Nem tudjuk, milyen családból származott. Hyman elveti a feltevést, hogy apja Bává ben Butá lett volna, mert az Heródes idejében élt, és Sámmájnál tanult. Maga Jehudá Smuél HáKátán tanítványa volt.
Jávnéban élt, a második Rábbán Gámliél, Josuá és Ĺkivá társa volt. Az Édujot — Tanúbizonyságok — traktátusban többször idézik halachikus kérdésekben, amelyeknek nagy szakértôje volt. Az ô nevéhez fűzôdik például az a törvény, hogy ha a férj háború idején eltűnt, feleségét egy tanú vallomása alapján is föl lehet menteni az águná, a megkötöttség alól, hogy férjhez mehessen (Jevámot 47.).
Ĺltalában könnyítô szemlélettel kezelte a törvényeket, mindamellett igen jámbor ember volt. Tragikus halála után a bölcsek aprólékosan átvizsgálták egész életét, de csak egyetlen dologban találták vétkesnek, abban, hogy a szigorú tilalom ellenére kecskét tartott.
Az Erec Jiszráélban különbözô talmudikus korokon át tartó kecske-, illetve báránytartási tilalom környezetvédelmi okokra vezethetô vissza. A kecske és a bárány lelegeli a növényzetet, és a római bandák dúlta, háború sújtotta országban indokolt volt a tilalom, amelyet nem a kormány, nem is más civil hatóságok írtak elô, hanem maguk a Talmud-bölcsek. ěgy aztán nagyon szigorúan is vették.
Hogyan tarthatott hát Jehudá ben Bává, a jámbor, kecskét? A Jeruzsálemi Talmud (Szotá 9:10.) elbeszélése szerint egyszer nagyon beteg volt, és köhögési rohamok kínozták. Az orvosok tejkúrát írtak elô számára. Szerzett egy kecskét, odakötözte az ágya lábához, s reggelente annak a tejét itta. Társai egyszer meglátogatták, de amikor meglátták az állatot, nem mentek be hozzá, mondván, hogy rabló van a házában: a mindent föllegelô, tönkretevô kecskére gondoltak. Halála elôtt Jehudá maga is beismerte: „Egy vétket követtem el: megszegtem társaim tilalmát…”
Ugyanez a történet a Babilóniai Talmudban is szerepel, de ott nem említik Jehudá nevét: a fôszereplô egy chászid, vagyis „jámbor” (Bává Kámá 100:2.). A Talmud történeteiben másutt is nemegyszer szerepel név nélkül, „egy jámborként” Jehudá.
Életének utolsó szakasza a Bár Kochbá-féle felkelés utáni hadrianusi pogromok idejére esik. Utolsó cselekedete méltó az utókor emlékezetére.
Amikor Ĺkivá mártírhalálának hírét vették, Jehudá ben Bává és Chániná ben Trádjon zsákot öltött, és mély gyászba merült. Majd elhatározták, hogy Ĺkivát követve ôk is életüket áldozzák a zsidóságért. Chániná ben Trádjon nyilvánosan és látványosan megszegte a római szoldateszka rendelkezéseit, és Tóra-leckéket adott, Jehudá pedig ennél is többet tett: gondoskodott az utánpótlásról. A hódítók ugyanis megtiltották, hogy a zsidók rabbikat avassanak, és átadják a fiatal nemzedék számára a háláchá továbbvitelének ôsi jogát. A kollektív büntetés hívei lévén a szmichá — a fölavatás — tilalmát lehetôleg mindenkire kiterjesztették: „Halálfia legyen a fölavatott és a fölavató; a város, amelyben a szörnyű bűnt elkövették, romboltassék le, és mezsgyekaróit tépjék ki a földbôl!”
Jehudá ben Bává ekkor a két, hegyen fekvô város, Usá és Sfárám szombatmezsgyéi között, a senkiföldjén avatta rabbivá Méirt, Jehudát, Simont, Joszit és Nechemját. A Simon bár Jochájról szóló fejezetben is olvashatjuk, hogyan ütöttek rajtuk a római katonák, s hogyan biztatta menekülésre a mester a tanítványokat. Kérdésükre — „És veled mi lesz, mester?” — így felelt: „Ne törôdjetek velem! Én már nagyon öreg vagyok, és úgy állok elôttük, mint egy kôrakás…”
A hagyomány szerint a rómaiak addig nem indultak tovább, míg háromszáz dárdadöféssel szitává nem lyuggatták a testét… (Szánhedrin 14.)
