjét – átmentette Jávnéba. Azt, hogy ma, közel kétezer évvel később zsidók élnek a földön, és nemzedékünk életében megújult a zsidó állam, jórészt az ő önfeláldozásának és bölcs előrelátásának köszönhetjük.
Akárcsak Mózes és Hilél, Jochánán is százhúsz évet élt. Az első negyven évben kereskedelemmel is foglalkozott, később csak tanult és tanított. Hilél egyik legfiatalabb tanítványa volt. Aharon Hyman a Tol’dot tánáim v’ámoráimban kiszámítja, hogy Heródes trónralépésekor hétesztendős volt. Ez megfelel annak a százesztendős periódusnak, amelyben a Talmud szerint Hilél, majd fia, Simeon, unokája, Rábán Gámliél és dédunokája, Rábán Simeon ben Gámliél voltak a Szánhedrin vezetői, és álltak a nép élén mint Dávid-házi választott fejedelmek. Jochánán nem származott fejedelmi családból, nem tudjuk, kik voltak ősei, csak annyit jegyeztek föl, hogy már egészen fiatal korában Hilél lábainál ült, és Tórát tanult. Egy talmudi forrás szerint maga Hilél ezt mondta róla: „Biztos vagyok benne, hogy rövidesen bíráskodni fog Izraelben.” (Peszáchim 3.) Egy más alkalommal, amikor Hilél beteg volt, és meglátogatták, Jochánán, a legfiatalabb, kint maradt az udvaron. Igen ám, de az idős mester észrevette, és megkérdezte: „Hol van a legkisebb közületek, a bölcsesség atyja és nemzedékek feje?” (Jeruzsálemi Talmud. Nedárim 5.)
Az első tanaiták egyike volt, Gámliél után a második, akinek nevéhez a „rábbán” titulust csatolták, ami pedig csak a fejedelmeket illette meg. Eredetileg Árábe galileai faluban élt Cipori városa mellett, de a Gálil ám háárec lakossága nemigen volt alkalmas Tóra-tanulásra. Jochánán ezért Jávnéba költözött, ahol jesivát és törvényszéket alapított, mintha tudta volna, hogy a nagy pusztulás után itt lesz a Tóra és a zsidóság mentsvára. Miután lerakta a jövendő menedékhely alapjait, vissza-tért Jeruzsálembe. Együtt munkálkodott Rábán Gámliéllal, majd fiával, Simeonnal – aki a rómaiak áldozatául esett –, végül a második Gámliéllal, a jávneival.
Egy midrási forrás szerint élete utolsó negyven évében a fejedelmi tisztet is betöltötte (Szifré, Deuteronomium 347.). Ez a „negyven év” valószínűleg túlzás. A pusztulás előtti zűrzavaros évek-ben a rómaiak üldözték a fellázadt zsidók vezetőit, és patríciuskörökben voltak, akik együtt is mű-ködtek velük, úgyhogy Simeon ben Gámliél bujkálni kényszerült, s végül meg is ölték. Ebben az időben tevékenykedhetett Jochánán – aki a Hilél-iskola fejeként közismert volt békeszeretetéről – a fejedelem feladatkörében.
Bölcseink szuperlatívuszokban beszélnek Jochánán ben Zákáj tehetségéről, jó tulajdonságairól, tevékenységéről. Elmondják róla, hogy mindent megtanult, minden létező tudományt elsajátított: „Bibliát, Misnát, Gemárát, háláchát, ágádát, nyelveket, példabeszédeket, geometriát, még az angya-lok beszédét, a szellemek praktikáit, az eukaliptuszok susogását, a rókák meséit és a mosónők regé-it, a világteremtés titkainak feltárását is” (Szuká 28.).
Tulajdonságairól és viselkedési normáiról elég annyit tudni, hogy „életében nem beszélt hiába-valóságokat, és nem ment négyrőfnyit Tóra[-tanulás], illetve tfilin nélkül; senki nem tudta megelőz-ni a tanházban, ahol soha el nem szundított, noha igen sok időt töltött ott, és mindig ő ment haza utolsónak; senki nem látta, hogy semmittevéssel töltené az időt, hanem mindig tanult és tanult; ott-honában mindig maga nyitott ajtót a tanítványoknak. Soha nem mondta: ideje hazamenni a tanház-ból, kivéve Peszách és Jom Kippur előestéjét” (Uo.). Egy másik forrás azt tanúsítja, hogy senki nem tudta megelőzni őt a köszönésben: ő köszönt előre mindenkinek, még egy idegennek is a piacon (Bráchot 17.).
A Szánhedrin egyik vezetőjeként és a Hilél-iskola egyik fejeként éles küzdelmet vívott a szadduceusokkal, akik saját kényelmük – és politikai céljaik – szerint próbálták csűrni-csavarni a Tórát. Több ilyen vitát elbeszél a Talmud, amelyekben Jochánán a Tóra-szaktekintély minden ere-jével ostorozza a kor reformistáit, és bebizonyítja tévedéseiket, ferdítéseiket. Egyszer egy ilyen „re-former” főpap az előírások megkerülésével, a szadduceus szokások szerint kezdett neki a rituális teendőknek. „Ben Zákáj megtudta, barátilag a vállára tette a kezét, és azt mondta: Főpap uram, mily szép vagy főpapi talárodban! Most pedig eridj, merítkezz meg a mikvében! [Azzal, hogy a templo-mi szolgálat közepette hozzáért, rákényszerítette az amúgy is kötelező alámerülésre, amit az illető elbliccelt.] A főpap nagy dühösen eleget tett a barátságos kérésnek, és megmerítkezett. Utána azon-ban megcibálta Jochánán fülét, és életveszélyesen megfenyegette: Mihelyt időm lesz rá, elintézlek! Jochánán rábólintott: Igen, ha időd lesz rá… Nem telt el három nap, és jött a főpap apja, hogy közölje Jochánánnal: Meghalt a fiam…” (Toszeftá Párá 3:8.)
Idegen előkelőségek is keresték ismeretségét, és kérdéseket intéztek hozzá a zsidóságról. Ő udvarias, de önérzetes választ adott, a Tóra alapelveit a kérdező képességei szerint magyarázva el. Egyszer egy római patrícius kérdést tett fel neki a „vörös tehén” rituáléjával kapcsolatban. Ennek az a sajátossága, hogy a vörös tehén elégetése után hamvai „megtisztítják a tisztátalanokat”, ugyanakkor tisztátalanokká teszik azokat, akik a hamut előkészítik és szórják. A római valamiféle ördögűző praktikát vélt látni ebben. Jochánán megmagyarázta neki, hogy pszichológiai folyamatról van szó. A kérdező elégedetten távozott, a tanítványok pedig megkérdezték Jochánánt, mit mond nekik, miután a rómait jól elküldte. A mester igen eredeti választ adott: „…nem a halott tesz valakit tisztátalan-ná, és nem a vörös tehén, illetve a víz tesz tisztává … a Szent, áldassék, azt mondta: törvényt alkottam, rendeletet hoztam. Nincs jogotok megszegni…” (Midrás Rábá, Chukát. L. még: Az ősi forrás. 1. 208. l.)
Ben Zákáj tisztában volt mind a külpolitikai viszonyokkal – az akkori Róma legyűrhetetlenségével –, mind a zsidó nép megosztottságával és egyenetlenségével, ami áldatlan pártharcokban, a szadduceusok zsidóságtagadó viselkedésében, az első keresztények bomlasztó tevékenységében, végül Josephus árulásában nyilvánult meg. Jó előre látta, hogy nincs menekvés: a látszatfüggetlenséget élvező, valójában római gyarmat zsidó mini állam rövidesen elvész, a Templom elpusztul, és a zsidó nép puszta létét súlyos veszély fenyegeti.
A Talmud szívhezszóló elbeszéléssel illusztrálja ezt. Negyven évvel a nagy pusztulás – a churbán – előtt már a bomlás jelei mutatkoztak a jeruzsálemi Szentélyben. A nyugati lámpa nem égett. A Jom Kippur-i, bűnbakszertartással kapcsolatos sorsolás rosszul sikerült. Nem fehéredett ki a karmazsin fonál annak jeléül, hogy Isten megbocsátotta a nép vétkeit. A Szentély kapui nemegyszer maguktól kinyíltak. Jochánán ben Zákáj rájuk kiáltott: „Szentély, Szentély, mit ijesztgeted magadat? Jól tudom, az lesz a vége, hogy lerombolnak!” (Jomá 39.)
Ez a negyven év – amit Hyman Agrippa halálától számít – azonos azzal a negyven évvel, amely alatt a Talmud (Gitin 59.) szerint Cádok rabbi, a jeruzsálemi szent, egyfolytában böjtölt, azért imádkozván, hogy a szent város megmeneküljön, és ne pusztuljon el. Mindennap csupán egy füge levét szívta ki, és annyira lesoványodott, hogy ha lenyelt valamit, az meglátszott a nyeldeklőjén.
Békeszerető természete és helyzetfelismerő képessége miatt Jochánán nem támogatta a Róma elleni felkelést, amelyet a történészek később „nagy háborúnak” neveztek el. Az első Rábán Gámliél is ellene volt, akinek halála után a szellemi vezetést fia, Simeon vette át. Simeon szintén békeszerető, bölcs és mérsékelt vezető volt. Flavius – aki pedig ellenfele volt – igen dicséri őt mint igazságos és bölcs vezetőt, aki mindig megtalálta a kivezető utat a legkilátástalanabb helyzetből is. Ez az első Simeon ben Gámliél, a Hilél-dinasztia negyedik leszármazottja, közvetlenül a pusztulás előtt volt a politikai vezetés egyik oszlopos tagja Hánán ben Hánánnal és Josuá ben Gámlával, a két, egymást követő főpappal együtt. Ellenezte a háborút, és a harcok során megölték. Egyes vélemények szerint szélsőséges zsidók ölték meg, mivel nem volt eléggé harcias természetű, de egy talmudi forrás (Szmáchot 8.) szerint a rómaiaknak esett áldozatul.
Ebben az időben töltötte be Jochánán ben Zákáj, a Szánhedrin feje, a vallási vezetői feladatkör-ön kívül de facto a fejedelem tisztét is. Naphosszat a Szentély árnyékában ült, és több száz tanítvá-nyával foglalkozott. Jeruzsálemi jesiváját „nagy háznak” nevezték.
Jochánán még a pusztulás előtt zavaros időkben beszüntette a hűtlenséggel vádolt asszonyok vizsgálatára szolgáló „keserű víz” használatát, mivel a férfiak erkölcstelen, kicsapongó életmódja miatt az ilyen vizsgálatok nem vezettek hitelt érdemlő eredményre (Szotá 47.).
Jochánán ben Zákáj életműve a churbán, a pusztulás idején tetőződött be. Akárcsak Simeon ben Gámliél, ő is élesen ellenezte a felkelést. Követelte, hogy kössenek békét a rómaiakkal, mivel az esztelen, kilátástalan háború és az értelmetlen testvérharc csak romboláshoz, pusztuláshoz vezethet. Amikor a szélsőséges felkelők fölégették a magtárakat, és az ostromlott Jeruzsálemben éhínség tört ki, Jochánán utoljára megpróbálta menteni a menthetőt. Magához hívatta unokaöccsét, Ábá Szikrát – aki az egyik felkelőcsoport tagja, afféle városparancsnok volt –, és felelősségre vonta az esztelen vérontás miatt. „Meddig folytatjátok ezt: míg éhen nem pusztul az egész nép?” Amaz azzal védeke-zett, hogy ő is hasonlóan gondolkodik, de ha ki merné ezt mondani, társai megölnék. Jochánán arra kérte, juttassa ki őt az ostromlott városból, hátha hajlandók vele tárgyalni a rómaiak. Az unokaöcs azt javasolta, hogy a mintegy száztíz éves mester tettesse magát betegnek, költsék halálhírét, s majd koporsóban kiviszik a városból (mert még az ostrom alatt sem temették el a halottakat a szent vá-rosban). Így jutott ki Jochánán két hűséges tanítványa, Eliézer és Josuá vállán. A városkapuban őrt álló felkelők meg akarták szurkálni bajonettjukkal a „holttestet”, de Ábá Szikrá rájuk rivallt: „Mit fognak szólni a rómaiak, ha a barbár zsidók még saját rabbijukat semi tisztelik, és a halottgyalázástól sem riadnak vissza!” Végül kiengedték őket, a két tanítvány elvitte a koporsót egy temetkezésre szolgáló barlangba, majd visszament a városba.
Jochánán meg sem állt a rómaiak táboráig, s ott rögtön kérdezősködni kezdett: „Hol van a ki-rály? Hol van a király?” Legott Vespasianus elé vezették. „Béke veled, imperator!” – köszönt a mes-ter. A rómainak tetszett az öreg zsidó felbukkanása. Megrótta, amiért uralkodónak titulálta, hiszen ő csak katona. Jochánán azonban elmagyarázta neki, hogy ha most nem is császár még, hamarosan azzá kell lennie, hiszen „Jeruzsálem csak uralkodó kezétől eshetik el”. „Jól van, öreg – válaszolta a hadvezér –, de ha ez így van, akkor miért csak most jöttél el hozzám?” Miközben ezt tárgyalták, császári futár érkezett Rómából, hogy bejelentse: meghalt a császár, a szenátus Vespasianust nevez-te ki utódjául, úgyhogy azonnal Rómába kell mennie…
Két világ találkozása
A jelenet nagyszerűsége nem egy drámaírót megihletett. Két világ áll egymással szemben: Róma és Jeruzsálem, egy marcona római katona és egy nagy szakállú, öreg zsidó. Kettejük összecsapá-sából rövid távon a pogány katona, hosszú távon azonban az örök zsidó eszmék képviselője kerül ki győztesen.
Útnak indulása előtt Vespasianus így szólt: „Küldök valakit magam helyett – a fiáról, Titusról beszélt –, aki a munkát befejezi. Kérj valamit, öreg, és teljesítem kívánságodat!”
A Talmud (Gitin 56.) szerint a reálpolitikus Rábán Jochánán csak azt kérte Vespasianustól: adja neki, illetve kímélje meg Jávne városát, hogy ott folytathassák a zsidó nép szellemi életét a jeruzsá-lemi Szentély helyett. Másik kérése az volt, hogy hagyja életben a Hilél-dinasztia tagjait, vagyis a második Rábán Gámliél ben Simeont és családját. Ezenkívül orvosi segítséget kért Cádok rabbi, a jeruzsálemi szent számára, aki negyven éven át böjtölt, hogy a város ne pusztuljon el.
A későbbi nemzedékek élesen bírálták Jochánánt, amiért mindössze ennyit kért a leendő csá-szártól. Rabbi Joszéf – rabbi Ákivá nevében – nyíltan ki is mondja, amit sokan gondoltak: azt kellett volna kérnie, hogy a hódító vonuljon el, és kegyelmezzen meg a városnak. Jochánán viszont úgy számított, hogy ezzel a teljesíthetetlen kéréssel semmire sem jutna, míg a szerényebb kívánságokkal legalább a jávnei tanház megmentését elérheti.
Egy párhuzamos forrás szerint Jochánán valójában kérte Vespasianust, hogy kegyelmezzen meg a szent városnak, és hagyjon föl az ostrommal, de az elutasította: „Nem azért küldött ide a sze-nátus, és nem azért választott meg császárnak, hogy megkegyelmezzek ennek a lázadó tartomány-nak.” Mielőtt Rómába indult, megkérdezte Jochánánt, nincs-e valaki, akit ki akar hozatni a város-ból, mielőtt a légiósok elfoglalják. Jochánán kihozatta Cádok rabbit. Amikor az öreg szent megér-kezett, Jochánán fölállt, és tiszteletteljesen köszöntötte. Vespasianus jót derült: „Ez előtt a csont-bőr csúfság előtt állsz föl?” Jochánán keserűen válaszolt: „Tudd meg, császár, ha lett volna még egy ilyen közöttünk, nem foglaltad volna el Jeruzsálemet kétannyi légióssal sem!” Egy másik változat szerint Jochánán azt kérte, hagyják nyitva a ludi útra nyíló nyugati városkaput négy órára, hogy aki ezalatt kijut a városból, az életben maradhasson (Midrás Rábá, Échá 31.).
A jávnei iskola lett a nagy pusztulás után a zsidó mini állam szellemi központja, amelynek az első években Jochánán állt az élén. Egész sor ad hoc döntést, tákánát hozott, amelyek a Szentély és a papi szolgálat mielőbbi restaurációjára vonatkoztak. „M’hérá jibáné HáMikdás”: hamarosan újjáé-pül a Templom, s akkor így és így kell tenni, hogy a szolgálat folyamatossága zavart ne szenvedjen. Kilenc ilyen intézkedést jegyez föl a Talmud (Ros HáSáná 31.), és egész sor, Jochánán nevéhez fű-ződő talmudikus magyarázatot, illetve Tóra-értelmezést közöl. Az egyik legjellemzőbb történet sze-rint a mester a romba dőlt Jeruzsálem mellett egy fiatal nőre lett figyelmes, aki árpaszemeket szede-getett az arab lovak ganéjából. Amikor észrevette Jochánánt, hajával eltakarta arcát, és ennivalót kért. Jochánán megkérdezte tőle, kicsoda, az asszony pedig elmondta, hogy Nákdimon ben Gurionnak, Jeruzsálem egyik leggazdagabb és legelőkelőbb patríciusának leánya. Kérte Jochánánt, emlékezzék vissza, hogy ő írta alá a házasságlevelet, amely szerint apjától és apósától egy-egy mil-lió aranydénárt kapott. Jochánán emlékezett, elsírta magát, majd azt mondta: „Izrael, Izrael! Amikor Isten akarata szerint viselkedik, nincs nép, amely uralkodhatnék rajta! Ellenkező esetben Isten egy alja nép kezére adja őt…” (Ktubot 66.)
Miután a helyzet konszolidálódott, Jochánán ben Zákáj átadta helyét Gámliél ben Simeonnak, az ötödik Hilél-házi fejedelemnek, aki a jávnei Rábán Gámliélként vált ismertté. Ő volt a második, aki ezt a nevet viselte. Az ő számára kért kegyelmet Jochánán Vespasianustól: Hyman hangsúlyoz-za, hogy nem a maga vagy fiai számára kért birtokot, magas méltóságot.
Rábán Jochánán Bror Chájilban töltötte utolsó éveit. Ide vonult vissza, amikor az elnökséget és a Szánhedrin vezetését átadta Gámliélnak. Itt is volt bét dinje és jesivája: amikor a Talmud a jónevű bíróságokat említi, közéjük sorolja Jochánán Bror Chájil-i bét dinjét is (Szánhedrin 32.). Ide jött hozzá tanácsért hűséges tanítványa, Josuá ben Chánánjá, és itt látogatták meg tanítványai nem sok-kal halála előtt. Ezt a jelenetet drámaian festi le a Talmud (Bráchot 28.).
„Amikor Jochánán ben Zákáj megbetegedett, tanítványai eljöttek meglátogatni. Amint meglátta őket, sírva fakadt. Mondták neki a tanítványok: Izrael fénye, a hit oszlopa, erős kalapács, miért sírsz? Felelte erre Jochánán: Ha hús-vér király elé kerülnék, aki ma itt van, holnap a sírban, akinek haragja nem tart örökké; ha börtönbe vet, annak vége lesz egyszer; akit kiengesztelhetek vagy meg-vesztegethetek – akkor is sírnék. Most, amikor a királyok királya, az Örökkévaló elé készülök, aki-nek haragja örök, aki végleges és örökös halállal sújthat, akit nem engesztelhetek ki szavakkal, és nem vesztegethetek meg pénzzel, s nem tudom, hogy az üdvözülés vagy az elkárhozás útját fogja megnyitni előttem – hogyne sírnék!… A tanítványok megrendülve hallgatták mesterük szavait. Vé-gül csak annyit kértek, hogy áldja meg őket. Ő pedig azt mondta: Legyen Isten akarata, hogy isten-félelmetek legalább olyan [mértékű] legyen, mint az emberektől való félelmetek! Tanítványai nem fogták föl a szavak mély értelmét, és megkérdezték: Mester, ennyi az egész? Bár beteljesednék! – mondta Jochánán. – Hiszen tudjátok, amikor valaki vétkezik, azt mondja: jaj, csak emberfia meg ne lásson!…”
Családi életéről keveset tudunk. Az egyik fia meghalt. Másik fia betegségekor Chániná ben Doszát kérte meg Jochánán, hogy imádkozzék érte. Harmadik fia, akit Jehudának hívtak, neves Talmud-tudós volt.
Halála előtt figyelmeztette családját, vigyék ki a házból az edényeket, nehogy tisztátalanokká váljanak, és készítsenek széket Chizkijáhunak, Júdea királyának, aki el fog jönni a temetésére…
„Amikor Rábán Jochánán meghalt, megszűnt a bölcsesség zamata” – mondja a Talmud (Szotá 49
