A legtipikusabb babilóniai jesivá alapítója és vezetôje Jehudá bár Jechezkél, a neves amorita volt, a második nemzedék híres tagja. Azon a napon született, amelyiken Jehudá fejedelem elhunyt: lehetséges, hogy róla nevezték el. Apja is és testvére, Rámi is ismert amorita volt. Apját, Jechezkélt Smuél annyira tisztelte, hogy fölállt elôtte, ha találkoztak (Kidusin 33.).
Jehudá a babilóniai gálut két világító fáklyájának, Rávnak és Smuélnak a tanítványa volt. Szurában Ráv közvetlen környezetéhez tartozott, még útjaira is elkísérte. A Talmudban több mint négyszáz, Rávtól származó tételt idéz. Mestere halála után átment a nehárdéái jesivába, Smuélhoz, aki nagyon megszerette új növendékét, és ezt nemegyszer ki is nyilvánította. Egy alkalommal, amikor Jehudá egészen eredeti halachikus okfejtése bámulatba ejtette, így kiáltott föl: „Ez nem egyszerû, asszony szülte lény!” (Nidá 13.) Nemegyszer alkalmazta tanítványára a sinná, „éles eszû” jelzôt, amit az ki is érdemelt, hiszen több száz halachikus tételt idézett és tanított Smuéltól vagy rá hivatkozva.
Smuél halála után Jehudá jesivát alapított a babilóniai Pumbáditában, amely közel nyolcszáz évig fennállt. Ez a város a babilóniai zsidó közösség központi helyén feküdt, és Nehárdéá pusztulása után örökölte súlyát a zsidó nevelés terén. Itt volt a legjellegzetesebb babilóniai jesivá: a diaszpórai lét minden jegyét magán viselte, nem úgy, mint a Ráv alapította szurái, amelybe szabadon áramlottak az Erec Jiszráél-i hatások. Itt a tipikus babilóniai metodika alapján folyt az oktatás, amely a szôrszálhasogató vitára, a pilpulra helyezte a hangsúlyt. Ez a módszer csiszolja ugyan a gondolkodást, de nem feltétlenül alkalmas arra, hogy konkrét esetekben a gyakorlati megvalósítás lehetôségeit figyelembe véve történjék a törvénykezés. Az ereci Talmud-iskolákban a pumbáditái metódust elefántnak gúnyolták, amelyet megpróbálnak a tû fokán átpréselni… (Bává Meciá 38.)
Az intézményes agyköszörülés egyenes következményeként Jehudá tanházában fôként aktuális magánjogi kérdésekkel foglalkoztak, és elhanyagolták az elméleti, szellemi, absztrakt témákat. Jehudá igen nagyra értékelte a magánjogban való jártasságot: azt tartotta, hogy enélkül az ember nem lehet elég jámbor — chászid –, mert nem tudhatja, mit szabad, és mit nem.
Tanítványai között voltak az utána következô amoritanemzedék nagyjai: Rábbá, ráv Joszéf, ráv Zérá és mások is. Jehudá igen szorgalmasan tanult: minden harminc napban átvette az egész, addig ismert Talmudot, s még imádkozásra is csak harmincnaponként tudott idôt szakítani (Ros HáSáná 35.). Ennek ellenére nem rajongott a szélsôséges tanulási lázban szenvedôkért: nem szívelte, ha valaki éjt nappallá téve, egészségével sem törôdve tanult. Szembefordult azzal a véleménnyel, hogy „az éjszaka a tanulásra lett teremtve”: úgy vélte, „az éjszaka alvásra szolgál” (Éruvin 65.).
Közismert volt erôs, szigorú egyénisége: egykettôre kiközösített bárkit, akirôl úgy vélte, rászolgált erre. A Talmud elbeszél egy történetet, amely rávilágít megalkuvást nem ismerô jellemére.
Egy nehárdéái zsidó érkezett Pumbáditába, és elment a mészároshoz húsért. Éppen rá került a sor, amikor szóltak, hogy várja meg, amíg kiszolgálják Jehudá emberét. Méltatlankodva csattant föl: „Ugyan ki az a Jehudá, aki elôbbre való nálam?!” Elmondták Jehudának, mi történt, s azt is megmondták neki, hogy a nagyhangú vendég válogatás nélkül „rabszolgának” titulál mindenkit, akivel problémája akad. A bölcs utasítást adott, hogy tegyék közhírré: az illetô maga származik rabszolgáktól!
A fickó hazament Nehárdéába, és beperelte Jehudát. Ráv Náchmán, a dáján, kitûzte a tárgyalás idejét, és idézést küldött Jehudának. A bölcs elment Szurába, hogy megtanácskozza barátjával, Hunával, mit tegyen. Tudni kell, hogy az intézményi rangsorban Jehudá, a jesivávezetô, magasan fölötte állt Náchmánnak, aki egyszerû vallási bíró volt. Huná azt mondta, hogy nem lenne köteles elmenni a tárgyalásra, de jobban teszi, ha elmegy, nehogy az egzilarkha — Náchmán apósa — tekintélyén csorba essék.
A tárgyalás kitûzött idejében Jehudá megjelent a bíró elôtt, Náchmán azonban megfeledkezett arról, hogy beidézte. (Hyman szerint nem tudta, kivel áll szemben, mert a felperes szándékosan elhallgatta elôtte, kirôl van szó.) Elôször is „filológiai” vitába keveredtek, mert Jehudá sorra-rendre kijavította a bíró babilóniai kifejezéseit a megfelelô héber szavakra, majd egy-két halachikus ponton is megkontrázta Náchmán állításait. A dáján felesége, Jáltá, mi tagadás, hallgatózott. Az okos asszony egy idô után beküldött a férjének egy cédulát, amire azt írta: „Igyekezz mielôbb megszabadulni tôle, mert még elterjeszti rólad, hogy tudatlan ám háárec vagy!”
A feledékeny bíró végre megkérdezte Jehudát, miért is jött hozzá. A bölcs felmutatta az idézést. Náchmán megkezdte a kihallgatást:
— Miért tétetted közhírré, hogy az az ember rabszolgáktól származik?
— Mert mesterem, Smuél, azt tanította, hogy aki másokat becsmérel, az magáról mond véleményt!
— Ez igaz — mondta Náchmán –: ez egy lehetôség, amit érdemes figyelembe venni. De milyen indokkal lehet ezt nyilvánosságra hozni?
ìgy vitatkozgattak egy darabig, amikor megérkezett a sértett fél, és Jehudára támadt:
— Engem neveztél rabszolgának, aki a Hásmoneusoktól származom?
Több sem kellett Jehudának:
— Aki azt állítja, hogy a Hásmoneusoktól származik, az csakis rabszolgaivadék lehet!
(Ennek az a magyarázata, hogy bölcseink szájhagyománya szerint Heródes kiirtotta a Hásmoneus-dinasztiának még az írmagját is: a család utolsó, életben maradt tagja, Mirjám, akit feleségévé kényszerített, öngyilkos lett.)
Náchmán még nem volt eléggé meggyôzve, de Jehudá azt mondta:
— Kérdezd meg ráv Mátnát: ô is velem volt, amikor Smuél errôl beszélt nekem!
Ekkor csoda történt, mondja a Talmud. Ráv Mátná, aki tizenhárom éve nem járt Nehárdéán, éppen aznap érkezett a városba. Jehudá tanúskodni hívta, s megkérdezte, emlékszik-e, mit mondott a mester, amikor egyik lábával a hídon, a másikkal a parton állt. Mátná szó szerint elismételte a Hásmoneus-leszármazottakról tett kijelentést. Náchmán nem tehetett mást: kihirdettette, hogy a nagyhangú bizony rabszolgaivadék… (Kidusin 70.)
Jehudáról többek között az a hír is járta, hogy csodát tud tenni. Babilóniában gyakran volt szárazság, és az aszály következtében tömeges éhínség tört ki. Ilyenkor a rabbik böjtöt szoktak hirdetni, a nép pedig Istenhez könyörgött, és nemritkán eredményesen…
Jehudának böjt sem kellett: „Csak leoldotta az egyik saruját, és máris eleredt az esô…” — mondták róla kortársai, akik egy csodarabbi tulajdonságaival ruházták föl.
A Talmud elbeszéli, hogy nemcsak esôt tudott „csinálni”, hanem az ellenkezôjét is. „Egyszer meglátta, hogy két ember egy vekni kenyérrel labdázik. Azt mondta: ùgy látszik, túl jól megy az embereknek, nem tudják, mit csináljanak jódolgukban! [Tudni kell, hogy a zsidó felfogás mélyen elítéli az ennivaló kidobását, rongálását, pocsékolását.] Addig dohogott, míg megváltoztak a természeti adottságok, és éhínség tört ki azon a vidéken. A tanítványok megkérték Jehudá szolgáját, venné rá gazdáját, hogy menjen ki a piacra, hadd lássa, mi a helyzet… Ki is ment, s látta, amint egy csapat ember egy halom datolyahéjon marakodik. Megsajnálta ôket, s azt mondta szolgájának, húzza le a saruját, mert esôért akar böjtölni. Amint az egyik lábáról lent volt a saru, eleredt az esô… Vette volna le a párját, de megérkezett Élijáhu próféta, és így szólt: Az Örökkévaló azt üzeni, ha a másikat is lehúzod, romba dönti a világot, akkora esôt támaszt!…”
Ráv Meri, Smuél unokája, egy személyes élménnyel toldja meg ezt a történetet: „Azon a napon, amikor ez történt, a folyóparton álltam. Láttam, hogy hajóslegénynek álcázott angyalok érkeztek egy homokkal megrakott hajón, s a homok egyszerre lisztté változott. Elkezdték igen olcsón árulni, de én mindenkinek szóltam, hogy ne vegyen belôle, mert a csodát nem lehet megenni…” (Táánit 24.)
Soha nem riadt vissza a személyes példaadástól. Történt, hogy a szomszédságában meghalt valaki, és nem volt hozzátartozója. Jehudá naponta összehívott egy minjánt, és sivát ültek. A hétnapos gyász után a szomszéd álmában meglátogatta a bölcset, és megköszönte, amit érte és lelki üdvéért tett.
Jehudá szép szál, magas ember volt. Egy forrás szerint furán álltak a szemei, mások szerint lapátfogakkal dicsekedhetett. Beteges volt: gyakran olyan falánkság tört rá, hogy szinte az életét veszélyeztette (Sábát 37.). Idôskorára nagyon megromlott a látása.
Természetesen nem a jesivá vezetésébôl élt: borral kereskedett, ügyelve, hogy a haszna ne haladja meg az ár egyhatodát. Jámbor — bár kissé haragos természetû — asszony volt a felesége, akivel kapcsolatban két mondását idézi a Talmud. Egyszer azt mondta a fiának, Jiccháknak: „Az ember igazán csak az elsô feleségével érzi jól magát, aki olyan, mint anyád…” Ha a felesége éppen házsártos kedvében volt, akkor azt idézte: „Isten ôrizzen meg attól, ami a halálnál is rosszabb!” — ami tudvalévôleg a rossz asszonyra vonatkozik…
Érdekes módon egyike volt annak a néhány amoritának, akik ellenezték, hogy a babilóniai zsidók Erec Jiszráélba álijázzanak. Ålláspontját egy bibliai versre alapozta, amelyben a próféta azt mondja: „…ezek is Babilonba kerülnek, és ott lesznek mindaddig, amíg számon nem kérem azokat…” (Jeremiás 27:22.) Egyik tanítványa, Zeiri — aki a Jochánánról szóló fejezetben is szerepel — sokáig készült az álijára, s végül „disszidált”, mert nem akart fájdalmat okozni mesterének (Ktubot 111.).
Ugyanakkor szorgalmazta a héber nyelv használatát, nemcsak a szombaton és ünnepkor használt szent nyelvként, hanem a mindennapi érintkezés eszközeként is. A Talmud elbeszéli, hogy még a fürdôben is héberül kérte inasától a szappant és a fésût (Sábát 41.), az arámi nyelvû imádkozást pedig egyenesen betiltotta (Uo. 12.).
Huná halála után Jehudá lett az egész közösség feje, mert a szurái tanítványok seregestül iratkoztak át az ô jesivájába.
Halála elôtt történt egy eset, amely jól példázza szókimondó és rettenthetetlen egyéniségét. Volt egy Talmud-tudós — a nevét nem tudjuk –, akirôl az a hír járta, hogy nagy tudása ellenére könnyelmû életmódot folytat. Jehudá nem sokat habozott, hanem kiközösítette az illetôt.
Jóval késôbb, amikor a bölcsek elmentek meglátogatni a halálos beteg Jehudát, velük ment ez a kiközösített is. A mester meglátta ôt, és elmosolyodott. Az illetô megsértôdött: „Nem elég, hogy kiközösítettél, még ki is nevetsz?” „Nem rajtad nevetek — válaszolta Jehudá. — Azért mosolygok, mert a másvilágra készülök, és megelégedéssel tölt el, hogy még a hozzád hasonló, nagy emberrel szemben is a törvény teljes szigorával jártam el!”
A történetnek itt vége lehetne, de folytatása is van… Jehudá halála után ez a tudós kérte a bölcseket, hogy oldják föl a kiközösítését. Azt mondták neki, hogy nem tehetik — miután nincs köztük akkora tekintély, mint Jehudá volt –, de adnak egy jó tanácsot: menjen el Erec Jiszráélba II. Jehudá fejedelemhez, az talán segít rajta…
El is ment, de ott sem járt eredménnyel. Amikor megszégyenülve elhagyta a bét din épületét, megcsípte egy darázs, és nem sokkal késôbb belehalt a csípésbe. A dájánok sírkertjébe temették, hiszen végül is tudós és rabbi volt, még ha viselkedése méltatlan volt is rangjához.
A Talmud érdekes indokolást ad arról, miért engedték meg, hogy a kiközösítettet a vallási bírák közé temessék: „Mert rabbi Iláj utasítása szerint járt el, aki azt mondta: Aki nem tud uralkodni ösztönein, az öltözzék feketébe, menjen el egy olyan helyre, ahol nem ismerik, és töltse be szíve vágyát. A lényeg, hogy ne szentségtelenítse meg Isten nevét…” (Moéd Kátán 17.)
Jehudá nemigen foglalkozott aggadikus témákkal. Mégis neki tulajdonítják ezt a lírai mondást: „Aki niszán havában kimegy a természetbe, és látja a rügyezô fákat, mondja el ezt az áldást: Åldott legyen, Akinek világából semmi sem hiányzik, Aki teremtette a szép és jó dolgokat, a gyümölcshozó fákat az ember hasznára!” (Ros HáSáná 11.)
