Emor
A Ómer-számlálás titka
„És számláljatok magatoknak napokat az ünnep másnapjától, attól a naptól, amikor hozzátok a felmutatandó ómert; …hét teljes hetet számoljatok. Ötven napot számláljatok, a hetedik hét utáni napig és akkor mutassátok be az új lisztáldozatot az Örökkévalónak” (Leviticus, 23, 15-16).
Fenti vers-idézet – a második Templom idején – késhegyig menő vitát okozott a farizeusok és szadduceusok között. Mint ismeretes, a farizeusok a Bibliát a zsidó szájhagyomány alapján magyarázták, míg a szadduceusok szó szerint értelmezték, figyelmen kívül hagyva a hagyomány (Tórá sebáál-pe) által előírt értelmezési előírásokat.
A farizeus iskola az eredeti szöveget – ami úgy szól, hogy „a szombat másnapjától” – úgy értelmezték, hogy az ünnep, vagyis Pészách, másnapjától kell hét hetet számlálni, amikor is Sávuot van, azaz a Hetek Ünnepe. E gondolatmenet szerint a szombat ebben az esetben munkaszüneti napot jelent. Ilyen értelmezést adtak mind a korabeli, mind a későbbi – a zsidó hagyományokon alapuló – Biblia-fordítások is (pl. a Hertz magyar nyelvű Biblia is). Ezzel szemben a nem-zsidó fordítások szó szerintiek „számoljatok, a szombatra következő naptól…” (A magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának kiadása, 1987). Ez egybecseng az egykori szadduceus értelmezéssel.
A fenti vers alapján történik – mind a mai napig – az Ómer-számlálás, ami Pészách második estéjén kezdődik és 49 napig tart. Az ötvenedik nap Sávuot, a Hetek Ünnepe (Pünkösd), mely a zsidó hagyományban egyrészt, mint a Tóra-adás, másrészt, mint a Zsengék Bemutatásának (Bikkurim) ünnepe szerepel.
Később a Pészách és Sávuot közötti 49 nap (vagy annak egy része) részben gyász jelleget öltött. A Halacha megemlíti, hogy ebben az időszakban, rabbi Akiba tanítványai között járvány tört ki, ami sok ezer ember életét követelte. Modern történészek szerint azokról van szó, akik a Bar-Kochba felkelés során vesztették életüket s innen eredeztetik – a szabadságharc leverése miatti burkolt gyász jeléül – azt a szokást, hogy az Ómer-számlálás napjaiban nem szoktak házasodni, nem hallgatnak zenét, általában nem vigadnak.
Málbim (Meir Leibus ben Jechiél, 1809-1879) neves romániai Biblia-kommentátor, egyik kis városkában járván, tudomást szerzett, hogy él közöttük egy istentagadó öreg zsidó, aki megjelentetett egy könyvet, melyben hetet-havat összehordott a Talmud-bölcsek nézetei ellen. A könyv előszavában a szerző elmondja, hogy művét már korábban megírta, de nem akarta mindaddig megjelentetni, amíg lányai férjhez nem mentek, attól félvén – apjuk rendhagyó nézetei miatt – nem találnak maguknak rendes zsidó férjet.
A következő szombaton Málbim – a zsinagógabeli beszédében – burkolt formában említést tett az öregről is.
– A Talmudban írva vagyon – mondta – hogy a szadduceusok szerint Sávuot ünnepe mindig vasárnapra esik, mivel ők az Írást szó szerint értelmezik, azaz az ómer-számlálást a „szombat másnapjától” kezdik. Még arról is említést tesz (Menachot, 65), hogy Johanán ben Zákkáj vitába szállt velük, nekik szegezvén a kérdést: „Bolondok, honnan veszitek ezt az értelmezést?” és „senki nem tudott neki válaszolni, egyetlen öreg kivételével, aki motyogott valamit…”
– De miért csak „egy öreg motyogott valamit”- tette fel Málb”im a szónoki kérdést – hát nem volt a szadduceusok között egy fiatal, tanult ember, aki képes lett volna rendesen válaszolni?
– Persze, hogy volt – adta meg a választ Málbi”m – de a fiatalabbak attól tartottak, hogy nehézségeik lesznek a lányaik férjhez adásában. Így csak egy öregnek volt mersze kimondani azt, amit a többiek is gondoltak…
„Jámbor Jehudát” (Hehászid), idézi a „Máte Mose” című könyv szerzője, mondván, az Ómer-számlálásnak gyakorlati jelentősége van. Ezekben a hetekben, ugyanis, a földműves nép mezőgazdasági munkát végzett, éjjel-nappal dolgoztak a földeken, s elfelejthették volna, mikor van Sávuot. Ezért aztán a Tóra megparancsolja, hogy számolják a napokat, így nem felejtődhet el…
Az esti imát követő Ómer-számlálás után a következőket mondjuk: „Adja vissza nekünk a Könyörületes (újítsa meg) a Szentély-szolgálatot, gyorsan, még napjainkban”.
Mi a magyarázata annak, hogy ezek a szavak éppen az Ómer-számlálást követően hangzanak el?
A Tóra szerint az Ómer-számlálás csak akkor kötelező, ha áll a Szentély és ott mutatják be az Ómert. Mivel Szentély nincs – az Ómer-számlálást csupán Bölcseink teszik kötelezővé, mintegy emlékezésként a valaha fennállott Szentélyre. Az elhangzó könyörgés arra vonatkozik, hogy mihamarabb, eredeti fényében is teljesíthessük a számlálás kötelességét, ne csak megemlékezésként (Jálkut Jichák).
A midrási legenda szerint az Ómer-számlálás eredete még Egyiptomba nyúlik vissza.
Mint emlékezetes, Mózes azt ígérte a zsidóknak, hogy kiszabadulásuk után „szolgálni fogjátok Istent, azon a hegyen” (Exodus, 3, 12). Ők ekkor azt kérdezték: „Mózes, Mesterünk, mikor lesz ez?” Mózes erre azt válaszolta: „ötven nap múltával”. Így aztán mindegyikük számolta a napokat egészen a Tóra-adásig. (Rá”n, Pszáhim).
_
A szakasz foglalkozik a kohaniták életrendjének leírásával, részletesen leírja a rájuk kötelező érvényű szentséges életvitelt. A szigorú megkötöttségek között szerepel, többek között, hogy ők halottat nem érinthetnek, nem látogathatnak temetőt és kizárólag csak a legközelebbi hozzátartozójuk temetésén vehetnek részt. A kohanita elvált asszonyt nem vehet feleségül, a főpapra vonatkozóan ez a tilalom az özvegyasszonyra is kiterjed.
Az alábbi történet egy amerikai fiatalemberről szól, aki abban a hiszemben élt, miszerint ő kohanita.
Két fiatal amerikai zsidó, egy fiú és egy lány, együtt jártak egyetemre. Szerelemre lobbantak egymás iránt, végül össze is házasodtak. Kapcsolatuk azonban elromlott, útjaik szétváltak.
Évek teltek el, mígnem egyszer, véletlenül – a Báál-Tsuvá Institute egy vallási témájú előadásán – összetalálkoztak. Örömmel újították fel ismeretségüket, elmesélték a külön töltött évek történetét, s eközben kiderült, mindketten közelebb kerültek a vallásos életszemlélethez. Ez új tartalmat is adott életüknek. Elhatározták, ha a sors így összehozta őket, újból összeházasodnak, s megvetik egy hagyományőrző zsidó család alapját.
A fiatalember elmesélte szándékát az Intézet rabbijának, hogy elvált feleségét ismét el kívánja venni. A rabbi ekkor azt kérdezte tőle. Ön kohanita, ugye? Az igenlő válaszra a rabbi kénytelen volt az ifjú embert felvilágosítani, hogy a zsidó vallás tiltja, hogy egy kohanita elvált asszonyt vegyen feleségül, még akkor is, ha az már korábban a felesége volt.
Végsőkig el voltak keseredve, amikor is egyik barátjuk azt tanácsolta a férfinek, keresse fel a lubavitsi rebbét, Menáchem Schneursont (áldott legyen az ő emléke), kérje ki az ő tanácsát.
Így is tett. Amikor hosszú várakozás után elébe került, és elmondta jövetele okát, a rebbe mindössze ennyit mondott: „Kérdezze meg édesanyját…”
A fiú azonnal telefonált anyjának és csak annyit kérdezett. Mama, én kohanita vagyok?
– Természetesen, micsoda kérdés.
De a fiú nem elégedett meg ennyivel, tovább kérlelte anyját, mondja meg az igazat, életbevágóan fontos tudnia, s a lubavitsi rebbe is fontosnak tartotta, hogy megkérdezze anyját.
Az anya végül rászánta magát, hogy elmondja fiának a teljes igazságot.
– Amikor apád meghalt – mesélte el az igaz történetet az anya – még gyerek voltál és attól tartottam, hátrányos helyzetbe kerülsz majd a többi gyerekkel szemben. Ezért aztán azt találtam ki, hogy kohanita vagy, abból a meggondolásból, hogy a hitközség tagjai nagyobb megbecsülésben részesítenek a későbbiekben, elsőként járulsz majd a Tóra elé, a vallási ceremóniákon az első sorban kapsz helyet és mindez nagyobb pozíciót biztosít majd neked. Valójában nem vagy kohanita, mivel apád sem volt az.
Így hát elhárult minden akadály a házasság elől. Ma ez a házaspár öt gyereket nevel vallásos szellemben.
„Szólj a kohanitákhoz és mondd nekik…” (Leviticus 21:1.).
A „szólj” és „mondd nekik” kettős kifejezési forma, amit Rási úgy értelmez, hogy ez az Írás felnőtteknek szóló figyelmeztetése, miszerint a törvényeket – lehetőség szerint – a kiskorúakkal is tartassák be.
A vallásos zsidók még arra is ügyelnek, hogy a csecsemő is kósert egyen és még a szombatot se szegje meg. A három éves fiúgyerekre kipát adnak és cicesz hordására szoktatják.
A haszidok – mint az alábbi történetből is kiviláglik – különös figyelmet fordítanak a vallási előírások betartására.
A ruzsini reb Jiszráél házában szokássá vált a 30 napos kort megért fiúgyerek pólyájába egy négyszögletű anyagot – rajta az előírásos ciceszt – betenni.
A rebbe egyik fia, Dávid-Mose – később belőle lett a csortkovi cádik – sokat síró csecsemő volt. Szopni se nagyon akart, alvás helyett is csak sírt – anyja teljesen kétségbe volt esve. Attól való félelmében, hogy talán beteg, a rebecen a gyereket orvoshoz akarta vinni. Ezt viszont a férje megkérdezése nélkül nem akarta megtenni. A cádik – hallván, mi van a gyerekkel – nevetni kezdett és azt mondta:
– Biztos elfelejtettétek betenni a cicitet a pelenkájába.
Kiderült, hogy valóban így állt a dolog. Amint betették, a gyerek abbahagyta a sírást és kiderült, nincs semmi baja.
Testvérei attól kezdve „cicit zsidónak” hívták őt…
A fentemlített Dávid-Mose hét éves volt, amikor a házukban tűz ütött ki. A cádik mindenekelőtt a gyerekeit mentette. Mindannyian együtt voltak, csak a kis Dávid-Mose hiányzott. Sameszát beküldte a házba, keresse meg. Az meg is találta őt, a szobájában, amint ébren feküdt ágyában.
– Nem hallod, hogy tűz van? – kiáltott a gyerekre a samesz.
Dávid-Mose pedig – jelbeszéddel – a tudtára adta, hogy tisztában van azzal, hogy ég a ház, de mivel már elmondta a Hámápil imát (lefekvés előtti ima része, ami után már nem szabad beszélni) így nem beszél. Jelezte azt is, hogy, biztos abban, hogy az Örökkévaló megmenti háza népét.
A samesz elmondta mindezt a cádiknak és amint befejezte mondókáját, a tűz valóban kialudt. – Ne csodálkozzatok – mondta a rebbe – hogy a tűz, Dávid-Mose kedvéért kialudt. Hiszen az Írás is tanúsítja: „Az Istenfélők akaratát teljesíti” (Zsoltárok, 145, 19) és ez a fiam az Istenfélelem iskolapéldája.
„És sanyargassátok magatokat a hónap kilencedikén.” (uo., 23, 32).
Ez a Jom Kippur előtti nap. A Talmud Bölcsei ezt úgy értelmezték, hogy „aki eszik és iszik 9-én, azt olybá veszik, mintha két napig böjtölt volna”, nemcsak 10-én (Joma, 81).
Mi abban a nagy érdem – kérdi Elimelech, a lizsenszki cádik – hogy valaki jókat eszik és iszik erev Jom Kippurkor?
– Ha az ember belegondol – adja meg a választ a rebbe – hogy a tizedik nap, Jom Kippur, minő fenséges nap, amikor a zsidó ember az egész évben elkövetett bűneiért bocsánatot nyerhet – akkor nincs nagyobb önkínzás, mint előző nap jókat enni.
A híres guri rebbe ehhez még hozzáteszi:
– Innen ered az a szokás is, hogy az erev Jom Kippur-i Mincha imánál elmondjuk a bűnbevalló imát (Viduj), akárcsak másnap, a Jom Kippur-i imarend minden imájánál. Ugyanis, ha az erev Jom Kippur-i evés böjtnek számít – mi sem természetesebb, minthogy ehhez bűnbánó ima kapcsolódjék, akárcsak Jom Kippurkor.
(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)
