Egyes vélemények szerint ősei Babilóniában maradtak, és Hilél ott született. Mások azt mondják, hogy családja Erec Jiszráélből vándorolt ki Babilóniába. Bölcseink hagyománya szerint negyvenéves korában álijázott, további negyven évig tanult és tanított, majd nyolcvanéves koráben lett a Szánhedrin elnöke, és százhúsz éves koráig állt a zsidó nép élén. A Talmud Ezrához és Mózeshoz hasonlítja: „Először, amikor a zsidók elfelejtették a Tórát, jött Ezrá Babilóniából, és eszükbe juttatta. Majd amikor újra elfelejtődött a Tóra, jött Hilél, aki Babilóniából álijázott, és újra megalapozta a Tóra oktatását.” (Szukká 20.)
A történészek számításai szerint Hilél i. e. 30-tól i. sz. 10-ig volt a Szánhedrin elnöke. Ez megfelel az idézett hagyománynak, és annak a talmudi tételnek is, amely szerint „Hilél és Simeon [a fia], Gámliél [az öreg] és Simeon [akit meggyilkoltak a rómaiak] voltak a fejedelmek a Szentély idejében, száz éven keresztül” (Sábát 15.). Mivel tudjuk, hogy Hilél i. sz. 10-ben halt meg, és a Szentély 70-ben pusztult el, nyilvánvaló, hogy az utána következő hatvan évben fia, Simeon, unokája, Gámliél és dédunokája, Simeon álltak a nép élén a zsidó történelem egyik legnehezebb korszakában.
Életének első negyven esztendejét sűrű homály fedi. Álijázása idején az utolsó Hásmoneus-királyok uralkodtak, majd Heródes, a gyűlölt edomita uralma következett. Hyman szerint Hilél már nagy Tóra-tudással rendelkezett, amikor Izrael földjére lépett, és az ereci Tórát akarta a Szánhedrin két akkori vezetőjétől, Smájától és Ávtáljontól megtanulni. A Talmud szerint szegény ember volt, aki Izraelben favágással kereste kenyerét, és napi keresetének felét a tanház őrének adta, hogy beengedje őt Smájá és Ávtáljon jesivájába.
Hilél és Sámáj volt az utolsó „páros” Smájá és Ávtáljon után. Azelőtt nem voltak viták, a bölcsek nem oszlottak meg iskolák szerint, hanem egyik nemzedék a másiknak adta át a sínai szájhagyományt. Hilél és Sámáj voltak az elsők, akiknek nagyszámú tanítványa külön iskolákat alapított – a bét Hilélt és a bét Sámájt –, s éles viták alakultak ki köztük a Tan alkalmazása és a követendő stratégia terén.
Az ellentétek a két bölcs különböző egyéniségének köszönhetően egyre élesebbekké váltak. Hilél szerény volt, nem sokat törődött saját magával, ezért béketűrés és emberszeretet jellemezték. Sámáj azonban szigorú és indulatos ember volt, aki a törvényt betű szerint értelmezte. Kettejük kapcsolatáról legendák sora beszél. A legismertebb a három prozelita esete, akik különböző lehetetlen feltételekhez kötötték betérésüket. Sámáj elutasító válasza után Hilélhez fordultak, aki nagy türelemmel foglalkozott velük, míg jó zsidó nem lett belőlük.
Más alkalommal egy ember fogadást kötött, hogy kihozza a sodrából Hilélt. A fogadást elvesztette, mert Hilél türelmesen megválaszolta összes szamár kérdését, annak ellenére, hogy péntek délben történt a dolog, és a szégyentelen provokátor több ízben is a fürdőből ugrasztotta ki a bölcset (Sábát 31.).
Hilélt már kortársai Hilél HáZákénnak, az Öregnek nevezték. Általában kevésbé volt rigorózus a halachikus törvények tekintetében, mint Sámáj, aki társa volt a Szánhedrin vezetésében. Több, történelmi jelentőségű intézkedést tett. ž hozta például a prozbul korszakalkotó döntvényét. Ezzel bizonyos értelemben hatályon kívül helyezte a smitá évben kötelező adósságelengedést. Ez a szép szociális intézkedés azzal járt, hogy „a smitá év előtt a gazdag emberek nem adnak kölcsönt a szegényeknek, mivel tudják, hogy nem látják viszont a pénzüket”. Ezért került sor a prozbul bevezetésére, vagyis arra, hogy az adósság behajtását a bíróságokra ruházzák, így „nem záródott be az ajtó a kölcsönt igénylők előtt”.
Smájá és Ávtáljon halála után rövid ideig Btérá fiai töltötték be a Szánhedrin vezetőjének szerepét, de amikor egy bizonyos halachikus problémát nem tudtak megoldani, és Hilél válaszolta meg a kérdést, önként lemondtak a javára. Ez Heródes idejében történt, aki a Talmud elbeszélése szerint vérfürdőt rendezett a Talmud-tudósok között, mert attól tartott, hogy ellenzik uralkodását. Hilélt és Sámájt azonban nem bántotta, sőt megerősítette pozíciójukat, mert tudta róluk, hogy csak a Tóra tanulásával és betartásával foglalkoznak, és nem politizálnak (Hyman).
Hilélnek nyolcvan tanítványa volt jesivájában. A Talmud tanúsága szerint harminc közülük olyan volt, mint Mózes, másik harminc olyan, mint Józsué, míg a maradék húsz „közepes” volt. A legnagyobb Jonátán ben Uziél volt, a legkisebb Jochánán ben Zákkáj.
Hilél, a Nagy Öreg alapozta meg azt a fejedelmi családot, amelynek tagjai tizenhárom nemzedéken keresztül álltak az Erec Jiszráél-i zsidó nép élén. Ugyanebben az időben Babilóniában az egzilarkhák – héberül rés gálutá –, a diaszpóra vezetői képviselték a zsidókat az államhatalommal szemben.
Hilél örökös hírnevét tulajdonképpen tanháza, a bét Hilél alapozta meg. Már említettük, hogy emberszeretete és türelme példamutató volt. Viselkedése és mondásai, amelyeket Az atyák bölcs tanításai örökített meg, azt tanúsítják, hogy Áron tanítványának vallotta magát. Áronról bölcseink azt tartják, hogy békeszerető volt, mindent megtett az embertársai közötti béke érdekében, ezért határtalanul népszerű volt.
Hilél alapelve azt volt: „Ami neked nem esnék jól, azt ne tedd felebarátodnak!” Erre mondta, hogy tulajdonképpen ez a Tóra alapja, a többi csak magyarázat és variáció. Magánéletében is eszerint viselkedett, sőt szinte túlzó módon ragaszkodott ehhez az alapelvhez.
Ezt példázza az az állásfoglalása, amely szerint a jótékonyság parancsolata előírja, hogy mindenkit – akár vélt – szükségletei szerint kell adományban részesíteni, hogy ne nélkülözzön semmit, amit megszokott, „még egy szolgát sem, aki előtte szalad”. Egyszer egy lezüllött úrifiút istápolt: adott neki lovat, de mivel nem talált megfelelő szolgát, ő maga futott előtte három mérföldet… (Ktubot 67.)
Tanítványai igyekeztek mesterük mércéjének megfelelően élni. Szerények voltak, alázatosan viselkedtek, és nyoma sem volt bennük bizonyos Talmud-tudósok szokásos felfuvalkodottságának. Hilél iskolájában tanították az „ellentábor”, a Sámáj-iskola véleményét is, sőt az volt a szokás, hogy előbb idézték Sámájt, mint saját mesterüket. Ez is oka annak, hogy a háláchá, a zsidó vallási törvénykezés, Hilél iskolájához igazodik.
Hilél és Sámáj igen jó viszonyban voltak, és tisztelték egymás véleményét. Körülbelül háromszáz halachikus témakörben folyt köztük vita. Az esetek többségében Hilél és köre enyhébb, liberálisabb álláspontra helyezkedik, Sámáj háza szigorúbb véleményt képvisel. A két bölcsnek a vitákban való személyes részvételére csupán három esetben találunk idézetet: a polémiákat főleg tanítványaik vezették. A Talmud szarkasztikusan meg is jegyzi, hogy amíg a két nagy öreg élt, addig minden rendben volt. Csakhogy később megsokasodtak a tanítványok, „akik nem jártak mestereik nyomdokain, egyre több volt az értelmetlen vita, és úgy tűnt, két Tóra lett egyszerre”…
Ilyesfajta – nem éppen halachikus – viták folytak a két iskola között:
„Miként táncolnak [és mit mondanak, amikor a vőlegényt megörvendeztetik] a menyasszony előtt? Sámáj iskolája azt mondja: Menyasszony, olyan, amilyen! [Vagyis nem dicsérik alaptalanul agyba-főbe.] Hilél háza szerint: Szép és erkölcsös menyasszony! [Ezt éneklik az ara előtt, tekintet nélkül arra, valóban szép-e…] Mondták erre Sámájék Hiléléknek: és ha sánta vagy vaksi a leányzó, akkor is azt kell mondani, hogy szép menyasszony? Hiszen a Tóra azt mondja: A hazug beszédtől maradj távol! [2Mózes 23:7.] Válaszolták erre a hillelisták: Ha valaki nem a legjobb árut vette meg a piacon, akkor vajon ócsárolni kell-e a portékát, nem inkább dicsérni? [Hiszen a pocskondiázás nem segít azon, aki jól bevásárolt.] Innen származik a mondás [Hilél tanítása alapján]: Mindig legyen az ember beszéde kedves hallgatói fülében…” (Ktubot 17.)
A történészek szerint Sámáj nem volt olyan rigorózus, mint a talmudi elbeszélésekből gondolhatnánk. Az atyák bölcs tanításai idézi Sámáj mondását: „Fogadd embertársaidat barátságosan!” (1:16.) Az bizonyos, hogy nem volt olyan szerény, mint kollégája, és nem volt hajlandó ízléstelen tréfálkozások céltáblájául kitenni sem magát, sem a Tórát. Ha azonban alulmaradt egy halachikus vitában, azt hajlandó volt nyilvánosan beismerni. Történt, hogy Jonátán Ben Uziél – Hilél legnagyobb tanítványa, aki a Biblia egyharmadát arámi nyelvre fordította – megváltoztatta valakinek a végrendeletét. Sámáj vitába szállt vele, de Ben Uziél meggyőzte, hogy jogában állott megítélni a tékozló fiúk részére apjuk vagyonának egyharmadát. Sámáj elismerte tévedését, és azt mondta: „Jól kibabrált velem Ben Uziél!” (Bává Bátrá 113:2.)
Sámáj nemzeti ügyekben is szélsőségesebb álláspontot képviselt. Azt mondta, hogy a háláchá megengedi a szombati háborúzást annak érdekében, hogy az ellenség térdre kényszerüljön.
Magánéletében – amelyről alig tudunk valamit – Sámáj igen szigorú volt önmagával szemben. Jom Kippurkor például a böjt miatt egy kézzel akarta etetni csecsemő fiát, míg társai rá nem parancsoltak, hogy a másik kezét is használja. Szukotkor unokája született, ő pedig kibontotta a háztetőt, és sátrat épített az újszülött és anyja fölé, pedig a háláchá szerint erre semmi szükség nem volt. Nemegyszer Chágáj prófétát idézte mint halachikus döntéseinek forrását, hogy azoknak isteni eredetet és megfellebbezhetetlenséget tulajdoníthassanak.
Hilél iskoláját követték a későbbi nemzedékek során a hagyomány továbbvivői, a Szóbeli Tan fejlesztői és terjesztői, a prusim, vagyis farizeusok. Ezenkívül dinasztiát is alapított, amelyből tizenhárom – egyes vélemények szerint tizenöt – nemzedéken keresztül az Erec Jiszráélban élő zsidó nép vezetői, fejedelmei származtak. Négyen közülük – Hilélt is beleértve – még a Szentély idejében töltötték be feladatukat. Jochánán ben Zákkájnak, Hilél legkisebb tanítványának sikerült Vespasianus császártól néhány engedményt kicsikarnia: ezek között volt Jávne városának és a fejedelmi családnak a megkímélése. Az egyik legkiemelkedőbb fejedelem, aki ebből a családból származott, Jehudá volt, akit a zsidó hagyomány csak mint „Rabbit” említ.
A Talmud szerint (Éruvin 13.) három és fél éven keresztül vitázott Hilél és Sámáj iskolája arról, kinek van igaza a halachikus kérdésekben. A Jávnéban fölzendülő égi hang döntötte el a vitát, mondván, mindkettőjük véleménye helyes, de a döntés Hilél javára történik…
Amikor Hilél elhunyt, így gyászolták kortársai: „Jaj, chászid, jaj, szerény ember, Ezrá, az Írástudó tanítványa!…” (Toszeftá, Szotá 13.)
