Jochánán ben Zákkáj tanítványainak egyik legnagyobbika, a jávnei iskola nagy tudású nesztora, rabbi Josuá vitatársa, a második Rábbán Gámliél sógora — ez volt, egy fél mondatban jellemezve, rabbi Eliézer ben Hirkánosz, akinek rendhagyó élettörténete a Második Szentély pusztulása utáni zsidó élet krónikája is egyben.
Eliézer annak a kevés bölcsnek egyike volt, akik gyermekkorukban nem tanultak Tórát, és meglett férfiként ízlelték meg a zsidó tudomány zamatát. Ebben rabbi Ĺkivára hasonlít, aki negyvenéves korában ment el a tanházba, hogy megismerje a héber betűket. A hagyományos források elmondják, hogy Eliézer gazdag földbirtokoscsalád sarja volt. Apja, Hirkánosz, nagybirtokos volt, fiai a földet művelték, és a korabeli gazdag parasztok módjára tudatlan, ám háárec zsidók voltak, olyannyira, hogy Eliézer, a legfiatalabb, még a Smá Jiszráélt és az asztali áldást sem ismerte…
Egy szép napon — egyesek szerint 22, mások szerint 28 éves korában — elhatározta, hogy fölmegy Jeruzsálembe, és jesivánövendék lesz. Amikor elmondta tervét apjának, az öreg Hirkánosz kinevette: „Ennyi idôs korodban akarsz elkezdeni Tórát tanulni? Inkább nôsülj meg: majd a gyerekeidet beírathatod az iskolába!” (Egy másik forrás szerint ekkor már nôs volt.) Ettôl kezdve nem vol nyugta az eke mellett, és arról álmodozott, hogy Tórát fog tanulni. A legenda szerint megjelent elôtte Élijáhu próféta, és azt tanácsolta, hogy menjen Jeruzsálembe Jochánán ben Zákkájnak, a Szánhedrin elnökének híres jesivájába. Végül is szántás közben eltört az ökör lába. Ebben Eliézer égi jelet látott, mondván: „Javamra tört el a jószág lába…” Tüstént fogta magát, megszökött, és meg sem állt Ben Zákkáj jeruzsálemi jesivájáig…
A jesivában kikérdezték, mit tud, ô pedig bevallotta, hogy addig nem tanult semmit, de nagyon szeretne végre tanulni. Jochánán fölvette a jesivába, és maga kezdte el oktatni. Mivel az új növendék semmit sem hozott magával hazulról, nem volt mit ennie, és rossz szagú volt a lehelete. Rábbán Jochánán megkérte két tanítványát, Josuát és Joszit, a kohánitát, nézzenek utána, hol étkezik az új bócher. Eliézer szégyellte a szegénységét, és mindenkinek mást mondott, de nem sokáig tudta titkolni a helyzetet. Végül elmondta Jochánánnak, honnan és milyen körülmények között jött Jeruzsálembe. Ettôl kezdve a mester gondoskodott tanítványáról, aki igen gyors és jelentôs elômenetelrôl tett tanúságot.
Még három év sem telt el, és Eliézer már a mester legnagyobb és legtehetségesebb tanítványai közé számított. Odahaza nemigen törôdtek eltűnésével. Amikor apja végrendelkezni akart, testvérei mégis elkezdtek ellene beszélni: lám, Eliézer öregségére magára hagyta ôt, nincs segítségére, amikor dolgozni kellene, de persze majd az örökségre megérkezik… Addig duruzsoltak, míg az öreg Hirkánosz kijelentette, hogy a következô szombatra fölmegy Jeruzsálembe, és ott, a nyilvánosság elôtt fogja kitagadni Eliézert.
Amikor Jochánán ben Zákkáj megtudta, hogy Eliézer édesapja Jeruzsálembe érkezett, meghagyta, hogy a nép nagyjai közé ültessék, a fiúnak pedig megparancsolta, hogy azon a szombaton ô tartsa a nyilvános elôadást. Az öreg Hirkánosz csak állt ott, és nem hitt a szemének meg a fülének: az ô tudatlan legkisebb fia, a paraszt Eliézer, ott áll a Szánhedrin elnöke és a nép nagyjai elôtt, és a Tórát magyarázza! Még föl sem ocsúdott, amikor az ôsz Jochánán ben Zákkáj homlokon csókolta Eliézert, és azt mondta: „Boldogok lehettek, Ĺbrahám, Izsák és Jákob, hogy ez az Eliézer a ti utódotok!”
Eliézer fölemelte tekintetét, és meglátta apját. Kérlelte, üljön le, mert nem tudja folytatni az elôadást. Az öreg Hirkánosz azonban nem ült le, sôt fölállt a padra, és az egész gyülekezett elôtt kijelentette: „Tudjátok meg, uraim: azért jöttem Jeruzsálembe, hogy Eliézer fiamat kitagadjam, mivel elhagyott engem, és ide jött Tórát tanulni. Most azonban, hogy látom, milyen nagy a Tóra dicsôsége, kétszer annyit testálok rá, mint testvéreire!” Erre azonban Eliézer azt mondta, hogy ô nem kért az Örökkévalótól sem gazdagságot, sem földet, sem aranyat és ezüstöt. ş csak a Tóra-tudást kérte, ezért nem fogad el többet a jussból, mint amennyit a testvérei kapnak…
Egyes vélemények szerint Eliézer kohánita volt. Ezt egy történetre alapozzák. Egy elôkelô hölgy föltett neki egy kérdést, amelyre nem akart válaszolni. Megsértette a hölgyet: azt mondta, ne kérdezzen ilyesmit, mert a nôk tudománya csak a rokkáig ér, a Tóra tudománya nem nekik való. Fia, Hirkánosz megjegyezte, hogy ezzel az elutasítással évi háromszáz mázsa búzát veszített, amit tized formájában kapott az illetô hölgytôl.
Mások cáfolják, hogy kohánita lett volna. Ezt azzal támasztják alá, hogy Eliézer volt, aki Josuával együtt koporsóban kicsempészte a halottnak nyilvánított Jochánánt Jeruzsálembôl, a kohánitának pedig tilos koporsóhoz nyúlnia.
Olyan tehetséges volt, hogy Jochánán nemcsak öt legnagyobb tanítványa között említi, hanem azt is mondja róla: „Ha Izrael minden bölcse a mérleg egyik serpenyôjében [lenne], Eliézer pedig a másikban, akkor is ô húzná le a mérleget.” (Az atyák bölcs tanításai 2:48.) Oly nagyra tartották a ragyogó tehetségű fiatal tudóst, hogy Simeon ben Gámliél, a fejedelem, hozzáadta leányát, Imá Sálomot. ěgy lett Eliézer ben Hirkánosz a második Rábbán Gámliél, a jávnei fejedelem sógora.
Eltanulta és követte mestere viselkedési normáit, és azt vallotta, hogy soha nem mondott olyasmit, amit nem hallott mestereitôl; csakis azt ismerte el, ami az elfogadott háláchá alapján állt.
Eliézer ben Hirkánosz markáns egyénisége és hajthatatlansága sok bajjal járt. Már a Templom idejében is Jochánán ben Zákkáj egyik legtehetségesebb tanítványának számított, és Josuával együtt a Tóra nagyjai között tartották számon mint a jávnei iskola egyik vezéregyéniségét. Egyes vélemények szerint a Sámmáj-iskola egyik utolsó mohikánja volt, akinek minden kompromisszumtól eleve elzárkózó gondolkodása kivívta társai ellenszenvét. Sógora, a második Rábbán Gámliél a centralista vezetés híve volt, aki a nagy pusztulás utáni zilált idôkben igyekezett összehangolni a szellemi vezetést, közös nevezôre hozni a halachikus döntéseket, és — egyhangú, de legalábbis többségi határozattal — törvényerôre emeltetni azokat. Josuá ben Chánánjá esetében láthattuk, milyen kemény kézzel vezette a Szánhedrin üléseit, és mennyire nem figyelt társai érzékenységére, ha a nép és a háláchá egységérôl volt szó: ez, mint már tudjuk, végül is palotaforradalomhoz vezetett.
Eliézer nem támogatta a fejedelem centralista törekvéseit. Amikor úgy érezte, hogy igaza van, nem volt hatalom, amely eltántoríthatta volna véleményétôl. ěgy történt a nevezetes „kígyós kályha” vitájában is, aminek az lett a következménye, hogy társai, a jávnei bölcsek, kiközösítették…
Az ominózus vitában arról volt szó, hogy lehet-e a szétszedett, majd újra fölépített cserépkályha — rituális értelemben — tisztátalan. A Talmudban, ahol az eset le van írva, „kígyós kemencének” nevezik az ilyen, átrakott kemencét. Rabbi Eliézer a többi bölccsel ellentétben azt állította, hogy a kályha nem lehet tisztátalan. Érvek sorával hozakodott elô, de nem hallgattak rá, és leszavazták véleményét. Eliézer annyira biztos volt igazában, hogy természetfölötti bizonyítékokhoz folyamodott, végül kifakadt: „Jöjjön hát az égbôl a bizonyosság!” S íme, égi hang hallatszott: „Mit akartok rabbi Eliézertôl, akinek véleménye mindenütt döntô a háláchában?”
Azt lehetne hinni, hogy a jávnei tanházban elfogadták az égi hang döntését. De nem így történt: rabbi Josuá, Eliézer társa és testi-lelki barátja fölugrott, és ellenvéleményt jelentett be. „Nem a mennyben van [a Tóra]…” — idézte a Bibliát (5Mózes 30:12.), bizonyítandó, hogy miután Isten nekünk adta a Tórát, a bölcsek kötelessége és joga a Tóra alapján, de saját hatáskörükben pászkenolni. A Tórában le van írva, hogy a többség véleménye a döntô, amit az „égi beavatkozás” nem másíthat meg.
A Talmud hozzáteszi, hogy „aznap elégették mindazokat a tárgyakat”, amelyeket Eliézer ily módon „tisztázott”, vagyis gyakorlatilag megsemmisítették döntését. Megvitatták a bölcs viselkedését, és megszavazták kiközösítését (Bává Meciá 59.) Fölmerült a kérdés, ki hozza tudomására a tragikus döntést, hiszen senki sem tolakodott, hogy elsôként közölje vele a hírt. Végül rabbi Ĺkivá jelentkezett, mert úgy vélte, elég tapintatosan el tudja intézni a dolgot. Fekete ruhát öltött, a kiközösítettek öltözékét — vagyis úgy viselkedett, mintha ôt közösítették volna ki –, elment Eliézerhez, és négyrôfnyire tôle ült le. Eliézer megkérdezte, mi történt. Ĺkivá így válaszolt: „Mester, úgy tűnik, társaid eltávolodtak tôled…” A bölcs megtépte a ruháját, levetette a cipôjét, leült a földre, majd elsírta magát…
A Talmud elmondja, hogy az eset súlyos következményekkel járt: „Az egész világon egyharmadával csökkent a búza-, az árpa- és az olajbogyótermés. Mások szerint még az asszonyok keze alatt is megromlott a kelt tészta.” Egy tanaita forrásból azt is tudja a Talmud, hogy azokban a napokban ítéletidô volt: „Ahová Eliézer csak nézett, minden felperzselôdött…” A második Rábbán Gámliél nem sokkal ezután hajón Rómába indult. Hajója viharba került, és majdnem elsüllyedt. Gámliél úgy gondolta, Eliézer miatt sújtja az ég haragja, s így imádkozott: „Világ Ura! Nyilvánvaló elôtted, hogy nem a magam vagy a családom dicsôségére tettem, amit tettem, hanem a Te neved megszentelésére, hogy ne legyen széthúzás Izraelben!” A tenger nyomban elcsöndesedett…
Érdemes megjegyezni, hogy az Eliézer kiközösítését megelôzô vitában nem szerepel a fejedelem, Gámliél neve: a vitát jó barátja, Josuá folytatja az egységbontóval. ůgy látszik, Gámliél tanult a puccsból… Hyman viszont azt bizonyítja, hogy ez a kiközösítés jóval a palotaforradalom elôttt történt, mivel ott nem említik Eliézert mint Gámliél utódjelöltjét.
A Talmud elbeszéli: amikor rabbi Nátán sok évvel késôbb találkozott Élijáhu prófétával, megkérdezte tôle, hogyan reagált az Örökkévaló a példátlan vakmerôségre, hogy Josuá egy Tóra-idézettel válaszolt az égi hangra. „Az Örökkévaló mosolygott, és azt mondta: Legyôztek a fiaim! Legyôztek a fiaim!” — válaszolta Élijáhu. (Bává Meciá 59.)
Eliézert a Talmud „nagynak”, Eliézer HáGádolnak nevezi, egyrészt mert nagykorában kezdett a tanulásba, másrészt nagy tudása és emberi nagysága miatt. A tragédia is nagy volt, amikor kiközösítették.
A kiközösítés után Eliézer elhagyta Jávnét, és visszavonult Ludra, ahol tovább oktatott jesivájában. Vannak, akik ebbôl arra következtetnek, hogy a kiközösítés nem volt teljes, csak azt akarták elérni, hogy Eliézer ne bomlassza tovább a Szánhedrin egységét.
Egy talmudi legenda szerint felesége, Imá Sálom attól tartott, hogy férje elôbb-utóbb kiimádkozza Gámliél megbüntetését, s ezért nem engedte arcra borulni a táchnun ima közben. Egyszer az asszony tévedett: azt hitte, hogy Ros Chodes, újhold napja van, amikor nem mondják ezt a könyörgô imát. Amikor észrevette, hogy Eliézer arcra borult ima közben, fölkiáltott: „Megölted a fivéremet!…” Nemsokára hírt hoztak a jávnei fejedelmi palotából: Rábbán Gámliél elhunyt… (Bává Meciá 59.)
Példás családi élete szinte aszketikus volt. Egyszer megkérdezték Imá Sálomot, vajon mitôl olyan gyönyörűek a gyermekeik, s az asszony erkölcsös, minden élvhajhászástól mentes családi életükkel indokolta ezt. Az idôs korára megözvegyült Eliézert még jobban megviselte társai ellenségessége, akik nem voltak hajlandók visszavonni kiközösítését. Öreg édesanyja rábeszélte, hogy vegye feleségül húga leányát. Eliézer eljegyezte a kiskorú lányt, s mikor az felnôtt, összeházasodtak. Fiatal felesége egy fiúval ajándékozta meg, akit nagyapja után Hirkánosznak neveztek el.
Eliézer nagyon szigorúan, Sámmáj normái szerint értelmezte a háláchát. Egyesek szerint ezért nevezték Sámutinak; mások úgy vélik, ez a név a kiközösítésre utal (a sámtá „bojkottot” jelent). Magánéletében is igen szigorú elveket követett, fôként a bálványimádást és az idegen kultúrák követését ítélte el élesen. Ezért volt meglepô — és tragikus — az az eset, amely éppen a kereszténységgel kapcsolatban történt meg vele.
A Talmud (Ĺvodá Zárá 16.) írja: „Amikor Eliézert eretnekséggel vádolták, a nyilvános tárgyaláson a római ügyész megrótta, amiért nyilvánvaló szamárságokkal foglalkozik. Eliézer így válaszolt: Bízom az igaz Bíróban! A római azt hitte, róla beszél — holott Eliézer Istenre hivatkozott, az igazságos Bíróra, aki mindenkit tettei szerint ítél meg –, és fölmentette [mondván, hogy bizonyára tévedés az egész].” (Toszeftá, Chulin 2.)
A rómaiak úgy üldözték az elsô keresztényeket, mint majd késôbb azok a zsidókat. A zsidók eretnek szektának — minimnek — tartották a kereszténység követôit, és a bölcsek tartózkodtak a velük való kapcsolattól. Eliézerrôl elterjedt, hogy együtt látták egy keresztény propagandistával, s ezért tartóztatták le. Fölmentése után sokáig kínozta ôt a gondolat, hogy a pogány rómaiak eretnekséggel vádolták: valósággal lelki beteg lett. Rabbi Ákivá, a nagy diplomata végül segített rajta: tapintatosan eszébe juttatta, hogy mi adhatott okot a gyanúra. Eliézer egyszer Cipori galileai városkában találkozott a Skániá falubeli Jákobbal, aki Jézus nevében talmudi stílusú és logikájú Tóra-magyarázatot adott elô. Ez megnyerte a tudós tetszését, s miután ezt meg is mondta, mintegy legitimálta az eretnekeket, akiknek eszméin késôbb a zsidóság halálos ellenségei nôttek föl…
Valószínű, hogy ez az eset is Eliézer kiközösítése elôtt történt, hiszen tanítványai — élükön Ákivával — meglátogatták és vigasztalták ôt. Egyébként a középkori pápai cenzúra hatalmi szóval, önkényesen kitörölte a Talmudból azt a részt, amelyben Jézus meg van említve.
Amikor az öreg Eliézer beteg lett, tanítványai meglátogatták, fittyet hányva a sok-sok évvel azelôtt általuk hozott kiközösítési határozatnak. Lehet, hogy több ilyen látogatásra is sor került, mert több talmudi változatban ismerjük a történetet. Az egyik változat szerint halála napján mentek el hozzá. Eliézer egész nap tfilinben ült a szobájában. Közeledett a péntek este, és Hirkánosz fia bement, hogy segítsen levetni a tfilint, amelyet szombaton nem használnak. Amikor — szellemi képességeinek teljes birtokában — kiküldte fiát, a bölcsek bementek hozzá, és négyrôfnyire tôle leültek. „Minek jöttetek?” — kérdezte a bölcs. „Tórát tanulni!” „Miért nem jöttetek eddig?” „Nem értünk rá…” — felelték.
Erre a tapintatosnak szánt cinikus válaszra Eliézer megjegyezte: csodálkozna, ha társai ágyban, párnák közt halnának meg… Ĺkivá megkérdezte, mi lesz az ô sorsa. Azt a választ kapta, hogy az ô halála keservesebb és fájdalmasabb lesz, mint társaié. Késôbb halachikus kérdéseket tettek föl a mesternek. Amikor az egyik kérdésre azt felelte: „Tiszta…”, kilehelte lelkét. Josuá rögtön azt mondta: „Föloldódott a fogadalom!”, vagyis véget ért a kiközösítés.
Ákivá ekkor már nem volt ott. Szombaton este találkozott a Kájszárijáról Lud felé induló temetési menettel, s véresre marcangolta magát fájdalmában. Elisát, Élijáhu próféta tanítványát idézte, aki így kiáltott mestere mennybemenetele láttán: „Atyám! Atyám! Izrael harci kocsijai és lovasai!” (2Királyok 2:12.) Jonátán ben Uziél úgy magyarázta ezt: „Többet tettél Izraelért imáiddal, mint a harci kocsik és a lovasok!” Ákivá még azt is mondta: „Jaj nekem: sok az aprópénzem, és sehol egy pénzváltó, hogy beválthatnám!” Ez átvitt értelemben azt jelenti, hogy sok kérdése van, de Eliézer halálával nincs, aki megválaszolná ôket… (Szánhedrin 68.)
A Jeruzsálemi Talmud (Szotá) szerint Eliézer tudta, hogy meg fog halni: figyelmeztette háza népét, hogy ürítse ki a házat, nehogy a holmik a holttesttôl tisztátalanokká váljanak, és kérte, készítsenek elô széket mesterének, Jochánán ben Zákkájnak…
Más helyütt (Bráchot 28.) a Talmud elmondja, hogy egy ilyen látogatás során a tanítványok kérték Eliézert, mondjon nekik valamit, amivel életbölcsességüket gyarapíthatják. Ezt mondotta: „Nagyon ügyeljetek társaitok érzékenységére. Tartsátok távol fiaitokat a logika bukfenceitôl, [de] ültessétek ôket bölcsek közé [hogy elsajátíthassák gondolkodásmódjukat], és imádkozás közben tartsátok szem elôtt, kinek imádkoztok…”
Egyszer négyen mentek hozzá látogatóba: rabbi Tárfon, rabbi Josuá, rabbi Eleázár ben Ĺzárjá és rabbi Ĺkivá. Mindegyikük megpróbált valami szépet, vigasztalót mondani a haldokló mesternek. Tárfon azt mondta: „Jobb vagy te Izraelnek, mint az esôcsepp!” (Tudvalévô, hogy Erec Jiszráél igen sokat kínlódik esô híján.) Josuá így szólt: „Jobb vagy te Izraelnek, mint a Nap fénye!” Eleázár így dicsérte: „Jobb vagy hozzánk, mint apánk és anyánk [mert ôk csupán segítettek erre a világra jönnünk, de a tôled tanult Tóra a túlvilágot nyitja meg elôttünk]…” Rabbi Ĺkivá alig hallhatóan két szót suttogott: „Kedvesek a szenvedések [az Örökkévaló elôtt]…” (Szánhedrin 101.)
Bölcseink mély értelmű mondattal zárták le Eliézer életművét: „Eliézer halálával elrejtetett a Tóra [a Jeruzsálemi Talmud változata szerint a bölcsesség könyve]…”
Eliézernek tulajdonítják a Pirké d’rábi Eliézer című, midrási jellegű könyvet, a Biblia kanonizálása utáni elsô írásművek egyikét. Hosszú életet élt le: már a Szentély pusztulása elôtt nagy tekintélyű tudós volt, és Hyman szerint a Bár Kochbá-lázadás leverése után hunyt el, mintegy százéves korában. Halálával egy fejezet zárult le a véráztatta zsidó történelemben..
