XXIV. Szerelem, házasság és család

Házasság

 Szalmaözvegyek és elveszett házastársak a Holokausztban

Hurwitz Shalom rabbi

 

A Holokauszt borzalmai által keletkezett vallási akadályok

A második világháború az egész emberiség nagy tragédiája, de kü­lö­nö­­sen a zsidóságé. A háború során a Hitler és nácipártja uralma alatt ál­ló németek páratlan hadjáratot indítottak az európai zsidóság megsem­mi­sí­tésére.

A tragédia utóhatásai is mérhetetlenek, természetesen, s ezek jelen­tő­ségét sem szabad alábecsülni. A zsidó élet, a zsidó identitás, a zsidó ön­tu­dat, az ember igazságosságába vetett bizalom újjáépítése, a tragédiával szem­besültek hitének helyreállítása csak egynéhány a komolyabb prob­lé­mák közül.

A második világháború utáni korszak zsidó életével kapcsolatos kutatások egyik igen fontos területét a holokauszttal és az utána következőkkel foglalkozó történészek, tudósok eddig elhanyagolták.

Házasságok köttettek, de a részletek és az akadályok, melyekkel e házasságok megkötésekor a feleknek szembe kellett nézniük, élet-halál kérdést jelentettek a zsidó élet újjáépítése szempontjából, s a téma mégis jóformán ismeretlen. A lehetséges házastárs megtalálása, az új életmódhoz, kultúrákhoz való alkalmazkodás nem volt ugyan a holokauszt utáni élet kizárólagos jellemzője, hiszen a zsidóságnak efféle traumákból hosszú történelme van. Megfelelő házastársat találni szintén nem csak a holokauszt után volt nehéz. A vallási akadályok azonban speciálisan a holokauszt miatt támadt akadályok.

 

A házasság köteléke, mint a legszigorúbb vallási törvény

A zsidó vallás egyik legszentebb törvénye foglalkozik a házaspár házassági státuszával. A „házassági levél” (ktubá) a zsidó vallásban nem pusz­tán emberi szerződés két fél között, ahogyan a kereskedelmi szer­ző­dé­sek. A házassági szerződés isteni egyesülés, mely két független lényt eggyé tesz, és az individuum emberi létállapotát is érinti. A házasság előtt a nő pnujá (a törvény előtt egyedülálló), utána viszont éjset is (férjes asszony). A változás a „kiasszony” titulustól az „asszonyig” nem pusztán a címek cseréje, a törvény előtt a nő létállapotára is hatással van, igen szélsőséges módon.

Hasonlóképpen: ennek a szent szerződésnek a szexuális sérelme a Szentírás szerint egyike a legsúlyosabb kihágásoknak, a bálványimádás és a gyilkosság mellett. Az ilyen egyesülésből született gyermek mámzer (törvénytelen gyermek, fattyú), aki nem köthet házasságot rendes családból származó emberrel[1]. A házasságtörő kapcsolatba bocsátkozó asszony nem maradhat együtt a házasságban férjével, de nem is mehet ahhoz, akivel házasságot tört, és nem folytathatja a viszonyt sem vele[2].

A házasságtörés törvénye nem tesz különbséget a boldog házasságban élő asszony között és aközött, aki nem él boldog házasságban, aközött, aki együtt él a férjével és aközött, aki évek óta külön él[3]. Az asszony csakis úgy köt­het újabb házasságot, ha végigmegy a válás procedúráján[4], kivéve per­sze, ha a férj meghal.

Hasonlóképpen: a férfi sem bocsátkozhat házasságtörő viszonyba, és nem vehet feleségül másik nőt, míg házasság köteléke köti a feleségéhez.

A férfit illető törvény kevésbé szigorú ebben a tekintetben, mint a nőket illető. A poligámia (többnejűség) a bibliai törvénykezés szerint megengedhető[5]. Ugyanakkor Gersom Meor Hagola (a diaszpóra fáklyája) rabbi (960–1040?) olyan döntést hozott[6], amely szerint tilos a férfinak egynél több feleséget vennie (kivéve, ha az előző asszonyt get – írásos válólevél – révén elbocsátotta, vagy ha az asszony meghalt).

Döntésében Gersom rabbi előre látta, hogy lehetnek olyan ritka helyzetek, melyekben a férj nem képes elválni feleségétől, például ha annak elborul az elméje, annyira, hogy már nem képes a törvény megkívánta módon felfogni a get (válólevél) jelentőségét, s hagyott egy klauzulát, amely menekvést kínál az ilyen helyzetből. Kikötötte, hogy ha valaki beszerzi száz, három különböző országból való rabbi beleegyezését, s ezek aláírnak egy dokumentumot, mely kivételt tesz, és feloldja az előbb emlitett többnejűségi tilalmat, azzal megengedhetővé lesz az újranősülése[7]. Ez az elbocsátás (amit száz rabbi aláírása szerez meg – heter meá rábánim) nem eredményez válást, csak ilyen helyzetben a férfinak megengedtetik, hogy új feleséget vegyen amellé, akitől válni szeretne, de nem lehet.

Még ha valaki nem talál is száz rabbit, a férfi újranősülésének enge­dély­ezésére ilyen kétes helyzetekben vonatkozó szabályok kevésbé szigo­rú­ak, mint az asszonyokra vonatkozók. Ennek a megkülönböztetésnek az az oka, hogy az asszonyra vonatkozó tiltás szentírási eredetű, míg a férfira vonatkozó tilalom rabbinikus eredetű. Ráadásként, amellé a csekélyebb erő mellé, mellyel rabbinikus eredete miatt bír [a tilalom], kínálkozik az az érv is, ami felhozható nagyon különleges esetekben, hogy egy rabbinikus rendelet valamely sajátos helyzetben született, tehát nem feltétlenül alkalmazható más, teljesen eltérő körülmények közt, márpedig ilyen érv a Tórából származó tilalmakkal szemben nem merülhet fel.

 

Az águnot – a szalmaözvegység fogsága

A házasság törvényeiből származó legtragikusabb következmény az, amit águnnak vagy águnának neveznek bölcseink[8].

Ha a férj vagy a feleség nem szabadítja fel házastársát a házassági kötelék alól, de nem is él együtt társával, az elhagyott fél lesz az águn – akit a házasság köteléke köt, és nem köthet új házasságot.

Az águn/aguná tragédiájának legszélsőségesebb esete, ha a házastárs eltűnik, és nincs aki kiállítathatná vele a „válólevelet”.

És bár ez az eset előállhat úgy is, hogy az illető házastárs szánt­szán­dék­kal elhagyja családját, s előtte nem válik el házastársától, de előállhat úgy is, hogy az eltűnt házastárs valójában meghalt, csak nem ismeretes a halála. A halott nem tud elválni feleségétől, és tudatni se képes vele, hogy halott.

Az águnával foglalkozó haláchikus irodalom legnagyobb része ezzel, az eltűnt házastárs esetével foglalkozik, és azzal a kérdéssel, hogy vajon tekinthetjük-e úgy a tényt, miszerint az illető házastárs eltűnt, mintha meghalt volna.

Az águná problémája mindig is komoly gond volt, de messze nem olyan komoly, mint a holokauszt után: mely tragédia mértéke okot adott arra, hogy a kérdést olyan érzékenységgel kezeljék, mint soha azelőtt. A rabbik döntéshozataluk során olyan kérdésekkel szembesültek, melyek megválaszolása bá­tor­ságot és szilárd meggyőződést igényelt, s erőfeszítést, hogy érvényes mó­dot ta­láljanak a zsidó családok, s ennélfogva a zsidó élet újjáépítésének elő­se­gítésére.

 

A rabbik mint személyes história kutatók

Ahhoz, hogy a rabbik pontos döntést hozhassanak az illető asszony vagy férfi házassági helyzetéről a holokauszt után, profi történésszé kellett len­niük, mert a státusz meghatározásához az érintettek élettörténetének min­den részletéről tud­ni­uk kellett.

Azt találjuk, hogy azok a rabbik, akik ezzel a témával foglalkoztak, elégséges felkészültséggel és kutatások birtokában láttak neki, bár egyesek több helyzetet vettek számításba, mint mások.

 

Különböző rabbinikus perspektívák a Holokauszt történetében

Feuerwerger Méir rabbi[9] például – Ezrát Násim című könyvében[10] – nem tesz különbséget a munkatáborok, a koncentrációs táborok és a haláltáborok között. De nem tesz különbséget aközött sem, hogy valaki Auschwitzban balra küldtek a szelekciókor, a biztos halálba, vagy jobbra, a bizonytalanba. Egész elemzése azokra alapoz, „akik a holokauszt elszenvedői voltak”, és igyekszik alapot találni, hogy mindenkit felszabadítson a házasság kötelékéből.

Mások, például Meisels Cvi Hirs rabbi[11] Tákánát águnot című könyvében[12] és Lichtenstein Hilél rabbi[13] Ráni ákárá c. responzumkötetében[14] éppen ellenkezőleg, részletes különbségeket állapítanak meg a munkatáborok és haláltáborok jogi minősítése szempontjából, és a szelekcióban a balra vagy jobbra ítéltek között stb.

Ezek a különbségtevések azért szükségesek, hogy meg lehessen határozni a precíz jogi kategóriát, a talmudi precedensek alkalmazására. Ha valakit balra küldtek, azt ahhoz hasonlítják[15], mint amikor valaki skorpiókkal és kígyókkal teli verembe esik, ami a Talmud szerint[16] biztos halálnak számít.

Hasonló különbségeket állapítottak meg az alapján, hogy kinek milyen kényszermunkát kellett végeznie a táborban. Általában, ha valaki munkatáborba került, a vélelem szerint távozott az élők sorából, tekintettel a rettenetes életkörülményekre: de azért voltak könnyebb munkák, a szakácsoké és a ruhaválogatóké például, ahol talán lehet érvelni amellett, hogy a viszonylagosan normális életkörülmények a táborban is adottnak voltak tekinthetők[17].

 

Élő „halottak” a haláltáborokban

Egyes tekintélyeink arról sem feledkeztek meg, hogy az átélt vesze­del­mek hatására a túlélők igen megviselt állapotban maradtak életben, amint az látható a következő idézetből, melyben Meisels rabbi a holokauszt tragédiájának egy fontos aspektusával foglalkozik:

Ha a háború még néhány hónapig eltartott volna, egyetlen ember se marad életben, Isten mentsen, mert a [túlélők] elsöprő többsége a szó szoros értelmében a halál szélén volt maga is, és arra, hogy gyógyításhoz jutnak, a legtávolabbi reménységük sem volt, hiszen még mindig a gonoszok uralma alatt voltak. De még a felsza­ba­dí­tás után is lehetetlenség volt gyógyszerhez, orvoshoz jutni, hogy az ennyi rengeteg embernek elég legyen. Bergen-Belsenben például körülbelül húszezer volt zsidó fogoly halt meg a háború végét követő első hónapban. És így volt ez sok táborban. Addig is ször­nyű veszélyben voltak, irgalmas Isten, és nem lehetett állapotukon javítani gyógyszerekkel, tehát aki a koncentrációs táborban volt fogoly a felszabadítás előtt, mind „tréfá”-nak minősült[18], hisz egy éven belül elhunytak volna. Mindegyikük kórházi kezelésre szorult, s tízezreken már semmiféle gyógyszer és terápia sem segített. Így felszabadítás előtt már gyakorlatilag elveszítették „az élők” stá­tuszát.[19]

„Saját hadsereg”, amelyik mégis idegenként viselkedik

A holokauszt kivételes természete sem kerülte el a témával foglalkozók figyelmét:

Ők[20] nem csak a maguk akaratából gyilkoltak, bár ízig-vérig gonoszak voltak. Parancsra is tették, a legmagasabb szintről érkező parancsra.

Ennek a megkülönböztetésnek haláchikus jelentősége is van. A Talmud[21] közli, hogy mikor egy várost elfoglalja az ostromló ellenség, a lakóira az élet szigorúságának és a halál szigorúságának szabályai vonatkoznak[22].

De ez csak akkor van így, ha idegen seregről van szó, ha helyi sereg ostromol, a szabály nem érvényes. A helybeli hadseregben több a könyörület honfitársaik iránt, óvatosabban járnak el. A holokauszt esetéb­en nincs okunk feltételezni ilyen mérsékletet, mert a második világháborúban a németek által megszállt országban olyanok vették ellenőrzésük alá a táborokat és a gettókat, akik a németekkel azonos véleményen voltak, azaz maguk is nácik voltak.

Meisels rabbi szavaival:

Az az ország is[23] hozta létre a gettókat, rabolta el a zsidók vagyonát, míg még otthonukban éltek, és őrizte őket elzárva, míg átadhatta gyilkosaiknak, hogy megöljék őket. Az ország [lakóinak] gondolatában fel sem merült, hogy egyikük is élve térhet majd haza. Biztosak voltak gyilkosaik győzelmében, s tudták jól, ha a gyilkosok nem nyerik meg a háborút, ők is vele vesznek el, de egyál­ta­lán nem féltek, s a tetteik olyanok voltak, mint a gyilkosoké, cseppet sem „zavarta” őket a zsidók meggyilkolása.[24]

 

Egyedi, és egyben felmentő jellegű, történet-e a Holokauszt?

A holokauszt kivételességével is foglalkoztak a rabbik, illetve a tragédia rettenetes hatásával, melynek okán amellett érveltek, hogy az águná rabbinikus szabályai ilyen körülmények között nem érvénye­sí­ten­dők. A rabbik érvei szerint ilyen körülmények között bölcseink sem ítéltek vol­na úgy, hogy az alkalmazás szigorú legyen.

A mi esetünkben, midőn a legtöbbeket a gázkamra pusztított el, olyan módon, hogy ilyesmiről soha azelőtt nem hallottunk, és bölcseink írásában sem találunk hasonlót[25].

Azaz a helyzet kivételessége miatt kívül esik a rabbinikus tilalom hatókörén.

Hasonlóképpen: Roller Chájim Mordecháj rabbi[26] úgy érvel írásban, hogy Gersom rabbi döntése, mely megtiltja a férfinak, hogy egynél több felesége legyen, nem érvényesíthető a holokauszt után:

A jelen helyzetünkben, melyben agunok tízezerszámra vannak, min­denki egyetért abban, hogy ezt az esetet Gersom rabbi nem vette be döntésébe.[27]

 

A gázkamrából is ki lehetett szabadulni…

A rabbik tudatában voltak a ténynek, hogy egyes esetekben még azok közül is menekültek meg, akiket balra küldtek a szelekciókor.

Láttam az írását nemzedékünk géniuszának, a szent városból, Jeruzsálemből[28], aki azt írta, hogy a bal oldal státusza olyan, mint a fenék nélküli mély víz[be esetteké][29], minthogy alkalmanként előfordul, csoda által, hogy némelyek megmenekültek, és így túlélték.[30]

Hasonlóképpen: azt találjuk, hogy Szofér Jichák Cvi rabbi[31] szintén a „feneketlenül mély vízhez” hasonlította a helyzetet (illetve legalábbis általános vélelemként, mely további információt igényel, amilyen a balra küldöttek kora, illetve hogy volt-e a közelben munkatábor is).[32]

 

A Mengele féle „balra küldés” háláchikus megítélése

Annak a helyzetnek a kivételes jellemzői egyfelől, ha valakit balra küldtek (ez szinte biztos halált jelentet, amikor nincsen logikus alapja annak, hogy feltételezzük, bárki is túlélhette), másfelől a tény, hogy voltak, akik túlélték a balra küldöttek közül, meglehetős nehézségeket jelentett a helyzet haláchikus kategóriáinak megállapításában.

A két legközelebbi talmudi precedens, mely a balra küldéshez hasonlít:

1. ha valaki feneketlen vízmélységbe esik,
2. ha olyan verembe esik, mely kígyókkal és skorpiókkal van teli.

A feneketlen vízmélység majdnem biztos halálnak minősül, minthogy nagyon kevesek képesek túlélni. A tórai törvény szerint tehát e kategóriák egyikébe tartozó esetben a megmaradt házastárs újabb házasságot köthet. De a házassági státusz komolysága miatt a rabbik a szélsőséges kisebbséget is számításba veszik, és megtiltották az érintettnek, hogy újabb házasságot kössön, ha csak a feneketlen vízmélység esetéről van szó. Amint mondtuk, az ebbe a kategóriába tartozó esetekben, ha már új házasságot kötött, a rabbik azt viszont megengedték az ilyennek, hogy új férjénél maradjon.

Ami azt a helyzetet illeti, ha valaki kígyókkal és skorpiókkal teli verembe esik, bölcseink ezt a biztos halál esetének tekintik. Bár megvan az elvi lehetősége annak, hogy valaki egy kígyókkal és skorpiókkal teli veremben mégis sértetlen marad, és egy ilyen esetről van is tudomásunk, mikor valaki túlélte, hogy kígyókkal és skorpiókkal teli verembe esett: a szentírási történetben József[33]. Ugyanakkor bölcseink nem veszik ezt lehetőségnek, mert aki túlél egy ilyet, azt mindenestül csodának kell tulajdonítani, márpedig csodákra nem alapozunk jogi spekulációkat.

Tehát akit balra küldtek, azt úgy tekinthetjük, mint aki feneketlen mélységű vizekbe esett, minthogy a halála a legszélsőségesebb értelemben valószínű, csak egy ritka-ritka kisebbség élhette ezt túl. Úgyanakkor úgy is tekinthetjük, hogy egyszersmind a verembe esés kategóriájába tartozik az eset, ahol a túlélést csodának tulajdonítjuk, melynek nincsen jogi hatása azok szempontjából, akiket balra küldtek, és nem tudunk róluk azóta.

A balra küldés esetének egyedisége – más helyzetekkel szemben, amilyen például a munkatábori raboskodás stb. – abban rejlik, hogy az utóbbiak nem jelentenek föltétlen, biztos halált, és nem hasonlíthatók igazságosan a kígyók és skorpiók vermébe eséshez. (Bár Feuerwerger rabbi az Ezrát násimban számba veszi még ennek lehetőségét is, az elsöprő többség nem teszi.) Munkatáborban lenni, ezt a helyzetet hasonlították a „feneketlen vízmélység” esetéhez, illetve ahhoz is, amikor (idegenekből vagy honfitársakból álló) ellenséges csapatok foglalják el a várost. És mégis voltak túlélők azok közt is, akiket balra küldtek, tehát ebben a helyzetben zavarban lehetünk afelől, melyik kategóriába tartozik az, ha valakit balra küldtek.

 

Voltak-e akik túlélték a „balra küldést”?

Ez az oka annak az érdekes jelenségnek, ami megfigyelhető abban, ahogyan a rabbik a balra küldés esetének kategóriába sorolásával bánnak. A többi helyzettel, munkatáborokkal, gettókkal, különféle munkákkal kapcsolatban az elemzéseik mindig következetesek. Lehet vita, okfejtés, érvek párbaja, bizonyos kategóriák javaslása, mások elvetése, de amint a konklúzió megszületett, meg is marad, rendületlen.

A balra küldés esetével kapcsolatban azonban azt találjuk, hogy a konk­lúzió levonása után is előfordulhat, hogy a rabbik visszavonták döntésüket, és felülvizsgálták.

Amint azt röviden majd előadjuk, Lichtenstein rabbi eredetileg a balra küldés esetét úgy tekintette, mint ami a „feneketlen vízmélység” esetének megfelelője, de végül ezt az álláspontját visszavonta, és úgy foglalt állást, hogy a kígyókkal és skorpiókkal teli verembe esés kategóriájába tartozik.

Ráadásul: Szofér rabbi, aki eredetileg szintén a feneketlen vízmélység esetének tekintette a balra küldés esetét, ugyancsak visszavonta, és bár sosem mondta ki, hogy egyenlőnek tartaná a kígyóverem esetével, arra az álláspontra jutott, hogy súlyosabb az eset, mint a feneketlen vízmélységé, és így jogilag hasonlítható a kígyóvereméhez.[34]

Még Meisels rabbi is, aki eredetileg a kígyóveremhez hasonlította (további tisztázás és korlátozások nélkül), később visszavonta, és feltételeket állapított meg, melyek teljesülése esetén a kígyóveremhez hasonlítandó az eset.

Miután Meisels rabbi a jeruzsálemi géniusz szavait idézi, vitába száll a gáon döntésével, mellyel az a feneketlen vízmélység esetéhez hasonlítja az esetet. Úgy érvel, hogy bár van, aki túlélte, ha lett volna olyan, aki tényleg élve tér vissza, miután balra küldték, arról mindenki tudna, hogy ekkora csoda történt.

…És így világos, mint a nap, hogy azok, akik megérkeztek Auschwitzba, és balra küldték őket, azoknak „a világon semmi” esélyük sem volt arra, hogy megmeneküljenek, és szabaddá legyenek, hiszen elektromos kerítéssel voltak körülvéve, és őrök álltak minden oldalon, és ha ilyen csoda történt volna, hogy valaki megmenekül a balra küldöttek közül, akkor nekik feltétlenül muszáj lett volna eljutniuk a kényszermunka-táborba, azokkal együtt, akiket jobbra küldték. Mindenki látta volna őket és tudott volna róla, hiszen nem volt más menedék (ahová mehettek volna), mint maga a tábor, és ha valakit balra küldtek, és aztán nem látták a táborban, csak azt jelentheti, hogy a gázkamrába került, és [a tetemét] megégették[35].

Lichtenstein rabbi sok más példát is hoz arról, hogy olyanok, akiket balra küldtek, mégis túlélték.

Bizonyságot kaptam istenfélő embertől arra, hogy 450 ember érkezett Auschwitzba, akik olyan rossz állapotban voltak, mikor meg­érkeztek a táborba, az út szörnyűségei miatt, hogy azt kérték a gonosz őröktől, lőjék agyon őket. Az őrök azt felelték nekik, hogy ne aggódjanak, mert igen rövid idő alatt el fogják hagyni e világot. És így tettek velük: levetkőztették őket, és meztelenül beterelték a „fürdőhelyiségbe”, azaz a gázkamrába, amit úgy alakítottak ki, hogy fürdőnek nézzen ki, amint ismeretes. És mikor ott álltak, sírva, egyes „üreslelkű” zsidók, akik ott dolgoztak, azt mondták nekik, hogy ne aggódjanak, mert pár perc múlva el lesznek választva az élettől. Hirtelen katona lépett be, és azt kiáltotta, hogy mindenki menjen, és vágja le a szakállát. És úgy történt, hogy átvitték őket a munkatáborba, 2-3 kivételével, aki olyan rossz állapotban volt, hogy ott maradt, a pusztulásra.

Hasonlóképpen Treblinkában, ahol elválasztották a transz­port­ból a gázkamrába/krematóriumba kerülőket, néhánya­kat kivá­lasz­­tot­tak, hogy ruhát válogassanak. Ezek egy része el tudott menekülni, és így megmaradt…

Arról is tudomásunk van, meg is jelent újságokban, ellenőrizték is, hogy egy asszony már a gázkamrában volt, és igen közel a halálhoz. Valaki erőfeszítésével kimentették, és elvitték onnan. Ő tanú volt a bergen-belseni perben, tanúsította a kegyetlenségeket, amiket azok a gonoszok, emlékük legyen kitörölve, elkövettek[36].

Ugyanakkor egyetért Meisels rabbival abban, hogy az esetet a kígyóveremhez kell hasonlítanunk, inkább, mint a feneketlen vízmélységhez, több okból is. Ezt írja: „Ölni fognak, mert ez a természetük, válogatás nélkül. Így voltak a németek, a kígyók és skorpiók, akik válogatás nélkül ölnek.”

Így érvel: a) nem volt természetes útja a szabadulásnak, és b) lehetetlen lett volna vesztegetéssel élni. Az egyetlen lehetőség a túlélésre a csoda volt. Minthogy nem támaszkodunk csodákra, úgy kell ítélnünk, hogy bizonyára meghalt az érintett. Vannak ugyan túlélők, és ha vannak túlélők, azt kellene mondanunk, hogy ahogyan túlélték ezek, túlélhette más is, a férje is.

Szerinte arra kell jutnunk, hogy ott a tény, miszerint néhány esetben tudjuk, hogy egyesek, akiket balra küldtek, rendkívüli körülmények közt megmenekültek: nos, a probléma megoldásához azt a hasonlatot hívhatjuk segítségül, amikor valakit karóba húztak, és számításba vesszük azt a valószínűtlen eshetőséget, hogy valaki jön, és megmenti őt. Esetünkben nem csak feltesszük, hogy lehet ilyen, hanem tudjuk, hogy egyeseket megmentettek. A kérdésünk az, hogy az illető érintett vajon azok közé tartozik-e, akiket megmentettek? Világos, hogy balra küldve lenni semmivel sem jobb eset, mintha valakit karóba húzni látnak.

Két lehetséges hasonlat van arra, ha valakit balra küldenek, mindkettő arra a konlúzióra vezet, hogy önmagában a balra küldés nem elégséges a halál feltételezéséhez. Az elsőt már említettük, egy túlélő vallomása alapján.

 

Talmudi példa a „balra küldésre”

A második az, amit a Talmud[37] ad elő, egy helyzetről, melyben valaki a bíróság előtt tanúsítja, hogy „házunkat körülvette a tűz”, vagy „pincénket körülvette a tűz”, és „ő meghalt, én megmaradtam” (azaz én ki tudtam menekülni, ő meg nem). És nem hinnénk neki.

A Talmud ezt a szakaszt alkalmazza, hogy kihívást intézzen vele azon nézet ellen, miszerint hinnünk kell a tanúnak, ha nincs okunk feltételezni, hogy a hazugságra személyes érdek veszi rá: „Miért is hazudna?”. A Talmud feloldja ezt a problémát, azzal, hogy kijelenti, nem azért nem hiszünk az ilyennek, mert azt gondoljuk, hogy nem halt meg a másik, hanem mert csak feltételezte, hogy felebarátja halott, hiszen ő maga kimenekült a tűzből, a másikat meg nem látta megmenekülni.

A Talmud írja: „Az az eset más, mi mondhatjuk neki: »Ahogy veled történt a csoda, úgy történhetett vele is.«” Tehát elutasítjuk tanúbizonyságát, úgy ítélvén, hogy feltételezése nem korrekt, mert bár a megmenekülés­hez „csoda” kell, tudjuk, hogy a tanú megmenekült, csodával, és úgy ítélünk, hogy ez a csoda barátjával is megtörténhetett.

A párhuzam ez eset és a balra küldés esete között erős alapra helyezkedik. Mindkét esetben magas a halálveszély, olyannyira, hogy a megmenekülés csodának tekintendő. És mindkét esetben volt, aki mégis túlélte.

Tehát azt kell föltételeznünk, minden esetben, akit balra küldtek, hogy túlélhette, csoda útján, azon az alapon, hogy amint egyik a csoda útján meg­menekült, úgy a kérdéses illető is megmenekülhetett.

Ezen az alapon, még ha a kígyóverem esetéhez hasonlítjuk is a balra küldést, mivel néhányan túlélték, úgy kell tekintenünk mindenkinél, hogy ta­lán ő is túlélte.

Lichtenstein rabbi azonban visszautasítja ezeket a párhuzamokat:

1. Különbség a karóba húzáshoz képest: a talmudi szakasz, mely közli velünk, hogy még ha valaki látott valaki mást karóba húzva vagy keresztre feszítve, még ha látta is a keresztet (vagy a kötelet) nyaka körül, nem tekintendő biztosan halottnak: ez csak a közönséges gyilkosokra vonatkozik, akik rablás és fosztogatás közben ölnek. A keresztre feszítés csak esetleges a fosztogatás és rablás mellett. A mi esetünk azonban nem ilyen, a balra küldés. A németek elsődleges célja a zsidók meggyilkolása volt. Ha az elsődleges cél a rablás, a rablók nem feltétlenül maradnak ott, meggyőződni róla, hogy mindenki meghalt, ha karóba húzták, kifosztják és otthagyják, ha túléli, hát túléli, nekik mindegy. Ezért lehetséges, bár nem valószínű, hogy jön valaki, és megmenti. A németek, akik egyedüli célja a zsidók meggyilkolása volt, megbizonyosodtak róla, hogy áldozatuk meg is halt, és így nem volt lehetőség arra, hogy valaki jöjjön, és megmentse őket. Hasonlóképpen: nem valószerű feltételezni, hogy meggondolják magukat, miután már úgy döntöttek, hogy valakit megölnek.

Következésképp nem szabad ezt az esetet a karóba húzáshoz hasonlítani, hanem inkább feltételezhetjük, hogy az illető meg is halt, hiszen a túléléshez csoda kellett volna, a csodát pedig nem számítjuk.

2. Hasonlóképpen: nem hasonlíthatjuk ahhoz a talmudi esethez sem, amikor valaki kimenekül a házból vagy a pincéből, ahol tűz ütött ki. Minthogy ez nem olyan helyzet, amikor az érintettet biztosan halottnak kell tekinteni, még ha [a haláláról valló] tanú nem is éli túl, akkor is kétségesnek kell tekinteni, hogy tényleg meghalt-e. Ezért a Talmud azzal az érvvel él: „Amint te túlélted, felebarátod is túlélhette”.

Mindazáltal a mi esetünkben, ha valakit balra küldtek, a meghalás esélye kikerülhetetlennek tekintendő, és ezért igazi csodának kell venni, ha valaki túlélte. Ilyen esetekben nem mondjuk: „Ahogy veled megtörtént a csoda, barátoddal is megtörténhetett.” Ezt ahhoz hasonlítjuk, amikor tízen esnek a kígyóverembe (mely eset a Talmud szerint a biztos halál), és egy túléli, akkor nem mondjuk, hogy mivel a csoda megmentette őt, akkor a többiek is talán megmenekültek. Azt mondjuk, hogy bár megtörtént a csoda, az nem következik belőle, hogy meg is ismétlődött.

Van a holokauszt esetében még egy tényező. Bár a csoda megtörténhetett, és akit balra küldtek, elvihették utóbb munkára, de ha munkára került is, ott sem föltétlenül menekült meg, sőt, a munkára küldöttek többsége szintén meghalt, ezért abból a valószerűtlen föltételezésből, hogy túlélte a gázkamrát, következik az újabb kétely, hogy túlélte-e a munkatábort.

 

Módosított álláspontok

A jelek szerint Meisels rabbi idővel szintén már nem vállalta fel minden implikációját azon döntésének, miszerint a balra küldés a biztos halált jelenti (kígyóverem). Azt írja testvérének, Meisels Joszéf Mosénak írott levelében (aki a marosújvári rabbi volt)[38]:

Még ha van is tanúbizonyság, miszerint azonnal balra küldték, és azok között állt, akiket balra küldtek, de nem tanúsítja, hogy látták ott, amikor onnét a krematóriumokhoz vitték őket, ez esetben ez nem jobb, mint a feneketlen vízmélység. Alkalmanként előfordult, hogy valaki onnét megmenekült, csodával vagy másként, minthogy ez eltartott akár két óráig is, mely alatt kifosztották a zsidókat. Míg ez tartott, páros sorokban kellett állni, és úgy tűnhetett, hogy mindkét oldal (a bal és a jobb) munkára megy majd. Ez idő alatt megtörtént, hogy ezerből egy, aki bal oldalt volt, átmenekült jobbra, és elvegyült köztük, és a tanú sem vette észre.

 

Összegzés a „balra küldéssel” kapcsolatos véleményről

1. Minthogy voltak esetek, amikor balra küldtek egyeseket, és a gázkam­rákhoz vitték, mégis megmenekült, a feneketlen vízmélységhez kell ha­sonlítani („Jeruzsálemi géniusz”), vagy ahhoz, mint amikor karóba húzást látnak (Lichtenstein rabbi eredeti véleménye). Ezekben az esetekben úgy tekintjük a helyzetet, mint olyat, amikor valószínű, hogy a kérdéses il­le­tő meghalt, de nem biztos. A háláchá szerint tehát a felesége nem mehet máshoz, de ha máshoz ment már, nem kell elhagyja azt.
2. Meisels rabbi a fivéréhez írott levelében: ha valakit láttak balra küldetni, a gázkamrákhoz, ezt ahhoz kell hasonlítani, mint mikor kígyóverembe esik valaki, és feltételezzük, hogy a halála biztos. Ugyanakkor pusztán az, hogy valaki a bal oldalra került, és várt, hogy az ellenség kifossza a zsidókat, mely eltarthatott két óráig is: ez a fázis úgy tekintendő, mint a feneketlen vízmélység esete.
3. Lichtenstein rabbi: a kígyóveremhez kell hasonlítani, ahol a halált biztosnak vesszük.

 

Kinek volt „könnyebb sora” a táborokban?

Amint láthatjuk, Lichtenstein rabbi nagyon is tudatában volt a holoka­uszt során történtek rendkívül széles spektrumának, és a kimenekvés különféle lehetőségeinek. Ő a legsajátságosabb rabbinikus tekintély az águ­ná­­­val foglalkozók közül, minden lehetőséget feltérképez, halá­chi­kus jelentő­séget tulajdonítva sok látszólag triviális körülménynek, melynek nem lát­szik jogi súlya lenni.

Meisels rabbi, aki szintén alaposan körüljárja a témát, a szakácsokról mondja, hogy könnyebb sorsuk volt a holokausztban, Lichtenstein rabbi a ruha­válogatókat nevezi meg, azokat, akik a gázhalálba küldöttek ruháit válo­gatták. Ennek a látszólag lényegtelen körülménynek is haláchikus jelen­tőséget tulajdonít.

Míg Meisels rabbi és mások azt írják, ritkaság, hogy valaki, akit balra küldtek, túlélte volna, Lichtenstein rabbi sorolja a példákat. Még olyan példát is ad, akit elgázosítottak a kamrában, és mégis túlélte.

Lichtenstein rabbi írt a keleten (Ukrajnában, Litvániában stb.) lezajlott mészárlásokról is, ahol árokba lőtték az embereket, és hogyan történt meg, hogy akit halottnak hittek, túlélte, később elmenekülhetett, és megmaradt.

 

Munkatáborok, partizánok, lengyel hadsereg

Ír egy nem zsidó fogolyról, aki képes volt elmenekülni a táborból.[39] Arról is tudósít bennünket, hogy ezzel együtt nagyon nehéz volt, szinte lehetetlen elmenekülni a munkatáborokból, de azért mégis, mivel a munkatáborokban nagy területen szórodtak szét a foglyok, lehetséges volt a menekülés. Később azt írja, hogy a menekvés esélye a táborokban egy a százezerhez[40].

Ír partizánokról és zsidókról a lengyel seregben, s hogy a háború kezdetén a lengyelek nem akartak zsidókat ölni, bár azt is, hogy amikor a zsidók elbújtak, sok lengyel felkutatta, és megölte őket[41].

 

Keresztény életmentők és a varsói gettófelkelés

Tudott dolog, hogy keresztények sok gyereket elbújtattak. Ennek is haláchikus jelentőséget tulajdonít. A kérdés egy olyan asszonyt érint, akinek a férje meghalt, de volt testvére. Ha a gyereke életben van, a feleség kötve van a férje testvéréhez a levirátusi házasság által,[42] ha nem, akkor szabad.

A helyzet, melyben ez a kérdés felmerült, egy bizonyos Frankel Je­ho­su­­át érint, aki a szóban forgó, eltűnt férj testvére. A feleség szerint a férjének sikerült a hatóságoknál elérnie, hogy megmentse 9 hónapos lányukat. 1943-ban történt ez, azóta senki se hallott a férfi felől. Nem nyomoztak Len­gyelországban a gyerek után, hiszen nagyon sok zsidó gyereket mentettek meg úgy, hogy keresztényeknek adták őket.

Ebben az esetben Lichtenstein rabbi úgy döntött, hogy az asszony tegyen a levirátusi házasság/chálicá előírásai szerint, míg többet tudnak meg a gyerekről, mert noha lehetséges, hogy a férj életben maradt, a legtöbbjük meghalt, és a többség az erősebb érv azzal szemben, hogy az asszonyt korábbi státusza szerint nem kötötte kötelem, és nem kell hozzámennie elhunyt férje fivéréhez.

A kórházat is megvizsgálták, és azt találták, hogy az egész kórházat likvidálták.[43]

Annak is haláchikus jelentőséget tulajdonít, ami a varsói gettófelkelés idején történt. Ebben az esetben a felkelés nem szolgál alapjául az enyhébb döntésnek, hanem a szigorúságnak az alapja.

Lichtenstein rabbi 1944 peszáchjára datálja a felkelést. Szerinte a felkelés előtt a legtöbb zsidó még életben volt. Ezért a kérdéses esetben, mikor a fiú 1941-ben meghalt, ez a felkelés előtt van néhány évvel, az apa vélelmezett státusza tehát az élőké, ezért azt kell feltételeznünk, hogy a fiú az apa előtt halt meg, és ezért az asszonyt köti a levirátusi házasság köteléke elhunyt férje testvéréhez.[44]

 

Emberkísérletek a haláltáborokban

Szól azokról a kísérletekről is, melyeket a németek végeztek zsidó alanyokon:

Azoknak az átkozottaknak és gonoszoknak a szokása volt, hogy fogják azokat, akik uralmuk alatt állnak, és tanulnak a testükből, orvosi kísérleteket végeznek, és a kísérlet alatt állók nyaka köré gyakran tettek valamit (többnyire azoknak, akiket valami betegség sújtott, például süketség).

Ezt annak feltételezére alkalmazza alapként, hogy a beteg apa előbb halt meg, mint süket lánya, minthogy a lányon volt egy „lánc”, ami azt jelezte, hogy ő süket. Feltételezhetjük tehát, hogy mivel a lányon volt lánc, legalább egy időre tanulmányi célokra használták őt, így túlélte a kezdeti szelekciót, míg az édesapját, aki beteg volt, valószínűleg nyomban kiszelektálták, és ő halt meg előbb, s ezzel az aguná kötelékei alól szabaddá tette feleségét.[45]

 

Azok, akik megtapasztalták a holokausztot,
szemben azokkal, akik nem

Meisels rabbi egyike azon rabbik példájának, akik úgy vélték, hogy a valóságban megtapasztalni Auschwitzot (és bármelyik másik haláltábort), az az élmény összehasonlíthatatlan azzal, ha valaki csak olvas róla. Az előbb emlitett levélben, amit testvéréhez írt, azt írja, hogy mivel ő ott volt, és látta, hogy zajlottak a gyilkosságok, ezen az alapon úgy ítél, hogy ha láttak valakit a bal oldalon, az olyan, mintha halottként látták volna.

Vitatkozik a pesti ortodox rabbikkal arról, hogy ha valakit transzportba küldtek, és aztán nem volt azok között, akik munkára mentek, azt nyilván bal oldalra szelektálták, minthogy más lehetőség nem volt. Ezt azon az alapon érvelte, hogy ő ott volt, és látta, hogyan zajlanak a dolgok.

 

Rabbik a táborokban – vélemény különbség
a személy benyomások alapján

Mint fentebb mondtuk, nagy különbség van aközött, ahogy egyes rabbik miképpen ítélték meg a holokauszt egyes tapasztalatait és helyzeteit. Feuerwerger rabbi, aki maga is megjárta a koncentrációs táborokat, nem foglalkozik különösebb részletességgel mégsem a holokauszt különféle helyzeteivel. Jáákov Jiszraél Zuber rabbi[46] Zichron Jáákov res­pon­zum­gyűj­te­mé­nyében[47], bár részletesen foglalkozik a specifikus helyzetek bőségével, közelébe sem jár Meisels rabbinak és Lichtenstein rabbinak.

Talán a különbség oka, hogy Feuerwerger rabbi nem responzumokat ír különféle esetekről, hanem egy könyvet „jogi tájékozódásra”, de nem arra a célra, hogy döntvényként használják. Általában enyhébben ítéli meg az eseteket, s az a rabbi, aki a konkrét ügyet elbírálja, alkalmazhatja az ő véleményét a végső döntés meghozatalakor.

Számomra azonban úgy tűnik, valószínűbb ok arra, hogy egyes rabbik miért foglalkoznak részletesebben a témával, míg mások nem, az, hogy a háború után a sorsuk milyen helyre juttatta őket.

Ha a rabbi Amerikában, Dél-Afrikában vagy Ausztráliában élt a háború után, az águná kérdései nem voltak ott annyira nyomasztók, kevésbé igényelt szigort, illetve az aktuális részletek tisztázását, mint azok esetei, akik a táborokban voltak.

Feuerwerger rabbi a brüsszeli bét din rabbija volt a háború után, aztán Londonban élt. Zuber rabbi Stockholmban volt rabbi a háború után, és bár sok águn és águná volt ott nyilván, mert nem csekély túlélő populáció élt ott, de nem hasonlítható ahhoz a helyzethez, mint ha valaki a táborokban volt. Az olyan városokban, mint Brüsszel és Stockholm, megoldást találni nyilván nem volt annyira nyomasztó nehézség, mint a táborokban a felszabadítás után. „Bergen-Belsenben húszezer ember volt, sok országból. Sokuk nem tud hová menni…”[48]

Dacára annak, hogy Lichtenstein rabbi megjárta Buchenwaldot, Mei­sels rabbi pedig Auschwitzot, az ügyben, hogy mi történt pontosan, nagyban támaszkodtak a tanúk vallomásaira. Helyzetük Bergen-Belsen és a felszabadított táborok rabbijaként Németországban megkívánta tőlük és lehetővé is tette számukra, hogy jobban tudatára ébredjenek a részletek fontosságának, s hogy mi történt valójában.

Egy példa arra, milyen haláchikus különbségtevésre lesz érzékennyé egy olyan rabbi, aki a felszabadított táborban munkálkodott:

A feneketlen vízmélység talmudi kategóriájából látjuk, hogy a rabbik szá­mításba vették azt a valószínűtlen lehetőséget, hogy a férj túléli még a nagyon szélsőséges helyzeteket is. Ugyanakkor, ha annak valószerűt­len­sé­gét, hogy a férj visszatér, egy más irányú valószerűtlenség is megerősíti, amely szintén azt sugallja, hogy nem tér vissza, akkor az asszony szabad lesz a férjhez menésre a rabbinikus szabályok szerint is.

A holokausztot tehát, melyben a legtöbben meghaltak, ahhoz hasonlíthatjuk, amilyen a feneketlen vízmélység, mely esetben számításba vesszük a kisebbséget, mely túléli, hisz a holokausztot is túlélte egy kisebbség. Ugyanakkor más okunk is van rá, hogy enyhébben ítéljünk, ti. hogy a férj eltűnt, és a legtöbb férj (különösen aki boldog házasságban élt), aki eltűnt, és nem vette fel a kapcsolatot feleségével józan időhatáron belül, nyilvánvalóan halott.

Ugyanakkor, ha e két tényező nem egyfelé mutat egy esetben, nem kombinálhatjuk őket az enyhe döntés kedvéért. De ha egyfelé mutat mindkettő, és mindkettő felmerült, akkor külön-külön ki kell értékelni a kettőt a maga ereje szerint, a feneketlen vízmélységgel szemben, és számításba kell vennünk a kisebbségi esetek lehetőségeit, s hogy azon kisebbséghez tartozik-e [az érintett], akik túlélték.

A táborokban a többség halála a háború idején történt. Bár sokan haltak meg később is (Meisels rabbi szerint a felszabadulás utáni első hónapban 20 000-en),[49] a túlnyomó többség a háború alatt halt meg.

Az az eset, amikor valakinek „elveszett/feledésbe merült az emléke” (az­az eltűnt, nem hallottak felőle), csak a háború után alkalmazható, és nem rögtön a háború után, hiszen nem kérdezhetjük, hogy miért is nem jelentkezett vagy tért haza a férj rögtön a háború végeztével. Kis időre szükség volt, legalábbis. Nem szabad tehát a tényezőket kombinálni és a feneketlen vízmélységhez hasonlítani az esetet (ami csak magára a háborúra alkalmazható).

A táborokban lévő állapotok miatt azonban Meisels rabbi megtehette, hogy e két tényezőt kombinálja:

Esetünkben, amikor jóformán minden asszony nyolc hónnappal a háború vége után fordul a bírósághoz, mert betegek voltak, és mert addig remélték, hogy életjelet kapnak a férjüktől, a tanúvallo­má­sok felvételekor már lehetséges lett volna, hogy a férjüktől hír jöjjön[50].

 

[1] 5Mózes 23:3.

[2] Talmud, Szotá 27b., Sulchán áruch, Even háezer 11:1., 178:17.

[3] Lásd Maimonidész A házasság szabályai 1:3.

[4] 5Mózes 24:1–2.

[5] Talmud, Jövámot 65a. végén.

[6] Sulchán áruch uo. 1:10.

[7] Lásd Talmudic Encyclopedia 17. kötet 447. oldal.

[8] Ez a kifejezés azonos értelemben szerepel már a Szentírásban is. Rút könyvében (1:13.): הֲלָהֵן תֵּעָגֵנָה לְבִלְתִּי הֱיוֹת לְאִישׁ („Vajon… elzárkóznátok-e, hogy férjé ne legyetek?”).

[9] 1904, Nagyszombat – 1968, London.

[10] Első kötet, Brüsszel, [1950?].

[11] 1904, Sátoraljaújhely – 1974, Chicago. 1930-tól váci dáján volt.

[12] Bergen-Belsen, 1946.

[13] 1900, Szilágykraszna – 1979, New York. 1938-tól helyetes rabbi volt Szi­lágy­krasz­nában.

[14] Brooklyn, 1993.

[15] Tákánát águnot 3. szakasz.

[16] Jövámot 121a. végén.

[17] Ráni ákárá 2. fejezet, Tákánát águnot 1. szakasz 3.

[18] Ez a fogalom eredetileg azokra az állatokra vonatkozik, melyek nem kóserek, mert haldoklanak – noha addig nem halott, míg meg nem ölik.

[19] Tákánát águnot 12. szakasz.

[20] A németek és szövetségeseik, akik a zsidókat öldösték.

[21] Misna, Gitin 28b.

[22] A halál szigorúsága: aki papi személyhez ment férjhez, ekkor nem ehet trumát (olyan ételt, amit a kohénnak adományoznak, és csak ők [és családjuk] eheti meg), mert talán a férje meghalt már, és így a felesége már nem számit kohénnak.

Az élet szigorúsága: ha pap leánya az illető (de izraelita felesége), ne egyen t­ru­mát, mert talán még mindig házas, és a férje után nem számit kohénnak.

[23] Akár szövetséges, akár megszállt.

[24] Tákánát águnot 15. szakasz.

[25] Tákánát águnot 45. szakasz végén.

[26] 1868–1946. Az erdélyi Németvásár (Târgu Neamț) rabbija.

[27] Binján Cvi responsum II. rész, New York, 1946, 43. fejezet.

[28] Kire utal ez?

[29] Ha valaki olyan vízbe esik, melynek nincsen feneke [legalábbis túl mélyen van ahhoz, hogy élő ember elérje], és nem látják többé –, akkor azt mondjuk, hogy nem lehet megállapítani, hogy meghalt, és ezzel szabaddá tenni házastársát; ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy van elégséges alap arra, hogy kimondjuk a halálát, és emiatt, ha házastársa új házasságot kötött már, akkor megengedjük, hogy új házastársával maradjon, és tőle ne váljon el.

[30] Tákánát águnot 9. szakasz.

[31] 1888, Sárvár – 1966, Jeruzsálem. 1912-től Temesvár ortodox rabbija.

[32] Miszpár háSzófér, 2. kötet, 5. fejezet, 30. bekezdése.

[33] 1Mózes 37:24–28.

[34] Miszpar háSzófér – uo., 6. fejezet, 36. bekezdés.

[35] Tákánát águnot 9. szakasz.

[36] Ráni ákárá 2. fejezet 9. szakasz.

[37] Jövámot 115a.

[38] Binján Cvi responsum uo. 40. fejezet.

[39] Roni ákárá 2. fejezet.

[40] Roni ákárá 5. fejezet.

[41] Roni ákárá, tanúbizonyságok, 13. szakasz.

[42] 5Mózes 25:5–10. Mikor egy nős férfi gyermek nélkül hal meg, a feleségét kötelék köti a fivéréhez, s akár hozzá kell mennie (jibum, levirátusi házasság), vagy chálicát végezni (egyfajta válás ebből a kötelékből).

[43] Roni ákárá, tanúbizonyságok, 17. szakasz.

[44]             Roni ákárá, tanúbizonyságok, 19. szakasz.

[45]             Roni ákárá, tanúbizonyságok, 14. szakasz.

[46] 1896, Schedrin – 1956, Boston. Sok éven keresztül stockholmi rabbi volt.

[47] Jeruzsálem, 1975.

[48] Binján Cvi uo. 35. fejezet.

[49] Binján Cvi uo. 52. fejezet.

[50] Ha azok életben lettek volna még.